Kinek nincs alkalma meggyőződni a dal isteni szolgálatának arról a paródiájáról, ami elénk tárul egy valódi népi zsinagógában? Kit nem ragadott meg a legnagyobb visszatetszés, a képtelenséggel kevert borzalom érzése, amikor hallja ezt az értelmet és hangzást összezavaró bugyborékolást, jódlizást és kotkodácsolást, amelyet semmilyen szándékos karikatúra sem képes ellenszenvesebbé tenni, miként azt e helyen felkínálják naivul – teljes komolysággal?

Richard Wagner

A közelmúltban¹ a „Neue Zeitschrift für Musik”-ban említés történt egy „héber művészi ízlésről”, e kifejezésmód megtámadtatásáról és védelméről, egy oly művészi irányzatról, amely nem hiányzott és nem hiányozhatott tartósan. Most számomra fontos feladatnak látszik, hogy megvilágítsam azt a témát, amely mindennek a mélyén rejlik – egy olyan témát, amelyet a kritikusaink mindeddig vagy magyarázó jegyzetekkel láttak el, vagy bizonyos szenvedélyes kitöréssel érintettek². Mindazonáltal nem az lesz a feladatunk, hogy valami újat mondjunk, hanem az, hogy rávilágítsunk arra az öntudatlan érzésre, amely a zsidó természet iránti gyökeres ellenszenvként nyilvánul meg a nemzetek körében. Ekképpen valami valóban létezőt mondjunk ki, és semmiképpen se próbáljunk képzeletünk erejével mesterséges életet lehelni egy nem valóságos világba. A kritika éppen a maga lényege ellen irányul, ha a támadásban vagy a védelemben valami másra törekszik, mint a valóság kimondására.

Mivel ez esetben tisztán művészi és sajátosan zenei szempontból kívánjuk kifejteni a magunk számára a zsidó természet iránti népi ellenszenvet, amely még napjainkban is létezik, teljesen mellőzhetjük azt, hogy ugyanezen jelenséggel a vallás és a politika területén foglalkozzunk. Vallási téren a zsidók régóta megszűntek gyűlölt ellenségeink lenni – mindazoknak köszönhetően, akik a keresztény valláson belül magukra vonták a nép gyűlöletét³. A tiszta politikában sohasem kerültünk tényleges konfliktusba a zsidókkal, sőt engedélyeztük nekik a jeruzsálemi királyság felállítását, és ebből a szempontból inkább azt kell sajnálnunk, hogy Rothschild úr túlságosan éles eszű volt ahhoz, hogy magát a zsidók királyává tegye, ehelyett előnyben részesítette azt, hogy – amint az közismert – a „királyok zsidaja” maradjon. Egy másik téma, ahol a politika társadalmi kérdéssé válik: a zsidók általunk fenntartott elkülönítése mindaddig kihívás az emberies igazságosság gyakorlására, ameddig bennünk a társadalmi felszabadítás felé irányuló hajlam világosabb tudatra nem ébred. De amikor a gyakorlati életben a zsidók emancipációjára törekedtünk, inkább egy elvont elvnek, mint egy konkrét esetnek a bajnokai voltunk, pontosan úgy, mint ahogyan egész liberalizmusunk sem volt nagyon fényűző szellemi sport⁴ – mivel a nép szabadságáért szálltunk síkra, anélkül, hogy tudtuk volna, önmagában véve mi a nép, sőt, ellenszenveztünk a néppel való minden igazi érintkezéssel. Így a zsidók jogainak növeléséért kifejtett buzgólkodásunkat inkább egy általános eszme, mint valamiféle igazi rokonszenv ösztönözte, mivel miközben a zsidók emancipációjának érdekében beszéltünk és írtunk, ösztönösen mindig ellenszenves volt a számunkra a velük való bármilyen tényleges, működő kapcsolat.

Azután ez esetben azt a szempontot érintjük, ami közelebb visz bennünket vizsgálatunk főbb céljához: meg kell magyaráznunk magunk számára az általunk érzett akaratlan ellenszenvet a zsidók természete és személyisége iránt, mégpedig avégett, hogy igazoljuk ezt az ösztönös ellenszenvet, amelyet egész világosan erősebbnek és hatalmasabbnak ismerünk fel, mint amilyen az a tudatos buzgóságunk, hogy megszabadítsuk magunkat ettől. Ebből a szempontból még ma is szándékosan csak meghazudtoljuk magunkat, amikor azt gondoljuk, hogy szükségszerű erkölcstelennek és tabunak tartania zsidó jellegzetességek elleni természetes ellenszenvünknek minden nyílt megnyilatkozását. Úgy látszik, csak a legutóbbi időkben jutottunk arra a belátásra, hogy ésszerűbb megszabadítani magunkat a fárasztó önbecsapástól⁵, és ehelyett teljesen józanul látnunk kell erőszakolt rokonszenvünk tárgyát és összes liberális utópiánk ellenére késztetnünk kell magunkat a még mindig szakadatlanul bennünk lévő ellenszenv megértésére⁶. Meglepetésünkre azt észleljük, hogy liberális csatáinkban⁷ a levegőben úsztunk és felhőkkel viaskodtunk, miközben az anyagi valóság egész földje talált egy olyan kisajátítót, akit a mi légi küzdelmeink kétségtelenül nagyon szórakoztatnak, de aki minket túlságosan bolondnak tart ahhoz, hogy azzal jutalmazzon minket, hogy engedjen akárcsak egy kicsit is az általa birtokolt anyagi földből.

