A Kossuth téri morális forradalom ötödik évfordulója alkalmából háromrészes exkluzív interjút készítettünk Molnár Tamással (az első itt olvasható), az MNB 2006 egykori ügyvivőjével és szóvivőjével, aki évek óta nem szólalt meg politikai kérdésekben, és a közélettől teljesen visszavonultan éli mindennapjait.

II. fejezet

- A televízió ostromát követően egyre élesedett a feszültség a tüntetők és a karhatalom között. A „rendszerváltás” utáni időkben - sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 1956-os forradalom óta - nem volt ilyen jellegű társadalmi konfliktus Magyarországon. Hogyan befolyásolta mindez a hatalom viselkedését? Milyen változások történtek a téren a tüntetők között?

- Az ostrom utáni napokban valóban egyre csak nőtt és nőtt a feszültség. Megerősítették az Országház körüli kordonokat és a biztonsági zónát, a rendőrök láthatóan idegesebben és agresszívebben viselkedtek. Megpróbálták betiltani a tüntetést, de a közelgő önkormányzati választások miatt nem lehetett semmiféle eszközzel korlátozni a gyülekezési jogot, azért nem mertek ellenünk drasztikusabban fellépni. Miután a politikai és rendvédelmi vezetés tudatosan beáldozta a televíziót védő rendőri erőket, a kezdeti karhatalmi döbbenetet követően egyre több állig felfegyverzett rebiszes alakulatot lehetett látni városszerte. Ma is azt gondolom, hogy az ostromot azért engedték színpadias keretek között végigvinni, hogy propagandisztikus eszközökkel lehessen bemutatni a tüntetések illegitim jellegét, és csőcselékként beállítani az abban részt vevő fiatalokat. A politikai és rendőri felelősség kérdése mellett mindmáig nem vetődött fel kellő súllyal a köztelevízió vezetőinek súlyos büntetőjogi felelőssége. Amennyiben az ostrom estéjén részben vagy egészben beolvassák a tüntetők követeléseit - ami alapvető közszolgálati feladatuk lett volna -, vagy egy stúdióbeszélgetés keretében meghallgatták volna az álláspontjukat, akkor szerintem minden másképpen alakul. A tiltakozások tárgyszerű bemutatásával, egyfajta korrekt párbeszéd felvállalásával lehet, hogy nem lettek volna további vérengzések. A kádári reflexek azonban tovább éltek a gyeplőn tartott, hatalom- és pártfüggő médiában.

Gyurcsány és Gergényi emberei a következő napokban láthatóan revánsot akartak venni, készültek a következő összecsapásokra. Az aljas cél nem lehetett más, mint a totális megtorlás előkészítése. Budapest teljes egészében egy rendőrállam megszállt fővárosának képét mutatta. Nem kellett sokáig várni a következő véres incidensekre. Szeptember 21-én és másnap, 22-én éjszaka kemény rendőrattakok színhelye volt a belváros, a Blaha, az Astoria és a Nyugati tér környéke. Ezeken a helyszíneken nagyon sok beépített, civil ruhás nyomozó is jelen volt, sőt nem egyszer ők provokáltak ki összecsapásokat. Egyfajta macska-egér fogócska és kergetőzés során rengeteg ártatlan civil is áldozattá vált, hiszen a dühös és feltüzelt rendőrök nem voltak tekintettel senkire. A szadizmusra hajlamos rendőri erők legfontosabb célja nyilvánvalóan a fellázadt társadalom gyors megfélemlítése volt. Hajnalonként újra és újra megtelt a Gyorskocsi utca cellasora. Budaházy Gyuri, a „főgonosz” is ekkor került ismét reflektorfénybe. Utólag persze sokan kérdezték, hogy ezeket az utcákon rohangáló elkeseredett és indulatos fiatalokat miért nem tudjuk szervezettebb keretekbe integrálni és valahogyan megszelídíteni. Ma is úgy látom, hogy azokban a felforrósodott napokban ez teljesen lehetetlen feladat volt. Fékezhetetlen indulat és fájdalom munkálkodott ezekben a fiatal tüntetőkben, akiknek egész eddigi életét „elkúrta” a posztkádári szocializmus és az élősködő politikai elit. A kiábrándultság, az ellenszenv, a düh és a gyűlölet kicsordult az utcákra, és visszafoghatatlanul hömpölygött az arrogáns, pökhendi és tolvaj hatalom irányába. Nem volt ez más, mint egy hatalmas társadalmi cunami! Ezeknek a pesti srácoknak ellopták az egész életüket! A felgyújtott telefonfülkék, a felborított kukák, a betört kirakatüvegek „csak” okozatai voltak egy alapjaiban elrontott, hibás és bűnös politikának. A demokrácia maszlaga alatt tizenhat teljesen elvesztegetett, nyomorult év telt el, amit semmivel sem lehetett pótolni és megmagyarázni, különösen nem egy jövőkép nélküli, kilátástalanságba süllyedt nemzetnek. A hazugságokkal betelt a pohár, már nem volt több helye és ideje a magyarázkodásnak. Ez már a tettek ideje volt!

