Két örök idegenség, két ellenlábasság, két külön életforma, két külön, évszázadokon keresztül megszerzett és őrzött tradíció él és küzd egymás mellett, s ez a küzdelem tele van állandóan igen veszedelmes súrlódási lehetőségekkel.

1939. II. 28.

Elnök: Szólásra következik?

Szeder János jegyző: Rajniss Ferenc!

Rajniss Ferenc
[Dr. Rajniss Ferenc. 1893 július 24., Bártfa – 1946. március 12., Budapest. Római katolikus, nős, politikai író. Nagyváradon végezte a tanítóképző intézetet és utána mint a Szent László intézet tanítója működött Bukarestben, a Romániában élő magyar állampolgárok iskolájában. A háború kitörésekor a szerb harctérre, onnan az orosz frontra került. 1915-ben hadifogságba jutott és négy esztendőt töltött Szibériában. 1919-ben szökés közben elfogták a finn határon mint túszt, halálra ítélték, 29 hónapig tartották fogva a moszkvai és petrográdi börtönben, és csak 1922-ben került haza, amidőn a halálra ítélt magyarországi bolsevistákat kicserélték. Különböző jóléti intézményeknél teljesített szolgálatot 1926-ig, azután pedig két éven át szociálpolitikai tanulmányokat folytatott a New York-i Columbia-egyetemen. Hazatérve Magyarországra, megszervezte az első magyar szociális iskolát, amelynek növendékei a Magyar Vöröskereszt népjóléti szolgálatához kerültek. Majd ismét külföldre ment, és 1928-ban a londoni egyetemen fejezte be politikai és közgazdasági tanulmányait. Innen hívták meg 1928-ban az akkor szervezett Országos Társadalombiztosító Intézethez titkárnak. Egy év múlva az intézet aligazgatója lett, és állásáról a szanálás idején önként mondott le. 1931-ben a budapesti Közgazdasági Egyetemen szerzett doktori oklevelet. Mint publicista, bejárta Európa minden országát, és számos politikai cikke és tanulmánya jelent meg angol, francia és német nyelven is. 1935-ben az általános választáson pártonkívüli programmal választották meg a dombóvári választókerületben. A reformnemzedéknek egyik szervezője, majd később az országgyűlésen parlamenti képviselője is lett. A képviselőházban feltűnt nagy szónoki erejével. Belépett a Magyar Élet Pártjába, és Imrédy Béla politikáját fenntartás nélkül támogatta. Az 1939. évi általános választáson a Magyar Élet Pártjának programjával választották meg régi választókerületében, de a pártból később kilépett. Az Új Magyarság című napilapnak alapítása óta vezető publicistája.

Kivégzése: „Már korán reggel megtelt a Markó-utcai fogház. A folyosókon egymást taposták nők és férfiak egyaránt. Szálasiék kivégzésének nyitánya reggel 9 órakor Rajniss Ferenc kivégzése volt. Az egyik lap erről a következőképpen számolt be: »Kedden reggel már a korai órákban nagyobb tömeg hullámzott a Markó-utcai fogház mindkét kapuja előtt. Százak és százak vártak, hogy tanúi lehessenek Rajniss Ferenc, a hírhedt háborús uszító kivégzésének. Háromnegyed kilenckor két fogházőr bevezette az elítéltet, akit lelkész kísért. A bíró kihirdette előtte a jogerős halálos ítéletet és a kegyelmi kérvény elutasítását azzal, hogy kötél helyett golyóval hajtják végre az ítéletet. A fogházőrök a homokzsák előtt álló cölöphöz kötözték Rajniss Ferenc hátrabilincselt kezét. Az egyik fogházőr zsebkendőt vett elő és bekötötte az elítélt szemét. Sortűz dördült el és a volt nyilas miniszter, a Magyar Futár egykor habzó szájjal háborúra uszító főszerkesztője, homokzsákként omlott össze a cölöp mellett. A kivégző osztag parancsnoka jelentette, hogy az ítéletet végrehajtotta. Egy perccel később az orvosok megállapították a beállott halált.«

Budapest, 1946. március 12.: Dr. Jankó Péter bíró felolvassa a kegyelmi kérvény elutasításáról szóló végzést a "Népbíróság" által halálra ítélt Rajniss Ferencnek