A „királyok hitelezője” teljesen észrevétlenül a hitelek királyává vált, és mi valójában nem tudjuk az uralkodónk kiállását a zsidók emancipációja mellett másnak tekinteni, mint rendkívül naivnak, látván, hogy sokkal inkább mi kerültünk olyan helyzetbe, hogy nekünk kell küzdenünk a zsidóktól való emancipációért. E világ jelenlegi szervezése szerint a valóságban a zsidó több mint emancipált: ő uralkodik és mindaddig uralkodni fog, amíg a Pénz marad az a hatalom, amely előtt összes cselekedetünk és összes kapcsolatunk elveszti erejét. Számunkra nem szorul bizonyításra, hogy a zsidók történelmi balsorsa⁸ és a keresztény német hatalmasságok pénzéhes tapasztalatlansága juttatta ezt a hatalmat Izrael fiainak kezébe. Az, hogy lehetetlen kibontakoztatni minden természetes, „szükséges” és igazán szép dolgot azon fejlődési szakasz alapján, ahová a művészeteink most elérkeztek, és lehetetlen ezt megtenni ennek az alapnak a teljes megváltoztatása nélkül. Ráadásul ez is a zsidó szorgos ujjai közé juttatja korunk művészi ízlését. Ez olyan téma, amelynek alapjait valamiképpen közelebbről meg kell vizsgálnunk. Azt, amit az ókori és középkori rabszolgák és jobbágyok kemény munkával és fáradsággal teremtettek elő, hogy fizethessenek a hűbéruraknak, napjainkban a zsidó pénzzé változtatta. Mégis ki gondol most arra, hogy az ártatlannak tűnő papírdarab számtalan nemzedék vérétől ragacsos?

Azt, amit a művészet hősei életet és életkedvet elnyelő, hallatlan erőfeszítéssel elragadtak a nyomorúság két évezredének művészeti démonaitól, napjainkban a zsidó művészeti bazárrá változtatja, de ki látja meg a mesterségesen elrendezett csecsebecsékben, hogy azokat kétezer év géniuszainak megszentelt verejtékéből enyvezték össze?

Cosima, Wagner és Liszt

Nem szükséges azzal kezdenünk, hogy bebizonyítsuk a modern művészet cicomázott voltát, hiszen az magától is szembeszökő, rákényszeríti magát az érzékekre. Továbbá, kell-e a történelmi terepen messzi utazásra vállalkoznunk, hogy megmagyarázzuk ezt a jelenséget művészettörténetünk jellegének megmutatásával? De ha a zsidóság jármától való megszabadulás látszik számunkra a legszükségesebbnek, akkor mindenekfelett fontosnak kell tartanunk, hogy megvizsgáljuk erőinket erre a szabadságharcra. Nos, mi sohasem fogjuk megérteni ezeket az erőket úgy, hogy adunk valamilyen elvont meghatározást arról, hogy mi ez a jelenség a maga természeténél fogva, hanem csak úgy, hogy pontosan megismerkedünk annak az akaratlan érzésünknek a természetével, amely mint ösztönös ellenszenv nyilvánul meg a zsidó elsődleges lényegével szemben. Ezen keresztül, ezen leküzdhetetlen érzésen keresztül – ha azt minden teketória nélkül teljesen beismerjük magunknak – világossá kell válnia számunkra annak, hogy mi az, amit gyűlölünk ebben a lényegben. Ha azután ezt határozottan megismertük, akkor szembe is szállhatunk vele, sőt, éppen ennek leleplezése által még azt is remélhetjük, hogy kiűzzük a démont arról a területről, ahol csakis úgy tud megmaradni, hogy a szürkületi sötétség menedéke mögé bújik, ama sötétség mögé, amelyet mi, jólelkű humanisták borítottunk rá, kevésbé visszataszítóvá téve e látvány lényegét.

A zsidó – aki, miként azt mindenki tudja egy Istent birtokol teljesen magának – a mindennapi életben elsősorban a külső megjelenésével döbbent meg minket,amely – függetlenül attól, hogy melyik európai néphez tartozunk – kellemetlenül⁹ idegen valami a népünk számára: ösztönösen úgy érezzük, hogy semmi közünk egy olyan emberhez, aki úgy néz ki, mint ő. Ennek korábban szerencsétlenségnek kellett lennie a zsidó számára, de az újabb időkben azt észleljük, hogy e szerencsétlenség közepette teljesen jól érzi magát, hiszen összes sikere után a tőlünk való eltérését puszta különbözőségnek kell vélnie.

