Előzmény: Ungváry Krisztián: Válasz Perge Ottónak

Válasz Ungváry Krisztiánnak, I. rész

Ungváry Krisztián rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, melynek a magyarországi értelmiség széles rétegei általában híján vannak: él benne a civil kurázsi. Bizonyítja ezt az egykori kommunista tartótisztekről készített adatbázisa mellett az is, hogy, cionista értelmiségi társainak rosszallásával nem törődve, volt bátorsága felvenni a holokauszt-történészek elé dobott kesztyűt. A zsidó értelmiség körében ugyanis az a felfogás uralkodik, hogy „a nácikat karanténba kell zárni”, „nem szabad szóba sem állni velük”, mert azzal mintegy „legitimálnák” őket és nézeteiket. Örülök annak, hogy Ungváry Krisztián megértette: az igazi kirekesztők és gyűlölködők éppen azok, akik a társadalom bizonyos csoportjait pusztán nézeteik miatt megbélyegzik, ellehetetlenítik és üldözik.

Természetesen a liberális-cionista történészek legfőképpen azért kerülik a vitát a revizionistákkal, mert a holokauszt hivatalos változatát alátámasztó érveik roppant gyenge lábakon állnak. Azonban mégis csodálkozom, hogy sem Karsai, sem Ungváry – akik mindketten tekintélyesnek mondott történészek – nem mélyedt el igazán az úgynevezett holokauszt részletkérdéseinek (és főleg a megsemmisítés technikai részleteinek) tanulmányozásában. Csodálkozom, hogy nem veszik észre saját érvrendszerük súlyos ellentmondásait. Pedig némi kis matematikai tudás is segítene. Ha legalább utánaszámolnának a hivatalos propagandakiadványok adatainak! De mielőtt rámutatnék arra, hogy Ungváry ismételten mekkora bakot lőtt - ezúttal azzal, hogy a Wikipédiát használta forrásként holokauszt-ügyben - előbb pontokba szedve reagálnék néhány fontos megjegyzésére.

1. Nagyvonalú gesztus Ungváry részéről, hogy elismeri: „Magyarországon egyetlen más média sem létezik, amely ennyire fontosnak tartaná a holokauszttal és a zsidókérdéssel kapcsolatos kérdéskört.” De Ungváry elgondolkodhatott volna azon, hogy vajon mi ennek a különös jelenségnek az oka. Nos, nem a Kuruc.info antiszemitizmusában rejlik a magyarázat, hanem abban, hogy a magyarországi média döntő többsége szoros cionista ellenőrzés alatt áll. (Ahol pedig nem érvényesül közvetlenül a cionista befolyás, ott is félnek attól, hogy a zsidók ellehetetlenítik a működésüket. Sőt, ma már a „holokauszt tagadásának” tilalmát elrendelő törvény miatt a letartóztatás sem elképzelhetetlen.) Ezért nem mernek bizonyos tabunak számító (vagyis a cionisták uralmára nézve veszedelmes) témákat még csak felvetni sem. Ennek következtében a legtöbb „fősodratú” médium egyre semmitmondóbb és unalmasabb. (Persze nem csak a holokausztról nem lehet őszinte párbeszédet folytatni a „politikailag korrekt” beszéd dogmái szerint, de a zsidóságnak a magyar történelemben játszott szerepéről, a második világháború bizonyos részleteiről, a nácizmusról, a cigánykérdésről, a magyar nemzet sorskérdéseiről, a demokrácia valódi természetéről, Magyarország gazdasági hanyatlásának igazi okairól, az izraeli-palesztin konfliktusról, a „terrorellenes háborúról”, és még számos más kérdésről sem. Párbeszédnek természetesen nem azt nevezem, hogy ugyanannak az értelmiségi körnek a tagjai álkérdéseken rágódnak és mellébeszélnek.)

2. Ungváry azért persze óvatosan bánik a „civil kurázsival”. Mint írja, roppant nehéz neki egy olyan „közegben” vitatkozni, melyben „taszító, a zsidóságot kollektív negatív tulajdonságokkal felruházó rasszista ” írások látnak napvilágot. Ungváry úr! Bármily kellemetlen is lesz ez Önnek és a Magyarországon minden hivatalos pozíciót birtokló értelmiségi kör tagjainak, de hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy ellenérvekkel találkoznak, és álviták helyett igazi vitákat is le kell folytatniuk a magyarság ügye iránt elkötelezett történészekkel és más értelmiségiekkel! Tudom, nem könnyű feladat, végtére is Önök ahhoz szoktak hozzá, hogy ebben az országban mindenki úgy látja a múltat, és mindenki úgy gondolkodik a világról, ahogy a liberális és cionista értelmiségiek azt helyesnek tartják. A liberalizmus és a cionista történelemszemlélet kizárólagos uralmának azonban vége. Ami pedig a „rasszista” és a „zsidóságot negatív fényben feltüntető írásokra” történő utalását illeti, értse meg végre: a nemzeti érzelmű magyarságot egyáltalán nem a kisebbségek léte zavarja. Az zavar bennünket, ha valamely kisebbség uralkodni akar a magyar nemzet felett. A zsidóságnak – mint minden más népnek – vannak jó és rossz tulajdonságai, azonban aligha lehet csodálkozni azon, hogy a hazánk (és a nyugati világ) felett hatalmat gyakorló cionista oligarchiával szemben egyre növekvő ellenérzések tapasztalhatók. Melyik nép szereti azokat, akik „felvásárolják” a hazáját, akik saját történelemszemléletüket és mítoszaikat kényszerítik az alávetett nemzet tagjaira, és lényegében törvényen kívül helyezik magukat? Gondolom, egyetért velem abban, hogy mondjuk az amerikai indiánok nem tekinthetők rasszistának azért, mert nem szerették a hazájukba benyomuló és őket rezervátumokba terelő fehéreket. És talán őseink sem voltak rasszisták azért, mert nem szerették a hazánkat leigázó törököket vagy éppen a Habsburgokat.