A beszámoló – mint általában az akkori magyar lapok beszámolója – szintén hiányos, és sok mindent nem írt meg. Többek között nem írta meg azt sem, hogy Rajniss Ferencet nem ölte meg a sortűz, mert a kivégzésre jelentkező fogházőrök kezében remegett a fegyver és a golyók nem találtak nemes szerveket. Rajniss Ferenc éppen úgy, mint később Jaross Andor is, a sortűz után életben maradt és vizet kért. A tömeg – ez a megvadult, vérszomjas söpredék – közvetlen közelről szemlélte a szerencsétlen ember haláltusáját, leköpdösték és nem engedték meg Cipszer őrmesternek, hogy kegyelemlövéssel vessen véget Rajniss Ferenc szenvedésének. Végül is a kivégzésnél jelenlévő régi fogházőröknek sikerült a vérben kéjelgő tömeget hátraszorítani s ekkor Cipszer – mint a vágóhídra vitt állatot – hátulról tarkón lőtte a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar hetilap, a Magyar Futár egykori főszerkesztőjét. Ez volt a bevezető.” – Marschalkó–Fiala: Vádló bitófák]

Elnök: Rajniss Ferenc képviselő urat illeti a szó. (Zaj.) A képviselő urakat kérem, méltóztassanak helyeiket elfoglalni, Rajniss képviselő úr pedig szíveskedjék megkezdeni beszédét.

Rajniss Ferenc: T. Ház! Az a puszta tény, hogy a magyar sorsnak és a magyar jövendőnek egyik legfontosabb kérdésében végre törvényjavaslat került a Ház elé, önmagában elegendő ahhoz, hogy nyugodtabban, tárgyilagosabban beszéljünk a zsidókérdésről.

Minden néven nevezendő bírálattal szemben, amellyel a zsidókérdésben történt propagandát baloldalról illetik, kénytelen vagyok megállapítani, hogy sehol a világon, soha egy szellemi mozgalmat erős és kemény harc nélkül megvívni és a törvényhozás mértékéig szorítani nem lehetett. Aki törvényt akar hozni egy végtelenül elfajult és elromlott kérdésben, aki rendet és tisztességet akar teremteni ott, ahol már réges-régen nincs rend és tisztesség, az a szellemi harcokban és küzdelmekben igenis csak erős eszközökkel mehet a siker felé. Ezért voltam bátor már az első zsidótörvény-javaslatnál itt a Ház színe előtt ajánlani azt, hogy mindazok, akik mielőtt még gondolni lehetett volna arra, hogy a magyar törvényhozás a zsidókérdést rendezi, a harcban részt vettek, közkegyelemben részesüljenek és további cselekedeteik a törvény után és a törvény szellemében ítéltessenek meg.

Amikor Eckhardt Tibor igen t. képviselőtársam ma felvetette azt a kérdést, hogy itt tisztességes emberek becsületének elrablása ellen a zsidótörvény meghozatala után a törvényhozás vagy a kormány cselekedjék, akkor újra becsületes meggyőződéssel azt kell mondanom: lehetetlenség, hogy ennek a nagy megelőző szellemi harcnak a küzdői börtönben és internáló táborban üljenek, amikor mi törvényt teszünk. Ítéletet hozunk azokban a kérdésekben, amelyekben ők még a legkeservesebb időkben ennek a törvénynek szelleme meghozatala érdekében mellénk állottak. (Drozdy Győző: Nem is kell mártírokat csinálni!)

T. Ház! Nekem az a véleményem, hogy ennek a törvényjavaslatnak alapján lehet rendet teremteni az országban, ez a rendteremtés azonban nem lehet az igazság szempontjából egyoldalú. Tessék igazságot szolgáltatni azoknak is, akik megkezdték, folytatták a küzdelmet az első időkben és ebben az esetben lehet arról szó, hogy ha a Ház határozott, ha ez a javaslat a törvénykönyvbe beiktattatott, akkor igenis legyen végleges ebben a kérdésben a béke az országban. (Helyeslés a jobboldalon.) Mert végtelenül egyoldalú az a beállítás, hogy ebben a nagy szellemi küzdelemben, amelyet esztendők óta folytattunk, csak az igen t. és megsértett másik oldal kapott sebeket.