Ezen önmagában kellemetlen természeti torzszülött jelleg következményei között – és az erkölcsi oldalon átugorva és a művészettel kapcsolatos gyümölcseihez érve – itt csupán azt az észrevételt fogjuk tenni, hogy számunkra ez a külső sohasem gondolható el úgy, mint a képzőművészet témája: ha a szobrászat egy zsidóval akar megajándékozni minket, a modelljét többnyire tiszta képzelőerővel, bölcs megnemesítéssel veszi körül és pontosan éppen azt hagyja el, ami a mindennapi életben számunkra a zsidó kinézetet jellemzi. De a zsidó sohasem lép színpadra: a kivételek oly ritkák és speciálisak, hogy csak megerősítik az általános szabályt. Mi –anélkül, hogy ne éreznénk az ilyen elgondolás képtelenségét¹⁰ – nem tudjuk elképzelni egy antik vagy modern szerep megjelenítését a zsidó által, legyen az a hős vagy a szerelmes szerepe. Ennek nagy jelentősége van: az olyan embernek belső lényegét¹¹ semmiféle művészi kifejezésre sem tarthatjuk alkalmasnak, akinek a megjelenését alkalmatlannak kell tartanunk a művészi feldolgozásra – nemcsak ebben vagy abban a személyiségben, hanem jellegének megfelelően általában véve.

Winifred Wagner (jobbra) és Adolf Hitler

Vizsgálatunk számára sokkal jelentősebb, sőt döntő jelentőségű az a hatás, amelyet a zsidó a beszéde által gyakorol ránk; és ez az a lényeges pont, ahol észlelhető a zsidó befolyás a zenére¹². – A zsidó annak a népnek a nyelvét beszéli, amelyben nemzedékről nemzedékre tartózkodik, de azt mindig mint idegen beszéli. Mivel jelenlegi vizsgálódási területünket meghaladja, hogy ennek a jelenségnek az okával is foglalkozzunk, attól is tartózkodhatunk, hogy a keresztény civilizációt azzal vádoljuk: a zsidót folyamatosan erőszakosan elválasztotta a nyelvtől, jóllehet ennek az elválasztásnak a következményeit érintve aligha mondhatjuk, hogy a zsidókat kell felelőssé tennünk¹³. Célunk ez esetben csupán az, hogy világossá tegyük a szomorú következmények esztétikai jellegét.– Elsősorban az az általános körülmény, hogy a zsidó a modern európai nyelveket tisztán mint tanult nyelveket és nem mint anyanyelvét beszéli, szükségképpen meg kell, hogy fossza őt minden olyasminek a lehetőségétől, hogy e nyelveken sajátosan, szabadon és természetének megfelelően fejezze ki magát¹⁴.

A nyelv a maga megnyilvánulásával és fejlődésével nem szétszórt egységeknek, hanem egy történelmi közösségnek a műve: csak az részesedik a nyelv alkotásaiból, aki öntudatlanul is ennek a közösségnek a kötelékei között nőtt fel. De a zsidó minden ilyen közösség határain kívül élt, magányosan, Jahvéjével egy szilánkokra törött, talajtalan törzsben, amelynek szükségképpen nélkülöznie kellett minden önmagából kiinduló fejlődést, éppen úgy, mint ennek a törzsnek saját (héber) nyelvét, amely számára mint egy holt dolog őrződött meg. Nos, költészetet alkotni egy idegen nyelven mindeddig lehetetlen volt, még a legmagasabb színvonalat elért népből származó géniusznak is. Ámde egész európai művészetünk és civilizációnk a zsidó számára idegen nyelvű maradt; mert nem vett részt a másik nyelv fejlődésében, hanem mint otthontalan fickó hideg, sőt mi több, ellenséges szemlélő lett. Ezen a nyelven, ebben a művészetben a zsidó csak a beszéd utánzására, csak utánzó összetákolásra képes – nem igazán alkot szavaiból költeményt, cselekedeteiből művészi alkotást. Különösen a zsidó beszédmód fizikai megnyilatkozása taszít minket. Az európai népekkel való kétezer éves érintkezés során a kultúránknak nem sikerült megtörnie a zsidó természet rendkívüli makacsságát a szemita kiejtést illetően.

Az első dolog, ami megüti fülünket a teljesen idegenszerű és visszatetsző zsidó hangképzésben, a csikorgás, vinnyogás, az orrhangon való zümmögés¹⁵ és ezen kívül a szavaknak olyan értelemben való alkalmazása, amely idegen népünk nyelvétől, valamint kifejezéseink szerkezetének önkényes elferdítése. Ez a beszédmód azonnal az elviselhetetlenül zűrzavaros fecsegés jellegét veszi fel, úgy, hogy amikor ezt a zsidó beszédet halljuk, a figyelmünk akaratlanul is annak visszataszító módján időzik és nem a lényegi értelmén. Azt, hogy milyen kivételesen fontos ez a körülmény, kivált a modern zsidó zeneművek által ránk gyakorolt benyomás magyarázata szempontjából, elsősorban kell felismernünk és szem előtt tartanunk. Ha hallunk egy zsidó beszédet, öntudatlanul is megütközést kelt bennünk ebben a beszélgetésben a tisztán emberi megnyilatkozás teljes hiánya és a sajátos fecsegésnek az a hideg közömbössége, ami semmilyen körülmények között sem emelkedik egy magasabb színvonalú, szívből jövő szenvedély hőfokára. Ha másfelől magunkat találjuk ösztönözve erre a forróbb kifejezési módra egy zsidóval folytatott társalgás során, akkor ő mindig elhárítja az ilyen társalgást, képtelen válaszolni ezen a módon.