3. Ungváry szerint nekem roppant „fontos… bizonyos tények tagadása”. Ön téved, ugyanis én éppen a tényeket akarom tisztázni, és azt szeretném, ha nem a háborús propagandaszólamok és a győztesek kizárólagos szempontjai alapján írnák a történelmet. Más szavakkal: én az igazságot keresem. Egy olyan történelmi esemény, melynek megtörténtét nem lehet sem írásbeli bizonyítékokkal, sem pedig törvényszéki orvosi jelentésekkel alátámasztani, nem nevezhető „ténynek”. Mint ahogy ma már egészen biztos, hogy nem nevezhetők „tényeknek” a „krematóriumok lángoló kéményeiről”, az „emberbőrből készült lámpaernyőről”, az „emberi szappanról”, a „gőzkalapácsos, elektromos áramos, vízbe fojtós” kivégzésekről, a buchenwaldi, dachaui, bergen-belseni „gázkamrákról”, a „négymillió auschwitzi és az „1,5 millió majdaneki áldozatról” szóló egykori állítások.

4. Már többször rámutattam: az a tény, hogy az Einsatzgruppék (a keleti fronton ténykedő, partizánellenes harcot folytató német különleges egységek) jelentéseikben feltüntetik a megölt zsidók számát, nem bizonyítja, hogy a németek minden egyes zsidót ki akartak irtani. Az amerikai hadsereg is pontosan számon tartja a meggyilkolt iraki és afganisztáni ellenállók nemzetiségi összetételét, amiből még nem következik, hogy le akarnák ölni az összes pastut, tádzsikokat, üzbégeket vagy csecsent. Hogy a partizánellenes fellépés nyomán sok civil is életét vesztette, abban soha senki sem kételkedett. Kérném továbbá Ungváryt, ne tulajdonítson nekem olyan megjegyzéseket, amelyeket nem tettem: soha nem állítottam, hogy az Einsatzgruppék jelentései egytől egyig hamisítványok. Csupán annyit mondtam (és ugyanezt hangsúlyozta Jürgen Graf is a holokauszt-vita során), hogy a szóban forgó dokumentumokban ellentmondások vannak, ezért óvatossággal kell azokat kezelni, és nem minden adatuk hiteles. De ezzel Ön is egyetért, hiszen, mint írja, „az Einsatzgruppék esetenként pontatlan számokat jelentettek, eltúlozták a meggyilkoltak számát.” Így igaz. Pontosan erről beszélt Jürgen Graf is, és ezt hangsúlyoztam én is a holokauszt-vita során. (Karsai dühét kiváltva ezzel.) De amíg nem tárják fel a keleti fronton lelőtt zsidók tömegsírjainak legalább egy részét, addig sötétben tapogatózunk a „golyók általi holokauszt” pontos mibenlétét – és persze a meggyilkoltak számát – illetően.