Mindeközben a vidéki nagyvárosokban kiterjedtek és tovább folytatódtak a tüntetések. Egyre több főútvonalat bénítottak meg félpályás útlezárásokkal a lázongók. A Kossuth téren a Rákóczi-szoborral szembeni ócska kis színpadon egymást váltogatták a felhevült szónokok és a bátor művészek. Pitti Katalin, Usztics Mátyás, Sinkovics András mellett sok kiváló író, zenész és előadóművész produkciója emelte a felforrósodott esték színvonalát. Furcsa ezt kimondani, de mi, az MNB 2006 tagjai a Kossuth téren elsősorban nem tüntettünk, hanem dolgoztunk a háttérben. A tömeg növekedtével egyre több munkánk akadt, hiszen valamilyen alapvető szinten meg kellett szerveznünk ennek az éjjel-nappal működő „tüntetés-gyárnak” a biztonsági, szociális, szervezeti és pénzügyi hátterét. Miután Bethlen Farkas, Verőce polgármestere felajánlotta, hogy mindennap főz a tiltakozóknak, egyre több problémánk akadt. Megjelentek a téren a főváros hajléktalanjai és elesettjei. Máig sem tudom, hogy tudatosan küldték-e ránk ezeket a nyomorult otthontalan utcalakókat, vagy önként jöttek az ételszagra. Nagy dilemma előtt álltunk: ha elzavarjuk őket, akkor a média szemében érzéketlen rasszisták vagyunk, ha viszont felvállaljuk őket, a csövesek anarchikus lázongásának lehet beállítani az emelkedett hangulatú kormányellenes tüntetőket. Hiába kértük többször is a főváros és a belvárosi kerület vezetését, hogy segítsen nekünk a szociális körülmények javításában - hiszen több tízezer ember szorongott akkoriban egyszerre az Országház előtti téren -, cinikusan elutasítottak bennünket, nem történt semmi érdemleges. Esténként a színpadnál kellett kalapozva gyűjtögetnünk azért, hogy másnaponként több százezer forintot kifizessünk a mozgó wc-kért, a mentőautókért, az orvosokért és a takarításért. A sajtó persze kizárólag ránk mutogatott, hogy nemzeti illemhelyet és „szaroldát” csináltunk a Kossuth térből. A kárörvendő cinizmus és gúny minduntalan belénk mart, ha tudott. Egyre inkább tudomásul kellett vennünk, hogy magunkra maradtunk. Az ANTSZ szeptember 28-án aztán fertőzésveszélyre hivatkozva betiltotta a melegkonyhák működését.