A zsidó sohasem gerjed fel annyira, hogy velünk az érzelmeit kölcsönösen kicserélné, hanem – amennyiben mi vagyunk az érintettek – csak a maga önteltségének és haszonleső vágyának egészen sajátos önző érdeklődése észlelhető, valami olyasmi, ami párosulva a mindennapi beszédmód ferde megnyilvánulásával gerjedelmének mindig a nevetségesség mellékízét kölcsönzi, és bármit kelthet bennünk, csak a beszélő érdeklődése iránti rokonszenvet nem. Noha nagyon is elgondolhatónak véljük, hogy az egymással való érintkezés során, különösen ott, ahol a családi élet a pusztán emberi érzéseket kifejezésre juttatja, még a zsidók is képesek elég hatékony módon kifejezést adni érzelmeiknek egymás között, de ez nem jöhet szóba vizsgálódásaink jelenlegi területén, mivel itt arról a zsidóról szólunk, aki az élet és a művészet adta érintkezés során, kifejezetten hozzánk beszél.

Nos, ha a dialektusának fent említett tulajdonságai a zsidót csaknem¹⁶ képtelenné teszik arra, hogy művészi kifejezést adjon érzéseinek és látomásainak a beszéddel, akkor a dal formájában jelentkező kifejezőképességének még sokkal kisebbnek kell lennie. A dal csupán a legmagasabb szintű szenvedély hőfokára hevült beszéd: a zene a szenvedély beszéde. Mindaz, ami visszataszítólag hatott ránk a zsidó külső megjelenésében és beszédében, végletesen felingerel bennünket a dalában, feltéve, hogy nem vagyunk éppen e jelenség nevetségességének fogva tartott rabjai. Nagyon természetes módon a dalban – a személyes érzelmi lét legélénkebb és legvitathatatlanabb kifejeződésében – éri el számunkra a zsidó természet különlegessége a maga ízléstelenségének csúcspontját; és ha bizonyos feltevések alapján esetleg alkalmasnak tartottuk is a művészet különféle ágaira, arra az ágra semmiképpen, amelynek alapja a dalban van.

A zsidónak a látomás iránti érzéke sohasem volt olyan jellegű, hogy lehetővé tette volna, hogy képzőművészek támadjanak közülük: az ő szemük mindig is a nagyon is gyakorlatias dolgokkal foglalkozott, nem olyanokkal, mint a szépség és a formák világának szellemi lényege. Legalábbis ameddig ismereteim terjednek, nem ismerek korunkban¹⁷ semmilyen zsidó építészeti vagy szobrászati alkotást, annak eldöntését pedig, hogy a zsidó származású modern festők valóban alkottak-e a maguk művészetében, a szakértők megítélésére kell hagynom; de feltételezhetően ezek a festők nem álltak más viszonyban a maguk művészetével, mint a modern zsidó zeneszerzők a zenével. Ez utóbbiak alaposabb vizsgálatával most fogunk foglalkozni.

A zsidó, aki jóllehet születésénél fogva alkalmatlan arra, hogy művészileg kifejezze magát számunkra a külső megjelenésével vagy beszédjével, és legkevésbé képes kifejezni önmagát a dalaiban, mégis képes volt a modern művészeti jelenségek legnagyobb terjedelmű ágában, a zenében közízlést irányító szerephez jutni. – Avégett, hogy megmagyarázzuk magunknak ezt a jelenséget, vizsgáljuk meg először, hogy miképpen vált lehetségessé, hogy a zsidóból zenész legyen.

Társadalmi fejlődésünk azon fordulópontjától kezdve, amióta a pénz a gyakorlatban egyre leplezetlenebbül nemesi kiváltságlevéllé vált, a zsidóktól – akiknek a tényleges munka nélküli pénzcsinálás, vagyis az uzsora maradt az egyedüli foglalkozásuk – nem lehetett többé megtagadni a belépést az új társadalomba, amelynek semmi másra nem volt szüksége, mint a pénzre, amit viszont a zsidók a zsebükben vitték magukkal. Ennélfogva a modern kultúránk, amely kizárólag a gazdagok számára hozzáférhető, a legkevésbé a zsidók számára maradhatott elzárt alkotás, hiszen a kultúra megvásárolható luxuscikké süllyedt.

