A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (9. rész)

„A zsidókérdés Magyarországon az elmúlt 70 esztendő alatt érinthetetlen kérdés volt. Aki ki merte ejteni a száján a »zsidó« szót, azt mint bárgyú, illetlen, neveletlen, tudatlan embert állították be és a legkevesebb volt, hogy sajtóhadjáratban volt része, ha lehetetlenné nem tették. Következetesen vallásnak és nem fajnak fogatván fel a zsidóság, mindenkit, aki a zsidó szót kiejtette a száján, vallás elleni bűncselekmény címén vontak perbe, annak ellenére, hogy az inkriminált cselekmény vallási vonatkozásokkal a legtöbbször semminemű összefüggésben nem volt.”

A képviselőház az 1930-as években

Krúdy Ferenc: Szekfű Gyula szellemesen állapítja meg: »mintha forgószél hozta volna a magyar talajba.«

Nyilvánvaló, hogy forradalmáraink, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus együttesen mély hálára kötelezték azokat az utódállamokat, amelyek országunk súlyos megcsonkítása révén jutottak el céljaikhoz! Íme egy példa rá, szívlelje meg igen t. szociáldemokrata képviselőtársam. (Malasits Géza: Halljuk, mit szívleljek meg?) Kolozsvárott 1928-ban egy nagy kommunista per volt, amely alkalommal Dragomir Silvius román egyetemi tanár Aradi Viktor fő vádlott érdekében tett tanúvallomásában a következőket mondotta (Malasits Géza: Mi közöm nekem Aradi Viktorhoz? Sohasem volt szociáldemokrata! – A szónok olvassa): »Az az egész csoport, amelyhez Aradi is tartozott, nevezetesen Jászi Oszkár és a többiek, destruktív működésükkel nagymértékben hozzájárultak a régi magyar uralom megdöntéséhez s mi románok, ezért csak hálásak lehetünk neki. Jásziék hasznára voltak a románságnak és elősegítették a nagyromán eszme megvalósítását.« (Malasits Géza: Jászi sohasem volt szociáldemokrata és Aradi Viktor sem volt az! – Fábián Béla: Csak kitért zsidó volt! – Vázsonyi János: Mi közünk nekünk Jászi Oszkárhoz? Nekünk voltak vele ellentéteink és nem az uraknak. Az urak idézik, mint tekintélyt! – Zaj.)

Elnök: Csendet kérek! Vázsonyi János képviselő urat kérem, tessék csendben maradni.

Krúdy Ferenc: Amikor azután a forradalom után a magyarság feltápászkodik, kitörli szeméből a homokot, körülnéz és számbaveszi a dolgokat és a szereplő erőket, amelyek ledöntötték, hozzákezd nemzeti élete reorganizálásához, megteremti az ellenforradalmat. Ekkor példátlan agresszivitással súlyos hadjárat indul meg jóformán az egész liberális Európa sajtórendszerében és ez a liberális sajtórendszer az ittmaradt októbristákkal, polgári radikálisokkal, liberális sajtóval teljesen egy frontot alkotott. Nagyon ajánlom túloldali t. képviselőtársaimnak, vegyék elő a frank-ügy tárgyalásának anyagából Eckhardt Tibor t. képviselőtársam felszólalását. Azért utalok az ő felszólalására, mert őt az ellenzéki oldal bizonyára objektívnek ismeri el. Eckhardt képviselőtársam akkori beszéde az adatok bőségével, részletességével és világosságával az akkori eseményeknek nagyon érdekes dokumentuma.

Eckhardt Tibor akkor a következőket mondotta (olvassa): »Méltóztassanak megengedni még azt is, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy a külföldi polgári, sőt kapitalista hírben álló nagy újságoknak miféle bolsevista magyarországi informátorai vannak. Például a Berliner Tageblatt-nak berlini szerkesztőségében dolgozik Berkes Tivadar volt bolsevista. A Vossische Zeitung-nál Polgár Alfréd és Veres Mihály dolgozik. A Vorwarts-nél, amely már nem polgári újság, Szántó úr, Déri, a zsidó kommunista, a berlini lapok hírszerzői.

A volt népbiztos, Varga Jenő, Moszkvából szolgálja ki a német sajtót. Jászi Oszkár és Szende Pál a Prager Tageblatt főmunkatársai közé tartozik. Ez a néhány név talán elegendő magyarázatul szolgál arra, hogy az egész világ polgári közvéleménye milyen lehetetlen módon vezettetik félre minden alkalommal, amikor magyar vonatkozású ügy kerül a nyilvánosság elé.« (Gergelyffy András: Milyen jól látta akkor!)