Nem így van ez, igen t. Ház! Kaptunk mi is mindannyian sebeket; az egész különbség csak az, hogy mi nem panaszoltuk fel olyan mértékig üldöztetésünket, mint ahogyan a másik oldal felpanaszolta egyszerű sérelmeit. A tisztességes embereknek jogát elismerjük ott, de feltétlenül megköveteljük, hogy a tisztességes emberek, a harcos emberek jogát elismerje az az oldal ezen az oldalon is. Ez a békének lehetősége és nem az egyoldalúság! (Czirják Antal: Nem vonja senki kétségbe!) Példának okáért szerény magam Imrédy Bélát emberséges, európai, tisztességes magyar úrnak tartom. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.)

Még ma is azt állítják, t. Ház, hogy az utca, a demagógia ráncigálta ide ezt a törvényjavaslatot, ami nem igaz. Ezt a törvényjavaslatot a magyar nemzet közszükséglete szülte és mindazok, akik állandóan az utca demagógiájára hivatkoznak, elrontják annak a békének a lehetőségét, amely a törvényjavaslat megszavazása után kétségtelenül az ország javára be kellene hogy álljon egy valóban kölcsönös treuga dei formájában.

A törvényjavaslatot illetően egy magyar és egy világkérdéssel állunk szemben. Nekünk mint magyaroknak és mint európai embereknek kell rendet teremtenünk a zsidókérdésben. Az összzsidóság száma tizenhétmillió. Ebből Európára esik tíz és negyedmillió, Amerikára ötmillió, Ázsiára csak 940.000, Afrikára 670.000, Ausztráliára pedig 30.000 fő. Ez a puszta számszerű megoszlás önmagában mutatja a zsidókérdésnek kontinentálisán beteges jellegét. De ezen a rossz kontinentális megoszláson túl a zsidóságnak 80 százaléka nyolc államban él és egyharmadrésze a zsidóságnak a világ 18 városában helyezkedett el. Az állami és a városi megoszlás tehát a vendéglátó népek társadalmában páratlanul egyoldalú, önmagában veszedelmes képletet mutat.

T. Ház! A zsidóprobléma szempontjából, ha összehasonlítjuk Európában az egyes államok helyzetét, akkor ahhoz a szomorú megállapításhoz jutunk, hogy a zsidóság számát a lakosság számához viszonyítva, Lengyelország után, közvetlenül Románia mellett, mi vezetünk az élen. Már pedig a meggyőződéses antiszemitizmusnak állandóan az volt a legelső tétele, hogy itt nem minőségi, hanem mennyiségi harcot folytatunk a zsidóság ellen. Mi nem tagadtuk meg a zsidóság élet jogát, mi nem állítottuk azt, hogy a zsidó alárendelt nép; ellenkezőleg, azt állítottuk, hogy a többi nemzet szempontjából tisztán és egoisztikusan a maga céljai szempontjából, nagyon is értelmes a zsidó. Mi azt állítottuk mindig, hogy a kis magyarság, a 10 milliónyi magyarság a 600.000 főnyi zsidóság asszimilálására, befogadására, jó eltartására képtelen anélkül, hogy a maga nemzeti életét meg ne gyöngítené. Magyarországon lakik a világ zsidóságának 3,2 százaléka, de az ország lakosságának 5,3 százalékát képezik a zsidók. Már most, ha azt látjuk, hogy Angliában az 5,3 százalékos magyar aránnyal szemben csak 0,68 százalék a zsidók száma, hogy 0,67% a francia zsidók és 0,83% a németországi zsidók száma, akkor feltétlenül azt kell mondanunk, hogy azok a bírálatok, amelyeket külföldről hallunk és amelyek bennünket a nyugati demokráciák példájára intenek, hamisak. Hamisak a magyar nemzet szempontjából, mert egyedül és páratlanul állunk a zsidókérdéssel Európában.

Még szomorúbb és súlyosabb a helyzet, ha az említett városi elhelyezkedés szempontjából nézzük a zsidókérdést. Magyarország fővárosában, Budapesten 23% a zsidó, tehát 230.000 lélek, s ezzel a 23%-kal szemben Parisban 6%, Berlinben 3,8%, Londonban 2,7%, Moszkvában 6,1% a zsidók száma és csak New Yorkban 22,9%. Tehát csak New York közelít meg bennünket a fővárosok elzsidósodása szempontjából, ami azt jelenti, hogy a modern európai metropolisok közül Budapest egyedülálló helyzetben van az elzsidósodottság tekintetében, kivéve a nagy metropolisokat, Odesszát és Lodzot, ahol a zsidók száma, természetesen, százalékban nagyobb.