A továbbiakban tehát megjelenik társadalmunkban a kultúrált zsidó; így most az ő különbözőségét kell vizsgálnunk a kultúrálatlan, közönséges zsidótól. A kultúrált zsidó a leglátványosabb módon fordított gondot arra, hogy levetkőzze magáról közönséges hitsorsosainak minden nyilvánvaló jelét: sok esetben még azt is bölcs dolognak tartotta, hogy keresztvízzel mossa le eredetének nyomait. De ez az igyekezet sohasem tette lehetővé, hogy learassa az ezért remélt gyümölcsöket: ez csak külső elszigeteltségének növekedésére vezetett, és az emberi lények közül a legszívtelenebbé tette, oly sötét alakká, hogy el kellett veszítenünk a törzse tragikus története iránti korábbi rokonszenvünket is. A korábbi sorstársaival való kapcsolatai, amelyeket arcátlanul széttépett, továbbra is lehetetlenné tették számára, hogy kapcsolatba lépjen azzal a társadalommal, amelybe felemelkedett. Senki mással nem állt kölcsönös viszonyban, csakis azokkal, akiknek az ő pénzére volt szükségük, de még a pénz segítségével sem ért el tartós emberi kapcsolatokat. Idegenként és érzés nélkül élt a kultúrált zsidó egy olyan társadalom közepén, amelyet nem értett, amelynek ízléseivel és törekvéseivel nem rokonszenvezett és amelynek történelme és fejlődése mindig közömbös volt a számára. Ilyen helyzetben láttunk zsidó gondolkodókat megjelenni: a gondolkodó fejletlen költőnek tűnik, de az igazi költő jövendőmondó próféta. Egy ilyen prófétai feladatra nem készíthet fel semmi más, mint a legmélyebb, szívből jövő rokonszenv valamely nagy és az erőfeszítéseket pártoló társadalom iránt, amelynek öntudatlan gondolataihoz a költő ad magyarázó szót. Az előkelő zsidó számára, aki teljesen ki volt zárva a társadalomból és teljesen megszakított minden kapcsolatot törzsével, amelyhez származása folytán tartozott, a tanult és megfizetett kultúrája csupán luxusnak látszhatott, mivel lényegében nem tudta, hogy mi köze is van hozzá.

Winifred Wagner, Adolf Hitler, Verena Wagner és Wilhelm Futrwängler a Bayreuth-i Festspielhaus próbáján

Nos, a mi modern művészeteink ennek a kultúrának váltak a részeivé, közöttük is különösen az a művészet, amelyet éppen a legkönnyebb elsajátítani – a zene művészete, mégpedig főként azé a zenéé, amelyet társművészeteitől elválasztva a legnagyobb géniuszok alkotóereje és erőkifejtése emelt fel az egyetemes kifejezőképességnek arra a szintjére, ahol vagy új kapcsolatban a többi művészettel ő mondhatta ki fennhangon a legmagasabb szintű dolgokat, vagy tartósan elszakadva tőlük kedvére kimondhatta a legalacsonyabb szintű, közönséges álpátoszokat is. Természetesen az, amit a kultúrált zsidónak az említett helyzetben ki kellett mondania, semmi egyéb, mint a közhelyszerű és értéktelen, mivel egész művészi hajlama valójában csupán luxus, szükségtelen dolog volt. Pontosan azért, mivel a szeszély vagy bizonyos művészeten kívüli érdek ihlette, tudta magát hol így, hol úgy kifejezni, de sohasem volt arra késztetése, hogy határozott, valóságos és szükséges dolgot mondjon ki. Egyszerűen beszélni akart, és mindegy, hogy mit¹⁸.

Így természetesen a hogyan maradt számára az egyedüli fontos dolog, amiről gondoskodnia kellett. Jelenleg egyetlen művészet sem nyújt olyan bőséges lehetőséget arra, hogy benne úgy beszéljenek, hogy ne mondjanak ki valóságos dolgot, mint a zeneművészet, mivel a legnagyobb géniuszok már elmondták mindazt, amit el kellett mondani benne, mint egy abszolút különálló művészetben¹⁹.Amikor ez egyszer kimondatott, nem maradt semmi más hátra, csak az utánzó fecsegés, igazán nagyon aggályos pontossággal és megtévesztő hasonlósággal, pontosan úgy, ahogyan a papagájok rikácsolnak emberi szavakat és mondatokat, de pontosan oly kevés igazi érzéssel és kifejezőerővel, mint ezek az ostoba madarak. Csakhogy a mi zsidó zenecsinálóink esetében ez az utánzó beszéd jellegzetes sajátosságot állít elénk – az általános zsidó beszédstílus sajátosságát, amelyet a fentiekben aprólékosan jellemeztünk.