Visszatekintve azon a nagy szakadékon át, amely a jelent a forradalom előtti múlttól elválasztja, lehetetlen fel nem ismerni a szólamoktól, a hazugságok fintorától megszabadított, felénktekintő arcot, amely sorsunkat eldöntötte. De ezt a sorsot mi nem érdemeltük meg. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.)

A 48-as események után következő gazdasági átalakulás, a hirtelen betelepülő kapitalizmus, amely előbb az osztrák kapitalizmus fióklerakata volt, most bő alkalmat és érvényesülési lehetőséget ad a keletről beözönlő zsidóságnak és a keletről beözönlő zsidóság élt is ezzel az alkalommal. 1840-ben az ország területén 241.000 zsidó volt, 1870-re a számuk 550.000-re, 1900-ra pedig 831.000-re emelkedett és 1914 elején már meghaladta az egymilliót. Ez a százezres mértékben rohanó szám csakis a nagyfokú bevándorlás eredménye lehetett. (Malasits Géza: A magyar urak politikai érdeke. Majd én megmagyarázom. A 48 és 67 közötti verekedés eredménye!) A meleg magyar humanizmus úgy fogadta őket, mintha a hazában születtek volna és a régen ittlakó magyarsággal egyenjogú polgárok lennének. Lehetővé tette a magyar, hogy az újonnan keletkezett kapitalizmus jövedelmező állásait foglalják el, hogy ott megszabják a gazdasági élet menetének rendjét s lehetővé tette azt is, hogy a magasabb szellemi pozíciókba is eljussanak, hogy itt egy ezeréves kultúrnemzet politikai és történelmi fejlődésének folyamatába szóljanak bele.

Kétségtelen, hogy tévedésben voltunk. Tévedésünk talán lehet gyermekes, de mindenképpen gavalléros. Tévedésünk az volt, hogy a magyarul való beszédet összetévesztettük a nemzetiséggel és a belsőt, az emberi lelket a külsővel. A tévedés nyilván bűnös is, mert a nemzeti lélek ellen való. (Úgy van! jobbfelől)

De ugyanezen a módon bűnös a hazai zsidóság is, mert vezetőinek tudniok kellett, hogy milyen bajok származnak a vad indulatú, idegen kultúrájú és soha asszimilációra nem képes galíciai zsidóság százezres bevándorlásából. S ahelyett, hogy ellenállott volna a bevándorlásnak, mégis a saját itt szerzett magasabb kultúráját s régen szerzett szimpátiáit minden fenntartás nélkül kiszolgáltatta a keletről bejövő idegeneknek, úgyhogy a századfordulón a régi és az új zsidóság már egységes tömbként jelentkezik. (Úgy van! jobbfelől.) Úgy látszik, a fajszeretet melege legyőzte a józan belátást és az érdekek mérlegelését is. Hogy ez ma is így van, annak bizonyítéka az, hogy a kispolgári foglalkozásokban, a kereskedelem, a kisiparosság körében elhelyezkedő zsidóság, amely a monopolkapitalizmus terheit éppen úgy érzi, mint a kereszténység, még egy erőteljesebb tömegmegmozdulásra sem tudta magát elhatározni, annak ellenére, hogy...

Elnök: A képviselő úr beszédideje lejár. Még két perce van. Jogában áll meghosszabbítást kérni.

Krúdy Ferenc: Kérek 10 perc meghosszabbítást.

Elnök: Méltóztatnak a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadja.

Krúdy Ferenc: Mondom, nem tudta magát ilyen lépésre elhatározni, annak ellenére, hogy boldogemlékű Sándor Pálnak, majd utóbb Éber Antalnak okos kezdeményezései erre alapot is adtak.

A zsidóságnak két külön rétege világosan felismerhető. Az egyik az, amely a nemzeti életcélokat megértve tudott elhelyezkedni, ez a típus: Falk Miksa, Kónyi Manó és később Angyal Dávid példája képviseli. A másik réteg típusának egyik megjelenési formája a kartelérdekek embere, az eltrösztösödött plutokráciának kartelmanővereket hajszoló dúvadja, aki egyik kezével a nagyban való síbolás, a másik kezével pedig magas címek után nyúl. De idetartozik Jászi Oszkár típusa és Korvin-Klein Ottó típusa is és hogy ez a típus most is megvan, annak kétségtelen bizonyítéka az, hogy íme, néhány évvel ezelőtt a Weisz Manfréd-gyárnak egy jól fizetett mérnöke (Malasits Géza: Nem! Textilgyáré!) ön mindenesetre jobban tudja, de nem is ez a lényeg, – kommunista összeesküvés szövéséért fogatott perbe. (Malasits Géza: Textilgyáriban volt mérnök!) Kérem, elismerem, nem vagyok benne szakember. (Malasits Géza: Én sem vagyok szakember, de nem engedem a Weisz Manfréd-gyár munkásait bántani! – Gr. Festetics Domonkos: Nem a munkásokról van szó!)

