A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (8. rész)

„Ma már nyilvánvaló, hogy gyászos felosztásunkat nem a háború elvesztése okozta, hanem közvetlenül maga a bolsevizmus, mert a nyugati hatalmak félredobván a Diaz-féle szerződést, elfogadták a kisantant által teremtett fait accompli-t. Féltek ugyanis a bolsevizmustól, féltek, hogy Ausztria, Magyarország és Németország a bolsevizmusban egymásra találnak s fenyegetik a nyugati civilizált államok kultúráját.”

1939. február 24.

Elnök: Szólásra következik?

Vásárhelyi Sándor jegyző: Krúdy Ferenc!

[Krúdy Ferenc: Szécsény, 1883. nov. 8. – Toronto, Kanada, 1973. jan. 29. Az Országgyűlés alelnöke, agrárpolitikus, főispán. A budapesti tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott. 1907-ben szolgabíró lett Nógrád vármegyében, 1918-ban Nógrád vármegye élelmezési ügyeit intéző másodfőjegyző, Baja város főispánja (1922–23), a Nemzeti Egység Pártja programjával a szécsényi kerület országgyűlési (1926–31), majd a feledi kerület országgyűlési képviselője (1934–40). A háborúban mint tüzértiszt három éven át teljesített szolgálatot. A kormányzó érdemei elismeréséül a II. osztályú Magyar Érdemkereszttel tüntette ki. Időközben Olaszországban és Münchenben jogi és művészeti tanulmányokat is folytatott. Agrárpolitikával foglalkozott. Mint szakértő képviselte Magyarországot a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal genfi állandó mezőgazdasági szakbizottságában (1938). A Magyar Élet Pártja programjával Mezőkövesd országgyűlési képviselője (1939–44), az Országgyűlés egyik alelnöke (1943–44). Kivándorolt Kanadába.]

Krúdy Ferenc: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Tisztelettel engedelmet kérek, hogy eltérhessek az általános parlamenti szokástól és előttem felszólalt t. képviselőtársam beszédével ne foglalkozzam, hanem visszatérjek a plenáris ülést előkészítő bizottsági ülés anyagára azért, mert ott komoly munka folyt.

A komoly munka során a javaslat ellen felhozott aggályok főként két irányban csoportosíthatók. Egyik részük azt mondta, hogy ez a javaslat a magyar alkotmányosság jogegyenlőségi alapjait támadja meg, a másik részük pedig azt mondta, hogy a javaslat gazdasági krízist fog maga után vonni, minek eredményeképpen társadalmi kirobbanások lesznek.

Méltóztassanak megengedni nekem, hogy az utóbbival foglalkozzam, azért, mert ez megvilágítja a probléma szellemi és politikai vonatkozásait is. Én megfordítom a tételt és azt állítom, hogy a zsidókérdés megoldatlansága oka főként a mai gazdasági nyomorúságnak és mindaddig, ameddig ez a kérdés más vele kapcsolatos nagyfontosságú gazdasági kérdésekkel együtt meg nem oldódik, nincs kilátás arra, hogy meginduljunk a gazdasági boldogulás útján, de egyúttal nincs kilátás a társadalmi meghasonlás orvoslására sem, nincs pedig azért, mert ez a mai magyar kapitalizmus egyoldalúan a zsidó érdekek szerint fejlődvén ki, konstrukcionális hibákkal van tele, amely konstrukcionális hibák elferdítik a magyar gazdasági élet nemcsak termelési, hanem jövedelem-eloszlási processzusának majdnem egész felületét. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.) Az oka pedig ennek az, hogy a zsidókérdés érzékeny kérdéssé, sőt hatalmi kérdéssé lett, tehát akadályozza a gazdasági rendcsinálást is Magyarországon. (…)

Visszatérve a hazai viszonyokra, felteszem a kérdést, t. Ház, hiszi-e valaki, hogy ha meg nem történik a zsidóság kicserélése a vállalatok vezetésében, akkor a kapitalizmus vezetői felhagynak azzal a gazdasági rendszerrel, amelyet eddig folytattak? Én azt hiszem, hogy nem, kiváltképpen azok után az adatok után nem, amelyeket a múlt évi zsidótörvény végrehajtásáról kaptunk. A hivatalos adatok ugyanis arról számolnak be, hogy a helyszínen ellenőrzött 300 vállalat között csak egyetlenegy akadt, amely a törvény rendelkezéseit teljesítette – ez is csak azért, mert felszámolóban volt! – a többi pedig egyöntetűen szabotálta a magyar törvény rendelkezéseit.