Winifred, Hitler és Wieland Wagner Bayreuth-ban

Noha a zsidó beszéd és éneklés módjának sajátosságai a legszembeszökőbb módon a zsidók közönséges rétegében ütköznek ki, tehát azokban a zsidókban, akik hűségesek maradtak atyáik törzséhez, és jóllehet a zsidóság kultúrált fia igen nagy gondot fordított arra, hogy levetkőzze e jellegzetességet, a szóban forgó jellegzetességhez való ragaszkodásban ez utóbbiak is arcátlan megátalkodottságot mutattak. Magyarázhatjuk ezt filozófiailag is, de az ok a kultúrált zsidó említett társadalmi helyzetében is megtalálható. Mindazonáltal sok luxus művészetünk jobbára csak mocskos képzelőerőnk éterében úszhat, mert még mindig ez kapcsolódik, hacsak egy szálon is természetes termőtalajával, a nép valódi lelkével. Az igazi költő a művészet bármely ágában az ösztönzést még mindig egyedül az ösztönös élet hűséges, szeretetteljes szemléléséből nyeri, amely életet egyedül a nép körében lát szívesen.

Nos, a kultúrált zsidó hol találja meg ezt a népet? Bizonyosan nem annak a társadalomnak a talaján, amelyben a művész szerepét játssza. Ha van egyáltalán valami kapcsolata ezzel a társadalommal, akkor ez csupán e társadalom egyik oldalsó hajtásával áll fenn, teljesen elszakadva a valóságos, egészséges törzstől; ez a kapcsolat azonban teljesen szeretet nélküli, és ennek a szeretetlenségnek egyre nyilvánvalóbbá kell válnia a kulturált zsidó számára, ha művészetének táplálása érdekében leereszkedik e társadalom alapjaihoz: itt nemcsak mindent még idegenebbnek és érthetetlenebbnek talál, hanem ez esetben a nép ösztönös rosszindulatával a maga egész fájdalmas leplezetlenségében szembesülni kénytelen, mivel – a gazdagabb osztályokhoz tartozó néptársaktól eltérően – ez az alsóréteg sem nem gyengült le, sem nem tört meg az előnyök számbavétele és bizonyos kölcsönös érdekek figyelembevétele során. A szégyenkezés miatt e néppel való minden érintkezéstől eltaszítva, ráadásul a nép szellemének megértésére teljesen képtelenül, a kultúrált zsidó azt tapasztalja, hogy annak a törzsnek a fő gyökeréhez kényszerül fordulni, amelyből származik, ahol legalább egy megértés feltétlenül könnyebben fog adódni a számára.

Akarva, nem akarva ebből a forrásból fog venni vizet; de mégis csupán a hogyan, de nem az amit körében találja meg fáradozásai jutalmát. A zsidónak sohasem volt saját művészete, ezért egy művészetre képes tartalmat felmutató, egyetemes tanulságokkal szolgáló, emberi tartalmú zsidó élet sohasem, még napjainkban sem kínálkozik a kutatónak. Hanem csupán egy sajátos kifejezési módszer – és ez az a módszer, amelyet fent jellemeztünk. Nos, a zsidó zeneszerző részére a vér szerinti népe által felkínált egyedüli zenei kifejezés a zsidó Jahve-szertartások zenéje: a zsinagóga az egyedüli forrás, amelyből a zsidó olyan zenei motívumokat meríthet, amelyek azonnal népszerűek és érthetőek a maga számára. Bármennyire hajlamosak is lennénk emelkedettnek és nemesnek elképzelni a magunk számára ezt a zenei istenszolgálatot a maga ősi tisztaságában, egyre világosabban látnunk kell, hogy ez a tisztaság borzalmasan beszennyeződött, mielőtt hozzánk érkezett: itt évezredeken át semmi sem fejlődött az élet belső gazdasága által, hanem, mint a judaizmusnál általában, minden megőrzi a maga formai és tartalmi állandóságát.

De egy formának, amely sohasem elevenedett meg a tartalma megújulása által, végül részekre kell szétesnie. Az olyan kifejezésmód, amelynek tartalma régóta megszűnt az érzelmek fuvallata lenni, értelmetlenné és torzzá válik. Kinek nincs alkalma meggyőződni a dal isteni szolgálatának arról a paródiájáról, ami elénk tárul egy valódi népi zsinagógában? Kit nem ragadott meg a legnagyobb visszatetszés, a képtelenséggel kevert borzalom érzése, amikor hallja ezt az értelmet és hangzást összezavaró bugyborékolást, jódlizást és kotkodácsolást, amelyet semmilyen szándékos karikatúra sem képes ellenszenvesebbé tenni, miként azt e helyen felkínálják naivul – teljes komolysággal? Az utóbbi időben a reform szelleme valóban éreztette a maga hatását ezen az éneklésen belül is, mégpedig az ősi tisztaság megkísérelt megújítása által, de az, ami ez esetben – éppen a maga természetéből következően – a magasabb szintű, reflexív zsidó értelem részéről történt, csupán felülről jövő terméketlen erőfeszítés, amelyet az alsó réteg sohasem lesz képes olyan fokig gerjeszteni, hogy a kultúrált zsidó – aki éppen a maga művészi szükséglete miatt keresi az élet forrását a nép körében – értelmi erőfeszítéseinek tükröződését üdvözölhetné ebben a forrásban. Ő az ösztönöset és nem az értelmet visszatükrözőt keresi, mivel az utóbbi az ő alkotása; viszont minden ösztönös dolog, amire rávilágíthat, csupán az ahhoz kapcsolódó kifejezés terméke.

