Arany János Világos után, 1851-ben írta meg „hőskölteményét” A nagyidai cigányok címmel, amely voltaképpen a magyar szabadságharc és Kossuth sikertelen függetlenségi politikájának fájdalmas szatírája. Miként a kiváló Arany-kutató, Riedl Frigyes írja, a műnek „kettős fiókja van: az elsőben, mely könnyebben nyílik, csörgősipkát találunk; nehezebben jár a második titkos fiók, de ha ráakadunk a nyitjára, drágakövek ragyognak felénk: a humor gyémántos könnycseppei, a fájdalom égő rubintjai” ötlenek szemünkbe.

Történeti-tartalmi értelemben is kettős képi síkja van A nagyidai cigányoknak. A históriai mag: 1556-ban, a Habsburg-Szapolyai rivalizálás időszakában a Ferdinándhoz hű Puk Mihály seregeinek ostroma alatt álló, védhetetlenné vált, Kassa közeli Nagyida várát a Szapolyai-párti kapitány, Gerendi Márton a helyi cigányok kezére adja, hogy őrizzék az erősséget a magyarok visszatéréséig. Az átvitt, metaforikus értelmű tartalom pedig az 1848-49-es szabadságharc történéseit jeleníti meg. Arany több jelentéssíkú epikus alkotása azért is remekmű, mert önmagában tekintve az egyes részeket és életképeket, ezek a kis miniatűrök nemzetkarakterológiai és szociológiai szempontból is telitalálatoknak és esztétikai remekléseknek bizonyulnak.

Nos, miután az egykori János-párti Gerendi Márton átadja Nagyidát Csóri vajda népének, a roma notabilitás rögvest összehívja az első cigány részországgyűlést a vár lovagtermébe, anno 1556. Kétségkívül – mai fogalmainkkal mérten is – a legdemokratikusabb úton történt mindez, hiszen miként hallhatatlan műballadaköltőnk írja:

„Volt szép rokonság hetven sátoralja:

Mindenikből egyet hívatott a vajda,

Mindenik sátorból a legvénebbiket,

Amennyibe’ nem volt csupa vak, vagy siket.

Hamar a cigányok kezdenek begyűlni,

Csóri vajda körül tanács-széket űlni:

Büszke faj! nemes faj! – Ha elsorolhatnám

Őket illően, egy vak lóért nem adnám.”

Arany a legmagasabb népképviseleti grémiumon megjelenő közösségi elöljárókat és szellemi vezetőket pedig egyfajta eposzi seregszemle részeként felvonultatva jellemzi, miközben – eléggé el nem ítélhető módon – a roma részparlamenti honatyák bemutatásakor finom intellektuális célzásokat tesz a cigányságnak a 19. századi modernitás viszonyai közepette is megőrzött sajátos, archaikus hagyományokat továbbörökítő szexuáletikai viselkedéskultúrájára is:

„Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán.

Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,

Göndörhaju Éva, – nem bizonyos, kitől:

Talán a hajdankor pogány istenitől”.

S, horribile dictu, a Toldi zseniális tehetséggel megáldott szerzője így folytatja az enumerációt:

„Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul,

Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul;

Apja, anyja is él, – nagyapja, nagyanyja:

Mind együtt lakozván, nősténye és kanja”.

Miként az bizonyos hazai cigány értelmiségi vezetők kijelentései alapján közismert, a roma társadalom meghatározó többsége oly magas általános szellemi nívón állott már a „sötét középkor” barbár európai kulturális viszonyai közepette is, hogy muzsikus elitjük a 11. században angliai kávéházakban hegedült az akkor még épp összeolvadófélben lévő, a majdani angol nemzet történelmi-etnikai előzményeinek tekinthető angolszász és normann őslakosoknak. Ennélfogva fél évezred elteltével, az egyetemes kultúrfölény kivívásának elérése után Arany ekképpen jellemzi a cigány főpecsétőr politikai szaktudását:

„Ne feledjük immár Süsüt, aki szépen

Tud vésni betűket, címert a pecséten:

Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak,

Metszi a p betűt, megfordítva q-nak”.

Miután a nagyidai cigány részországgyűlés – európai és világtörténelmi kuriózumként – megtartja ünnepélyes alakuló ülését, az első és legfontosabb feladat a szimbolikus és történeti kérdések kanonizálása. A nemzeti identitástudat és őstörténeti gyökerek megnyugtató kábelezése után a bölcsek gyülekezete az alábbiakat nyilvánítja ki:

„Régi híres nemzet cigányok nemzete,

Sötét ó világban vész el eredete;

Azt mondják, Fáraó lett vón’ első vajda:

De ma is civódnak tudósok rajta.

Akar innen, akar onnan kerültünk is,

Akar – ha mindjárt az égből cseppentünk is:

Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;

Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.”

Azonban a környező, ellenséges és kirekesztő, intoleráns társadalmi környezet arra kárhoztatta a fáraó népének utódait (akik e logika alapján Mózes választott népét hajdanán átkergették száraz lábbal a Vörös-tenger sziklavonulatként megmerevedő hullámhegyei között), hogy bohém páriákként tengessék életüket a faluvégen:

„Holmi esküttfélék, sőt falusi bírák,

Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák;

Elfajít, elszéleszt a vármegye végre:

Mint valami retket, plántál faluvégre.

Hagyjuk-e, tűrjük-e véreim, cigányok,

Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok?

Eltöröljék a föld színéről fajunkat,

Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?”

Mindazonáltal a „nem többségi” nemzeti önazonosságtudat és gőg „kitöre nagy zajjal, mint dugóját a szesz kiüti robajjal”, s ezt követően került sor a cigány nemzet bölcs atyafiai gyülekezetének legfontosabb döntéshozatali aktusára: a vajdaválasztásra. Történetünk azonban e kardinális fordulópontnál új irányt vesz, ezért ennek taglalása – új fejezetet igényelvén – következő részünk témája lesz majd.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Kutatás igazolja, amit eddig is tudtunk: dolgozni nem, párzani viszont szeretnek a cigók