Én éveken át hangsúlyoztam a t. Házban s több felszólalást szántam annak bizonyítására, hogy a magyar kapitalizmust a saját vezetői ellen is meg kell védeni, mert a kapitalisztikus termelési rendre a magyarság erőinek kifejlesztése érdekében és a magyarságnak a régi határok felé való jövő expanziójának céljából szükségünk van és ezért fenn kell tartanunk. Ezt hangsúlyozom ma is, hangsúlyozom az újabb idők közgazdasági novíciusaival szemben, akik azt hiszik, hogy az etatizmus irányában van a kitérés, holott ellenkezőleg a monopóliumok, a privilégiumok leépítéséből, az egyéni iniciatíva, kezdeményezés legteljesebb mértékű gyámolításából, elősegítéséből állhat elő az a gazdasági rendszer, amelyre jövő boldogulásunkat alapíthatjuk. (Úgy van! jobbfelől.)

Igénytelen nézetem szerint ez a javaslat a múlt évivel szemben az első lényeges lépés a jogegyenlőség helyreálltásához. Lényegileg nem más, mint a zsidóság önmaga által teremtett szeparáltságának, a saját különleges faji érdekei szerint az idők folyamán konstruált területenkívülisége konzekvenciájának levonása, a de facto helyzetnek de jure szabályozása, csakhogy természetesen a magyar faj védelmének intenciójával. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) De egyúttal az első komoly defenzív lépés is, mert az elmúlt nyolcvan esztendő alatt a magyar faj – az ellene irányuló offenzívasorozat ellenére – még csak nem is védekezett. És itt, hogy mindezt megvilágítsam, két dologról kívánnék beszélni, amelyek a kérdéssel kapcsolatosak. Egyik a sajtó, a másik a szociáldemokrácia kérdése. (Mozgás a szélsőbaloldalon.)

A »késői kapitalizmus« – ahogyan azt Sombart nevezi – és az úgynevezett liberális sajtó egy és ugyanazon anyaméhből születtek és most összenőtt ikrek, akik egymás nélkül nem élhetnek. A kartellkapitalizmus azért nem, mert ha lett volna az elmúlt évtizedekben önzetlen és az ország összességének érdekeit szolgáló sajtó, akkor a kartellkapitalizmus kinövései és ferdeségei régen eltűntek volna a közvélemény hatása alatt. A sajtó pedig azért, mert önmagában lógó, különálló cölöpépítmény, amelynek a közönségben csak igen kevés talaja van és nem alulról, hanem felülről tápláltatik, a bankok, a trösztök és a kartelek által, mégpedig – mint szakértők mondják – igen súlyos összegekkel. Ha a régi liberális sajtónak is – az újnak is, a régebbinek is egyformán – a bőségnek ez az emlője kellő időben kihúzatott volna a szájából, sajtóviszonyaink régen átalakultak volna. (Egy hang jobbfelől: Plasztikus kép!)

Sokban hasonlatos a szociáldemokráciával való viszony is. A kartellkapitalizmus azáltal, hogy magasra csigázza az árat és az árfenntartás érdekében különböző kartellmanipulációkhoz folyamodik, leszorítja a termelést és ezáltal nagyra növeli azt a munkástartalék-sereget, amely a munkásság elégedetlensége folytán állandó bázisa a szociáldemokrata vezetők uralmának és minthogy gyári vállalat nem vesz fel mást, mint akit a szakszervezet hozzáutal, a magyar munkás kénytelen a szakszervezethez csatlakozni. (Malasits Géza: Dehogy kénytelen csatlakozni! Bár így volna!) Ehhez képest a zsarnoki függésnek olyan folyamata keletkezett, amilyent semmiféle más szervezetben utánozni nem lehet. (Malasits Géza: Bárcsak így volna! Nem volnának olyan nyomorult bérek, mint ma vannak! – Zaj. – Gr. Festetics Domonkos: Chorin és Buchinger, mint sziámi ikrek! – Malasits Géza: Tévedés ez, kérem!)