A káosz és anarchia elkerülése végett keményen szabályoznunk kellett a tüntetés hétköznapjait és körülményeit. Külön kijelöltük az árusoknak, a sátorozóknak, az ételfőzőknek a területeket, korlátoznunk kellett a színpadon felszólalók időtartamát és sokszor bizony moderálni kellett a gyűlölködő hangokat is. A körülményekhez képest egésszében azonban rend volt a téren. Mindenki egyet akart: a kormány minél előbbi megbuktatását, új és demokratikus választások kiírását és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. Takács András akkoriban jelentette be, hogy kezdeményezzük egy Nemzeti Kerekasztal létrehozását, amit sajnos a parlamenti ellenzék azonnal elutasított. A Fidesszel egyébként később, november elején is megpróbáltunk tárgyalni, de annyira komolytalan és nagyképű volt a hozzáállásuk, hogy ezek a kezdeti eszmecserék gyorsan megszakadtak. Érdemes talán megemlíteni, hogy a tüntetések kormányellenes éle az idők előrehalladtával egyre inkább az ország egész politikai garnitúrája ellen irányult. Egyre többen felvetették a gyáva és tehetetlen parlamenti ellenzék felelősségét, egyre többen kezdték követelni a Szent Korona-tanra épülő történelmi alkotmány visszaállítását, Magyarország teljes körű politikai, gazdasági és katonai függetlenségét. Felemelő érzés volt megtapasztalnom azt, amikor igen egyszerű, hétköznapi emberek alkotmányozásról elmélkedő írásokat és javaslatokat juttattak el számomra. Mindmáig őrzöm ezeket a gyűrött papírlapokon található, megható emlékeket.

- Az Inconnu csoport egyik leglátványosabb akciója a Parlament előtt felállított fekete ravatal volt, rajta egy koporsóval, amellyel szimbolikusan eltemették az akkori szociálliberális kormányt. Hogyan jött az ötlet, és milyen volt a hatása? Milyen érdekes, izgalmas és felemelő emlékei voltak még ezekből a késő őszi napokból?

Molnár Tamás
- Az ostrom utáni napon, délelőtt Metes György furgonjával jártuk a Dunakanyart. A tüntetőknek szállítottunk röplapokat és még néhány fontos dolgot, közöttük az Inconnu csoport három régi kopjafáját, melyeket visszakaptunk a felújított rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájából. Ezeket a korhadt, megviselt emlékoszlopokat később a színpadunk mellett felállítottuk, hiszen készülődtünk már a közeledő október 23-i évfordulóra. Utunk során elhaladtunk egy nagy köztemető mellett. Kérésemre megálltunk a bejáratnál lévő temetési vállalkozó irodájánál. Egyből az ott tartózkodó idegen úrnak szegeztem a kérdést: – A Kossuth térről jöttünk, azonnal kell nekünk egy koporsó! A férfi meg sem rezzent. Először azt kérdezte: – Kinek lesz? – Természetesen a miniszterelnöknek! – válaszoltam. Még ekkor sem mutatott különösebb meglepődöttséget és érdeklődést. – Milyen minőségű legyen? Olcsóbb vagy drágább? – nézett vissza rám érdeklődően. – A legegyszerűbbet kérem! – válaszoltam. Aztán elmentünk a raktárba, és kiválasztottam a legpuritánabb és legolcsóbb furnérlapból készült koporsót, gondoltam az jó lesz az őrült rózsadombi milliárdosnak. – Mennyibe kerül? – kérdeztem, mire ő a megszokott nyugalommal csak annyit válaszolt: – Maguknak ingyen lesz, vihetik! A ravatal fából készült talpazatát is ingyen csinálták meg egy közeli asztalosüzemben. Senki sem kérdezett semmit, csak tette gyorsan a dolgát. Így került aztán a Kossuth térre ez a furcsa dekoráció, melyre ráírtuk: – Nektek innen már nem lesz feltámadás! Emlékszem, a tömeg kitörő lelkesedéssel fogadta az ötletet. Olyan volt ez, mint amikor Dobó István az egri várból kiüzent a töröknek. A néplélek persze egyből rezonált az eseményre, hamarosan mindenféle Gyurcsánynak szóló üzenettel ragasztgatták tele a fekete ravatalt. Később ezt is, akárcsak a kopjafákat és minden más tárgyat, a rendőrök vitték el az október 23-át megelőző éjjelen a térről. Barátaimmal mondogattuk is akkoriban: – Szegény kopjafák, most vannak harmadjára letartóztatva.