Bayreuth, 1945: amerikai nigger-bakák rágógumizva revütáncot néznek a Festspielhaus „templomá”-ban

Ha ez a népi forráshoz való visszatérés éppen annyira nem szándékolt a kultúrált zsidó részéről (erre a dolog szükségessége és természete készteti), mint amennyire nem szándékolt minden művész részéről, és csupán kis mértékben párosul tudatos céllal (és ezért mindenek felett uralja az egész látómezőt), akkor az innen eredő benyomás behatol e zsidó művészi alkotásaiba. Ezek²⁰ ritmikája és a zsinagóga-dallam melizmái pontosan olyan módon veszik birtokba a kulturált zsidó zenei képzelőerejét, mint ahogyan a mi népdalaink és népi táncunk hangnemeinek és ritmikájának ösztönös birtoklása hozta létre a mi vokális és instrumentális alkotóink virtuális²¹ formáló erejét.

Ezért a kultúrált zsidó felfogóképessége számára nincs semmi más felfogható a mi népzenénk és művészi zenénk egész körében, mint az, ami megérthetőségével kecsegteti az ő általános érzékét. De csupán az érthető – és annyira érthető, hogy képes felhasználni a maga művészete számára –, ami valamilyen fokban megközelíti a zsidó zene említett sajátosságához való hasonlóságot. De ha a művészi zenei alkotások akár naiv, akár tudatos hallgatása közben a zsidó megpróbálná kitapogatni ezek érzelmi és élményszerű hátterét, akkor valójában egy cseppnyi hasonlóságot sem találna a maga zenei élményanyagával, és ennek a jelenségnek teljes furcsasága annyira visszariasztaná, hogy sohasem lenne kedve újra belekeveredni a mi művészi alkotásainkba. Így annak ellenére, hogy helyzetét tekintve közöttünk él, sohasem csábul arra, hogy közvetlenül bepillantson a mi lényegünkbe. Ezért akár szándékosan (feltéve, hogy felismeri a velünk kapcsolatos helyzetét), akár ösztönösen (ha egyáltalán képes valamennyire bennünket megismerni) csupán művészetünk puszta felszínét hallgatja meg, de nem az éltető belső organizmusát. Az ilyen érzelem nélküli meghallgatás révén a zsidó számára kizárólag az olyan dologgal való külső hasonlóság követhető nyomon, ami érthető az illető látóképességének²² sajátos természete számára. Ezért szükségszerű, hogy a mi zenei életünk és művészetünk területén a legtöbb külső járulékos tulajdonság éppen lényege tekintetében kerüli el figyelmét, ami azután odavezet, hogy amikor mint művész visszatükrözi ránk e tulajdonságokat, művészi alkalmazásai óhatatlanul nagyon idegenszerűnek, furcsának, közömbösnek, hidegnek, természetellenesnek és ferdének tűnnek számunkra, úgyhogy a zsidó zeneművek többnyire olyan benyomást gyakorolnak ránk, mintha például Goethének egy versét tették volna át zsidó zsargonba.

Éppen úgy, ahogyan ebben a zsargonban a szavakat és a szerkezeteket a kifejezőkészség elképesztő hiányával összedobálják, ugyanúgy dobálja össze a zsidó zenész minden korszak és minden mester különböző formáit és stílusait. Itt egymás mellé zsúfolva, a leginkább sokszínű káoszban találjuk az összes iskola sajátos kifejezési formáit. Ahogyan ezekben az alkotásokban az egyedüli érdekesség az, hogy egyáltalán megkockáztatják benne a megszólalást és nem maga a tárgy, ami esetleg értékessé tehetné ezt a beszédet, ugyanúgy ez a kattogás egyáltalán egyedül azzal gyakorolhat valamilyen izgató hatást a fülre, hogy a külső kifejező eszközök gyakori változtatásával minden pillanatban új felhívást kínál fel a figyelemnek. A belső izgalom, a valódi szenvedély mindig megtalálja a maga sajátos nyelvezetét abban a pillanatban, amikor a megértésért viaskodva kifejezésre készül; az általunk ebben a tekintetben jellemzett zsidónak azonban nincs igazi szenvedélye, legkevésbé olyan szenvedélye, ami művészi alkotásra indítaná. De ott, ahol ez a szenvedély nem áll rendelkezésre, nyugalom sincs; igaz, a nemes nyugalom semmi más, mint a beletörődés által meglágyított szenvedély²³. Ott, ahol a szenvedély nem küldi a lélekbe maga előtt a nyugalmat, semmi mást nem észlelünk, mint renyheséget. Ugyanakkor a renyheség ellentéte nem más, mint az a bizsergő nyugtalanság, amelyet a zsidó zeneművekben az elejétől a végéig észlelünk, kivéve ott, ahol átadja helyét a lelketlen, érzés nélküli tétlenségnek. Ami a zsidó műalkotási kísérletekből létrejön, szükségképpen magán viseli a hidegség és közömbösség vonásait, egészen a közhelyekig és a képtelenségekig. A modern zenetörténetében a zsidó időszakot csak úgy tudjuk osztályozni, mint a végső terméketlenségnek, a pusztulásba hajló stabilitásnak a korát.