A zsidóság a monopolkapitalizmuson keresztül kezében tartja a tőkét, a szociáldemokrácián keresztül kezében tartja a munkást, tehát mindkét termelő tényezőt, végül a sajtón keresztül biztosítja a nemzeti társadalom mozdulatlanságát, amely az ő hatalmának előfeltétele s egyúttal tenyészterülete is!

Aki áttekinti ezeket a viszonyokat, annak el kell ismernie, hogy a gazdasági hatalom után a kultúra hatalmának is a zsidóság ölébe kellett hullnia és a valóságban ezek az erőtényezők együtt azok, amelyeken keresztül a zsidóság Magyarország politikai fejlődését az utolsó ötven esztendőben – mondhatni – meghatározta. Ebben a politikai fejlődésben keletkezett és alakult ki a polgári radikalizmus már a századforduló előtt, amely polgári radikalizmus szabadkőműves-páholyok mélyén helyet foglaló zsidó vezetőrétegek által meghatározott tervek és célok, sőt szervezetek szerint indul el, hogy később birtokába vegye a magyar államot.

Miután a bizottsági tárgyalások során már láttam, hogy az emlékezés ezekre az időkre kezd kihagyni, hivatkozom a liberális Rákosi Jenőre, aki lapjának 1911. február 17-iki számában »Szabadkőművesvilág« cím alatt a következőket írja (olvassa):

»Egyik szabadkőműves-páholyunk mostanában nagymestert cserélt. Az új nagymester székfoglalót mondott, melynek egy nyomtatott példánya előttem fekszik. Olvasom-olvasom és nem tudom, mérgelődjek-e, vagy nevessek pökhendi nagyzolásán. Ez a nagymester úr a maga katedráján – vakolás közt, vagy anélkül – szembeszáll az egész Magyarországgal úgy, ahogy volt és van, és vakolja az újat, amelynek megcsinálására felhívja az összes szabadkőműveseket. Nem lehet el nem ismernünk«, – mondja a liberális Rákosi 1911-ben – »hogy az egész szabadkőművességnek Magyarországon már-már szinte kizárólagosan felekezeti jelleme van«. Rákosi a továbbiakban reprodukálja a nagymester szavait. (Rajniss Ferenc: Pedig zsidó kőműves kevés van Magyarországon! »Vakolni« mégis tudnak! – Derültség. – Farkas István: Legalább akkor volt! – Malasits Géza: Ha negyedrészt annyit üldözte volna a kormány, mint bennünket 40 év alatt, nem csináltak volna annyi kárt! – Elnök csenget.) Azt mondja a nagymester (olvassa): »...az ország összes középkori hatalmaival; a hitbizományokkal és a holtkézzel, a gentry-vármegyével és az egész grófi-papi álkultúrával sokkal könnyebben és biztosabban vívhatnák meg a demokrácia harcát, ha magában a polgárságban és a népben nem élne egész sereg téveszme és célszerűtlen érzelem (Megay-Meissner Károly: Hogy hívták ezt a nagymestert?) a múltat illetőleg; hogy egészen mások volnának harcunk esélyei, ha a magyar, különösen a polgári közvélemény tisztában volna arisztokráciánk idegen kalandor- és rablólovag-múltjával; ha ismerné a nép és a polgárság ezeréves elnyomatásának történetét; a fölfelé lakáj és lefelé kegyetlen nemesi politika igazi arculatát; városaink évszázados keserves küzdelmét a rabló feudalizmussal szemben; a dinasztia és a demokrata-elemek gyakori szövetségét a kiskirályok anarchiája ellen; a demokrácia és a szabadgondolat hosszú és véres mártíriumát, amely újra meg újra szíven döfött a bécsi reakcióval következett feudalizmus és klerikalizmus, a nemzetiségek ezeréves elnyomatásának történetét« stb.