A felemelő események és élmények sorában mindenképpen meg kell említenem még a Nemzeti Motorosok látványos megjelenését. Ahogyan akkoriban mondtuk, ők voltak a mi huszárjaink. Hirtelen itt-ott feltűntek a városban feldíszített vasparipáikkal. Amikor legelőször több százan irtózatos dübörgéssel begördültek a Kossuth térre, mindenki felujjongott. Az ő megjelenésük által sokkal, de sokkal erősebbnek és bátrabbnak éreztük magunkat. Azon az emlékezetes meleg őszi estén, amikor először kerültük meg a fővárost, ott ülhettem a vezérmotoros háta mögött, hatalmas nemzetiszínű lobogót tartva a kezemben. Világos színű zakómban olyan fura látvány lehettem, mint a Szelíd motorosok című filmben Jack Nicolson. Maga a motorozás katartikus élményem volt. Riadt rendőrök vezették fel a végeláthatatlan menetet, akik szemlátomást maguk is megszeppentek ezen a hatalmas erőt sugárzó motoros parádén. A főútvonalak mentén integető, nevető, zászlókat lobogtató, boldog emberek ezreivel találkoztunk. Az utcák ablakaiban virágok, zászlók és gyertyák. Teli volt a szívünk egymás iránti szeretettel és reménységgel. Akkor úgy éreztük, hogy győztünk, véglegesen győztünk! Miénk volt az egész város, a patkányok behúzódtak a sötétbe. Valami hasonló fennkölt emelkedettséget és önfeledtséget érezhettek egykor a kopott Csepel-teherautókon száguldozó 56-os forradalmárok. Később a Hősök teréről is indult egy nagy motoros tiltakozó menet, majd az Ötvenhatosok terénél zavarták meg a patkánykormány „ünnepi” megemlékezését a bátor motorosok. Velük kapcsolatban van még egy jópofa személyes történetem: a Kossuth téren egyik délután feltűnt Thürmer Gyula, az aprócska Munkáspárt aprócska elnöke. Két tagbaszakadt, bőrruhás, Árpád-sávos zászlót lobogtató barátom odalépett hozzá, és szorosan közrefogta. Az egyikük szemtelenül megkérdezte: – Na, Thürmer elvtárs! Milyen érzés itt lenni ennyi jó magyar között? A kicsinyke vezér csak somolygott, aztán jött a következő kérdés: – Aztán mit szól ahhoz Thürmer elvtárs, hogy kardnak, csatnak és fasznak baloldalt van a helye? Az esetről készült fényképet azóta szintén ereklyeként őrzöm.

- Említette már, hogy közeledtek az önkormányzati választások. A tüntetések hátterében a pártok nyilván ezzel voltak legfőképpen elfoglalva. Nem lehetett észrevenni a téren a kampányidőszakot? Emlékeim szerint akkoriban több színpad is volt a téren. Hogyan viszonyultak egymáshoz ezek a politikai erők?