Bár ez az egész kérdéskomplexum már a liberális korban is sürgető kérdés volt és annak félelmetessége nyugodt években a felszín alatt parázslott, sőt nem egyszer sürgetően lépett fel a magyar közélettel szemben, a kérdést mégsem oldották meg s ennek jelentékeny részben maga a zsidóság az oka, mégpedig azért, mert a zsidókérdés Magyarországon az elmúlt 70 esztendő alatt érinthetetlen kérdés volt. Aki ki merte ejteni a száján a »zsidó« szót, azt mint bárgyú, illetlen, neveletlen, tudatlan embert állították be és a legkevesebb volt, hogy sajtóhadjáratban volt része, ha lehetetlenné nem tették. (Úgy van! jobbfelől.) Következetesen vallásnak és nem fajnak fogatván fel a zsidóság, mindenkit, aki a zsidó szót kiejtette a száján, vallás elleni bűncselekmény címén vontak perbe, annak ellenére, hogy az inkriminált cselekmény vallási vonatkozásokkal a legtöbbször semminemű összefüggésben nem volt. Hogy ez így volt, ebben a tekintetben talán szabad itt hivatkoznom Jászi Oszkárra, (Vázsonyi János: Folyton csak őrá hivatkoznak! A maguk szakértője? Tekintély?) aki a zsidóságnak hosszú éveken keresztül szellemi vezére volt. Ő a következőket mondotta (olvassa): »Különben ebben a mértéktelen antiszemitizmusban maga a zsidóság, sőt az egész magyar liberalizmus is bűnös. Az utolsó 25 év alatt a zsidókérdés tabuvá lett Magyarországon. A zsidóságot mn volt szabad sem bírálni, sem figyelmeztetni. Aki például megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi, erkölcsi faj súlyának, (Br. Berg Miksa: Zsidó volt? – Fábián Béla: Persze, hogy az volt!) aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintetnélkülibb könyököt (Fábián Béla: Ha uralomra került volna, ő hozta volna a zsidótörvényt! – Zaj. – Elnök csenget) és vastagabb arcbőrt jelent; aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados ghettó fejlesztett ki a zsidóságban; aki utalni bátorkodott arra, rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.« (Vázsonyi János: Milyen kedves a forradalmár az új forradalmároknak! – Br. Berg Miksa: Jászit én nem olvasnám fel a Házban! – Vázsonyi János: Szégyen Jászit idézni! – Felkiáltások balfelől: Szégyen! – Zaj. – Elnök csenget.)

Nagy kár, hogy a megelőző nemzedékek nem oldották meg ezeket a kérdéseket, mert nyugodt időben kevesebb méreganyag felgyülemlésével a legtöbb vonatkozásban egyszerű szakkérdésnek felfogva, kevesebb sebet ejtve és kevésbé mélyreható rendszabályokkal lehetett volna ezeket a kérdéseket megoldani.

Hogy ez így történt, ennek főként a zsidóság az oka, mert méltóztassék nekem elhinni: nemcsak az egyszerű politikusokat, vagy a publicisztika munkásait érte a legkíméletlenebb hajsza, hanem az állami élet legfőbb pozícióiban dolgozó magyarokat is súlyos támadások értek abban a percben, amikor a zsidóság valamelyik érdekkörét érintették. A sajtót kezében tartva, élt hatalmával s nemcsak a saját fajtája ellen való sérelmet vagy a róla való kritikát torolta meg, hanem személyes sérelemnek vette azt is, ha valaki a zsidóság gazdasági hatalmának eszközeit kritizálta. Valamennyiünk előtt emlékezetes, amikor Bethlen István gróf t. képviselőtársam, az akkori miniszterelnök, 1928 végén elhangzott debreceni beszédében azt mondotta, hogy a magyar bankvezérek bankjaikat a saját domíniumaiknak tekintik, ami tarthatatlan állapot s ezért banktörvényt kell hozni, amely véget vet az anomáliáknak. (Rajniss Ferenc: Ilyet mondott? – Derültség a jobboldalon.) Bárdolatlan támadás – lett rá a felelet. De a szelídlelkű Vass József sem érdemelte meg, – amikor a fürdőtörvény tárgyalása során a bankok magatartását kritizálta – hogy leckéztető, tiszteletlen hang és az egész sajtókórus egyöntetű támadása legyen a felelet. Valóban súlyos és lehetetlen állapotok voltak ezek, de ez magyarázza meg azt is, miért nem volt meg a gazdasági rendcsináláshoz a szükséges energia.