Vagyis benne van az októberi forradalomnak teljes gondolatköre és egész frazeológiája. (Gr. Festetics Domonkos: Abban az időben nem voltak kegyelmes zsidók, mégis milyen szemtelenek voltak! – Derültség jobbfelől. – Farkas István: Abban az időben kivándoroltak a magyarok! Kiűzték őket!) A végén hozzáteszi Rákosi Jenő (olvassa): »Itt jut az eszembe, politikai klub-e a szabadkőművesség, vagy társadalmi?... Politikai akciókat tervez és szervez, egyesületeket inspirál és mozgat, gyűléseket kíván céljaira felhasználni, de egyházi szertartásokkal él.« stb. Aztán felsorolja azokat a társadalmi és politikai szervezeteket, de egyúttal a hozzátartozó politikai lapot, a Világot is megemlíti, amelyeken keresztül a szabadkőművesség elindult a polgári radikalizmus pártjával, hogy később átalakuljon az októberi forradalom szervezetévé. A magyar államot birtokába akarván venni, leste a legelső alkalmat, hogy megdönthesse. Akkor támadta hátba a magyart és szúrta le orvul, amikor az a világháború során az élet-halál harcát vívta. Háborúkat nemcsak ágyúkkal és tankokkal, hanem pszichológiai fegyverekkel is viselnek; az ellenség földjén való forradalomcsinálással is. Ezt a feladatot, a nálunk való forradalomcsinálást külföldi és belső ellenségeink összefogva sikeresen megoldották. Megcsinálták a polgári radikális párt és a vele együtt dolgozó, a szociáldemokrácia segítségével. (Reisinger Ferenc: Mit mesél maga? – Zaj a szélsőbaloldalon. – Farkas István: A szociáldemokrata-párt tagjának nem volt szabad tagjának lenni titkos társaságnak.)

Ma már nyilvánvaló, hogy gyászos felosztásunkat nem a háború elvesztése okozta, hanem közvetlenül maga a bolsevizmus, (Farkas István: Maguk csinálták azt is!) mert a nyugati hatalmak félredobván a Diaz-féle szerződést, (Vázsonyi János: De a népbiztosok titkárjai teljesjogúak és az ellenforradalmár zsidók nem! – Gr. Festetics Domonkos: A kegyelmes zsidók igen! – Reisinger Ferenc: Elfelejtette a jó libamájat, gróf úr?!) elfogadták a kisantant által teremtett fait accompli-t. Féltek ugyanis a bolsevizmustól, féltek, hogy Ausztria, Magyarország és Németország a bolsevizmusban egymásra találnak s fenyegetik a nyugati civilizált államok kultúráját. A Károlyi Mihály mögött álló defetista köröknek a francia defetista körökkel való összeköttetése világosan bizonyította ezt a franciák és angolok előtt. Szörnyű merénylet ez a magyarság elleni offenzívák sorozatában. (Zaj a szélsőbaloldalon. – Reisinger Ferenc közbeszól.) Jobb lesz, ha bűnbánatra fordítja t. képviselőtársam a hátralévő időt, amely még rendelkezésre áll a szociáldemokráciának, mert el fognak tűnni a fogyó holddal együtt. (Farkas István: Tovább élünk, mint maga! – Malasits Géza: Legfeljebb a föld alatt, ha oda kényszerítenek! Megmaradunk! – Zaj. – Elnök csenget.) Fordítsák tehát az időt magábaszállásra és bűnbánatra, mert a számla még nincsen lezárva. (Farkas István: Az önök kínlódása bizonyítja!)

Elnök: Farkas István képviselő urat rendreutasítom.

Krúdy Ferenc: Szörnyűbb merényletet nem követtek el nemzet ellen (Egy hang jobbfelől: Bűnpártolók!) a történelem folyamán... (Malasits Géza: Micsoda beszéd? Bűnpártolók? Bacher ellen én szólaltam fel és maguk hurrogtak le! – Zaj.)

Elnök: Malasits képviselő urat kérem, tessék csendben maradni.

Krúdy Ferenc: ...mint azt, hogy forradalomba vigyenek egy országot, amikor annak sem szellemi, sem anyagi feltételei nem voltak meg. (Zaj. – Farkas István: Maguk vitték oda!)

Elnök: Farkas István képviselő urat, ha még egyszer zavarja a szónokot, kénytelen leszek a mentelmi bizottság elé utasítani. (Reisinger Ferenc: Hagyjuk itt az egészet, menjünk ki! – Egy hang jobbfelől: Véglegesen?)

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: „A zsidó mindenütt a világ uzsorása volt”