- Már szeptember végét írtuk, amikor odajött hozzám Usztics Mátyás, aki egyébként egyik leglelkesebb motorja volt a tüntetések szervezésének, hogy elvinne engem egy személyes megbeszélésre a köztiszteletnek örvendő Makovecz Imre építészhez. A Makovecz által jegyzett Új Magyarországért Mozgalommal előtte már voltak ugyanis konfliktusaink. Többször fel kívántak lépni a színpadunkon, amivel nem is volt semmiféle probléma, hiszen olyan nagyszerű emberek tartoztak ehhez a körhöz, mint a szívsebész Papp Lajos, az agysebész Csókai professzor, a kiváló Molnár V. József és sokan mások. A baj ott kezdődött, hogy leginkább az én kérésemre és követelésemre, nem engedtük föl a színpadunkra Pozsgay Imrét és Szűrös Mátyást. Politikailag ugyanis teljesen vállalhatatlannak és elfogadhatatlannak tartottam azt, hogy álmaink Új Magyarországát a kommunista múlt és a teljesen elrontott '89-es nyitány eme két emblematikus kulcsfigurája képviselje. Iszonyatosan féltem attól, hogy a Kossuth téri megmozdulás irányítása áttételesen a Fidesz kezébe kerül, és ott folytatunk mindent, ahol tizenhat szörnyű év során elrontottunk. Ezt a két politikust - minden esetleges érdemük mellett -, egy valóságos trójai falónak tartottam, melyből majd kiáramlik a megszállók új, nemzeti színekben pompázó hadserege. Sokáig nem akartam a találkozót, de Usztics végül meggyőzött a párbeszéd szükségességéről.

Makovecz irodája Óbudán volt, ide kéretett, itt találkoztunk. Mindketten ismertük egymást, mindent tudtunk a másikról, de személyesen sem előtte, sem utána soha többé nem találkoztunk. A beszélgetés meglehetősen élesen kezdődött. Imre néhány fiatal tanítványa azonnal nekem esett, amiért szerintük radikalizálom a Kossuth téri tömeget, miközben most a józan nemzeti összefogásra és egységre lenne leginkább szükség. Áttételesen ugyan, de mindenképpen támogatni kellene a Fidesz önkormányzati kampányát és politikáját. Usztics mindvégig némán hallgatott, egyetlen alkalommal sem szólt bele a beszélgetésünkbe. Éreztem, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong közöttünk. Makoveczék nem akarták megérteni a szándékaimat. Nem látták be, hogy nincs Új Magyarország a régi, levitézlett, korrupt és hazug politikusokkal együtt. A Kossuth tér egy új, tiszta, nemzeti alapra, elitre és összefogásra vágyott! Imre viszont változatlanul lehetőséget látott egy Fidesz által vezetett polgári kormány ismételt visszatérésében, én pedig húsz év keserves tapasztalata alapján teljesen elutasítottam ezt az alternatívát. A polgári pártot bizonyos értelemben éppen olyan színben láttam, mint az egykori illegitim ellenzéki kerekasztal többi pártját, vagy mint a látszólagos rivális MSZP-t.

Félóra elteltével a megbeszéléseink zátonyra futottak. Bizonyára az én hibám is volt mindez, hiszen indulatos, naiv és idealista voltam. Romantikus lélekkel töretlenül hittem a magyar társadalom józan eszében és a Kossuth tér rendíthetetlen erejében. Makovecz végül szúrósan a szemembe nézett, és megkérdezte: - Tamás! Biztos vagy mindabban, amit akarsz? Honnan van benned ennyi erő és tűz? Emlékszem, akkor és ott azt válaszoltam neki: - Imre! Neked és politikai barátaitoknak lehetőségként ott volt az elmúlt közel két évtized. Mindent elrontottatok! Nézz körül, romokban az ország. Az emberek szegények és boldogtalanok, ez mind a ti hibátok is! Engedd meg, hogy most megpróbáljuk mi is egyszerűen, alulról, magunk. Hadd próbálja meg végre a nép a saját sorsát intézni. Aztán kezet fogtunk, és elváltunk. Usztics szótlanul vitt vissza a Kossuth térre. Rákóczi fejedelem szobra körül már ott vártak a szeretett talpasok.

(Folytatjuk)

Az első rész: 2006 - A morális forradalom krónikása