(Kuruc.info)

Jegyzetek:

1.: E cikk elejére a Neue Zeitschrift szerkesztője a következő lábjegyzetet fűzte: „Bármilyen fogyatékos is a külső kialakulása, mi mindig Németország kiválóságának, nagy műveltsége eredményének tekintettük azt, hogy – legalábbis tudományos területen – intellektuális szabadságnak örvend. A fenti esszé kinyomtatása során erre a szabadságra tartunk igényt és erre támaszkodunk. Kívánatos, hogy olvasóink ebben az értelemben fogadják azt. Akár osztja valaki az abban kifejtett nézeteket, akár nem, a szerző meglátásainak zsenialitását senki sem vitathatja.” – Az angol fordító [továbbiakban „a ford.”]

2.: Az NZ-ben „Leidenschaftlichkeit”, vagyis „szenvedély” áll.

3.: Az NZ-ben ez olvasható: „A mi szemforgatóinknak és jezsuitáinknak köszönhetően, akik a nép egész vallási gyűlöletét maguk ellen fordították, úgyhogy az ő végső bukásukkal együtt a vallás, jelenlegi értelmében (amely inkább volt a gyűlölet, mint a szeretet vallása), feltehetőleg meg fog semmisülni!”– A ford.

4.: Az NZ-ben: „nem nagyon fényűző játék.” – A ford.

5.: Az NZ-ben: „hazugság”. – A ford.

6.: Az NZ-ben: „utópiák”. – A ford.

7.: Az NZ-ben: „hasonlóan a jó keresztényekhez”. – A ford.

8.: „Elend” jelenthet számkivetést. Ebben a mondatban az NZ-ben „római keresztény németek” áll a „keresztény német hatalmasok” helyett. – A ford.

9.: A „kellemetlen” szót az NZ-ben a „leküzdhetetlenül” szó előzi meg, míg az „ösztönös” szó hiányzik. – A ford.

10.: Jegyzet az 1869-es és a későbbi kiadásokhoz: „Biztos vagyok abban, hogy a zsidó szerzők művével kapcsolatos későbbi tapasztalataink anyagot fognak adni sokak számára egy disszertációhoz, amire itt csak utalhatok. A fentebb írtak óta a zsidóknak nemcsak magát a színpadot sikerült elrabolniuk, hanem még a költő drámai termékét is elrabolták. Egy híres zsidó „jellem-színész” nemcsak mentesült Shakespeare, Schiller stb. költői figuráinak bármely bemutatásától, hanem azt a saját vadon termő tendenciózus fantáziájának termékével helyettesítette. Ez olyan, mintha az Üdvözítőt egy festményen eltávolítanák a keresztről, és helyébe egy demagóg zsidót szegeznének oda. A színpadon a mi művészetünk meghamisítása a teljes megtévesztésig fajult; ezért Shakespeare-t és társait kizárólag a színpadra való kiváló alkalmazhatóságok fényében említik. – A szerző (Richard Wagner).

11.: Az NZ-ben „tisztán emberi” áll „az ő” helyett.

12.: A pontosvessző utáni mondatrész nem szerepel az NZ-ben.

13.: Ez a mondat lábjegyzetként szerepel az NZ-ben, és a következő mondat hiányzott. – A ford.

14.: Az NZ-ben: „valamilyen magasabb rendű értelemben”. – A ford.

15.: „Egy sustorgó, sivító, zümmögő és morgó hangos kifejezés”.

16.: Az NZ-ben: „mindenképpen”. – A ford.

17.: „A mi korunkban” nem jelent meg az NZ-ben.– A ford.

18.: A „hanem egyszerűen beszélni akart” nem szerepelt az NZ-ben, a „mindegy, hogy mit” után az NZ-ben ez állt: „csupán azért, hogy a létét jelentőssé tegye”. – A ford.

19.: Az NZ-ben ez a mondat így folytatódott: „és ez csupán a legkülönfélébb kifejezésre való tökéletes képesség volt, de önmagában véve nem értékes kifejezés. Amikor ez megtörtént, és ha nem szándékoztak kifejezni ezáltal egy határozott dolgot, nem maradt más hátra, mint értelmetlenül ismételni a beszédet.” Stb. – Talán megbocsátható, hogy hivatkoztam ismét Wagner papagájára a „Letters to Uhlig”-ból (lásd: a jelen sorozat II. kötetének bevezetését.– A ford.)

20.: Az NZ-ben „csodálatos”.

21.: „öntudatlanul”.

22.: „képesség”, mint az előző mondatban is, ahol most „fantázia” áll. – A ford.

23.: „A beletörődés által lágyított szenvedély” helyett az NZ-ben ez áll: „az igaz és nemes szenvedélynek kielégülése”. A nézőpont változása, vagy inkább fejlődése rendkívül fontos. – A ford.

(Folytatjuk)