Még mindig van mód rá és részünkről őszinte akarat, hogy rásegítsük a jóakaratú és nemzeti érzésű zsidóságot arra, hogy közös erővel szabaduljunk meg attól a szörnyű tehertételtől, amelyet a galíciai zsidóságnak a legutóbbi 60 esztendőben bevándorolt emberanyaga még ma is jelent. (Vázsonyi János: Nem azok ellen hozzák ezt a törvényt – Malasits Géza: Azokat nem bántják! Azoknak ebből a törvényből semmi káruk nem származik! – Zaj a baloldalon.) Ehhez azonban két dolog kell. (Vázsonyi János: Előbb minket agyon kell verni!) Az egyik az, hogy a zsidóság elsősorban a saját portáján teremtsen rendet (Fábián Béla: Hogyne! Mi vagyunk itt a szolgabírák? – Vázsonyi János: Milyen hatósággal?) és rekessze ki magából a zsidóságnak azt a forradalmi kategóriáját, amelyik régi atavisztikus, elferdült faji érzületből még ma is gyűlöli a magyart.

Ha végigtekintünk az elmúlt 70 esztendőn, (Vázsonyi János: Megtagadjuk Imrédyt!) akkor kérdem, mivel érdemeltük ki mi magyarok a zsidóságnak velünk szemben megnyilvánult gyűlöletét; mivel érdemeltük ki a forradalmi zsidóság magatartását? Mit vétettünk Isten és ember ellen, mit vétettünk idegen, más népfajok ellen, amikor a mi országunkban minden más népfaj nagyra nőtt, csak éppen mi pusztultunk majdnem el? Saját gyermekeink szájából vettük ki a kenyeret, hogy az újonnan betódult idegen szájába adjuk, mert megtűrtük, hogy évtizedeken keresztül százezerszámra menjen ki az amerikai bányák gyilkos gőzébe a magyar (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) és jöjjön be ugyanakkor ugyancsak százezerszámra Galíciából az ottani éhes idegen. Mit vétettünk mi, (Malasits Géza: Más gazdaságpolitikát kellett volna csinálni!) hogy a forradalmi zsidóságnak ezt a gyűlöletét magunkra vontuk? Ezen érdemes elgondolkozni.

De még egyet ajánlok a zsidóság vezetőinek, és ez az, hogy eressze el előkelő patrónusainak és kevésbé előkelő szószólóinak a seszlijét és jöjjön velünk az egymás megértésének nyílt, őszinte levegőjére, ahol majd megegyezhetünk abban, hogy mik azok az új életformák és eszközök, amelyeken keresztül meg tudjuk találni a magasabbrendű nemzeti célok felé vivő utat mindkettőnk javára. De ugyanezt üzenem az előttünk járó politikai generáció azon tagjainak, akik ma lekicsinyelnek és lekritizálnak minket, sőt a tunya ember gőgjével nézik kínlódásunkat éppen azoknak a problémáknak a megoldásánál, amelyeket harminc évvel ezelőtt éppen nekik kellett volna megoldaniok. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) Mert a zsidóság és a patrónusai ne felejtsenek el egyet. Vagy kigyógyul hibáiból ez a magára hagyott, testvértelen magyar nép és akkor visszatér régi, jobbik énje, de felelevenednek régi képességei és erényei is, azok az erényei, amelyek ezer esztendőn keresztül megtartották, vagy erőt vesz rajta nyavalyája és hitvánnyá lesz a jövő életre, de akkor kérlelhetetlenül elpusztul és abba a nagy temetőbe kerül, ahol már annyi régi nagy nemzet fejfája sötétlik. Csakhogy akkor is – és ezt jól jegyezzék meg – nem a magyar, hanem egy idegen, egy más népfaj lesz úrrá a Duna medencéjében, és ez a más népfaj nem a keleti lovas nemzet gavallériájával, hanem totális brutalitással fogja ezt a kérdést, de egyebeket is, megoldani. (Úgy van! Úgy van!) A javaslatot elfogadom. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps jobbfelől és a középen. – A szónokot számosan üdvözlik.)

Elnök: T. Ház! A napirend tárgyalására szánt idő letelt és ezért a vitát félbeszakítom.

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: "A zsidókérdés megoldatlansága az oka főként a mai gazdasági nyomorúságnak"