5. Ungváry állításával ellentétben tisztában vagyok azzal, hogy a holokauszt-történészek között vita folyik a „megsemmisítési parancs” elrendelésének időpontját illetően, hiszen én magam írtam is erről egy cikket, és más írásaimban is foglalkoztam a kérdéssel. Nem világos azonban Ungváry véleménye a (különben nem létező) „megsemmisítési parancs” kiadását illetően. Egyrészt azt írja, hogy Christian Gerlach – „akinek munkásságát a szakirodalom egyre inkább elismeri” – „1941 decembere és 1942 januárja” közé teszi a zsidók kiirtását elrendelő határozat megszületését. Majd a következő bekezdésben nehezményezi, hogy miért idézem a Holokauszt Magyarországon elnevezésű weboldalon olvasható alábbi mondatot: „Az európai zsidók tömeges legyilkolása 1942 elején indult meg Auschwitzban.” (A hivatalos álláspont szerint azonban Chelmnóban 1941 decemberében már hozzákezdtek a művelethez, sőt, állítólag 1941 szeptemberében vagy októberében Auschwitzban is történt "próba-elgázosítás". Ezekre az állításokra azonban természetesen semmiféle írásos bizonyíték nincs. Furcsa lenne persze, ha azelőtt megkezdődtek volna az elgázosítások, hogy erre nézve az elhatározás megtörtént volna.) De amúgy a feltett kérdés szempontjából az időpontnak nincs jelentősége, mert én azt szerettem volna megtudni, hogy ha 1941 nyarán-őszén, vagy akár 1942 elején döntöttek a „zsidók megsemmisítéséről”, és 1942 elején el is kezdődött a „tömeges kiirtásuk” Auschwitzban, akkor miért csak 1943 tavaszára építették föl a „minden igényt kielégítő” négy új birkenaui krematóriumot. Melyeket ráadásul a kezdetben még a hivatalos holotörténészek közé tartozó Jean-Claude Pressac szerint eredetileg nem is emberek megölésére terveztek, és csak később döntötték el, hogy mégis a munkaképtelennek nyilvánított zsidókat (és persze cigányokat, homokosokat stb.) fognak kivégezni bennük. Azt hiszem, teljesen jogos a kérdés: mikor, ki, miért határozott úgy, hogy a treblinkai, a chelmnói, a sobibori és a belzeci lágereket lebontják, sőt, földig rombolják, és a kizárólag „megsemmisítő központként” funkcionáló táborok helyett folytatják a gyilkolást Auschwitzban, melynek közelében civil cégek tucatjai ténykedtek, és civil munkások nagy számban is dolgoztak, jelentősen megnehezítve így a művelet titkosságának fenntartását?

6. A koncentrációs táborokba valóban nem lehetett ki- és bejárkálni, azonban írásos dokumentumokkal igazolni lehet, hogy 1944 folyamán is engedtek szabadon rabokat Auschwitz-Birkenauból. (Mint előző írásom 18. pontja alatt utaltam rá, 1944. júliusa és decembere között 355 fő került szabadlábra.) Ezen kívül pedig polgári személyek és a munkatáborban raboskodó foglyok egymás közelében dolgoztak, ami szintén nem segítette elő a „titkosság” biztosítását. Ungváry most amellett érvel, hogy „nem a megsemmisítés tényét kellett álcázni, hanem annak módját”. Korábban mást is hallhattunk a holokauszt-történészektől, számos „túlélő” (köztük az a Forgács János, akivel Ungváry nem is oly rég egy műsorban szerepelt) pedig arról beszélt, hogy a zsidóknak fogalmuk sem volt, hová viszik őket, és miféle sors vár rájuk. Megjegyzem, ha a megsemmisítés ténye nem volt titok, akkor annak módját sem lehetett volna sokáig elrejteni a világ szeme elől. Nem beszélve arról, hogy a lengyel ellenállás, valamint különböző zsidó csoportok már 1942 óta közöltek információkat – bizonyíthatóan hamis információkat – a „megsemmisítő táborokban” zajló állítólagos tömeggyilkosságokkal kapcsolatban. A legképtelenebb kivégzési történetek kaptak lábra, melyeket azután a szövetséges háborús propaganda felkapott, és még tovább torzított.

7. Ungváry újabb meglepő állítása, mellyel ismételten közeledik a revizionista állásponthoz: „1941 és 1943 között … Auschwitz még nem mint megsemmisítő tábor működött.” Komolyan mondja? Nem zavarja, Ungváry úr, hogy eddig teljesen mást hirdettek, és a tankönyvek, filmek és a holokausztos propagandakiadványok igenis azt harsogják, hogy Auschwitzban 1942 elején megkezdődött a megsemmisítés? Nem zavarja, hogy Rudolf Höss, az auschwitzi láger egykori parancsnoka (akinek tanúvallomására építették föl a holokauszt-mítoszt) a nürnbergi per során tett írásbeli tanúvallomásában azt állította, hogy 1941 nyarán Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője közölte vele a „zsidóság megsemmisítésére” vonatkozó döntés megszületését, sőt, azt is, hogy Auschwitz lesz a tervezett akció legfontosabb helyszíne? Ha Rudolf Höss ekkora valótlanságot mondott (hazudott egyébként számos más kérdésben, többek között azt is mondta, hogy 2,5 millió zsidót gázosítottak el Auschwitzban 1943 végéig, meg egy Wolzek nevű megsemmisítő táborról” is beszélt, amely sohasem létezett stb.), akkor nem lenne itt az ideje alapos vizsgálatnak alávetni vallomásának többi részét, sőt, a háború utáni koncepciós perekben felléptetett nemzetiszocialista vezetők és katonatisztek (erőszakkal, zsarolással, fenyegetésekkel kicsikart) vallomásainak minden egyes részletét?

Folytatása következik. Benne ízekre szedem Ungvárynak a krematóriumok kapacitásával kapcsolatban felvonultatott adatait, melyeket a német nyelvű Wikipédából bányászott elő.

Perge Ottó