Magyarországon számokban és százalékban egyformán elrémítő az elzsidósodottság, amihez azonban hozzá kell számolnunk, amikor ítéletet mondunk a zsidókérdésben, a magyarországi zsidóságnak igen sajátságos gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális elhelyezkedettségét is, azt a bonyolult és mérhetetlen hatalmat, amelyet számarányán kívül a magyar életben képvisel és amely az egész világon egyedülálló monopóliumokat jelent a nemzettest középső rétegeinek megszállásaiban. És ha ezt látjuk, akkor nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy csak a korlátolt és rosszindulatú, csak a tudatlan és a parasztfogásban igen tudós emberek hivatkozhatnak nálunk a zsidókérdésben az úgynevezett nagy nyugati demokráciákra.

Magyarországnak és a nyugati demokráciáknak zsidó problémája összehasonlíthatatlanul különbözik egymástól. Csak egyedül az érdek, az álszenteskedés és az önző nagyképűség vonhat párhuzamot közöttük és ítélkezhetik felettünk a zsidókérdés törvényes rendezése miatt, akár a magyarországi, a honi demokrácia dicséri hangosan a Nyugatot, akár a nyugati demokráciák sajtója és politikusai korholnak még hangosabban bennünket a törvényes rendelkezésekért. (Rácz Kálmán: A hungarista párt miatt nem nagyon korholtak!)

Ez az érdekes nemzetközi labdajáték, a kül- és belföldi zsidóság versenyfutása a szolidaritásban, a műfelháborodás, az a sok megrendelt levél, amelyet a rabbik a nagyvállalatoknál New Yorkban és környékén megrendelnek, az a töméntelen idegen eszme és külföldi példa, amellyel reánk hatni akarnak, nem tudja már Magyarországon feltartóztatni a szükséges törvényhozási folyamatot. Nem tudja feltartóztatni, mert hiszen a nagy népeknek, a nagy demokráciáknak, vagy mondjuk, a nagyhatalmaknak félőrült versenye, az a veszett iramú fegyverkezés, amely az egész világon folyik, az európai robbanás örökös veszedelme ezt a kis, testvértelen magyar népet is a külvilág roppant nyomása alatt, feltétlenül arra kényszeríti, hogy népi erejének teljes kifejlesztésével védekezzék a jövő háborús lehetőségei ellen. Nem mi tehetünk arról, hanem Európa, a nagy, hatalmas nemzetek, hogy életünket, az egész magyar életet a jövő védelmére át kell szerveznünk; a nagyhatalmak rendezik azt a halálos stafétát, amelyet a magyarság ösztönszerűleg érez, amely a magyarság védelmi ösztöneit felébreszti és valóban végzetes szociális elmaradottságunk, amelynek nem kis részben a parlamentarizmus renyhesége és probléma kitolása az oka Magyarországon, sürget bennünket, hogy kivezető utat találjunk, hogy megkeressük a népi honvédelem lehetőségeit, amely nem tisztán és egyedül a fegyvereken nyugszik, ahogyan azt jó demokratikusan el akarják hitetni velünk.

Magyarországon egy holnapi vagy holnaputáni szörnyű európai robbanás lehetősége miatt kell megteremteni ennek az egész népnek halálos nagy összetartását és bármerre fordulunk is politikailag az előfeltételek megteremtéséért, bármivel próbálkozunk, a jóakarat és a tettvágy mindenütt a judaizmus és a feudalizmus várfalaiba ütközik. A judaizmus és a feudalizmus összekötött várfalai állítják itt meg a munkát. Egy évtized, sőt sok évtizedek óta topogunk egy helyben, pedig sietnünk kell a munkánkkal, mert lelke kell, hogy legyen ennek a nemzetnek a viharban és igazságot kell éreznie majd a nagy megpróbáltatások idején. Ennek a magyar népnek kell felejtenie a magyar szociális törvényhozás alapján azt, hogy valamikor csak dúsgazdag lombozata és töméntelen fagyöngye volta magyar fának és sokmillió kis gyökérszála elsorvadt, pusztulásnak indult.

T. Ház! Ezt a nemzetet a zsidókérdés és a földreform megoldása nélkül nem lehet meggyógyítani. Mi azt látjuk tisztességgel és meggyőződéssel, hogy a magyar nemzetnek csak lombkultúrája és fagyöngy-kultúrája van és most már elérkezett annak az ideje, hogy megerősítsük a magyar törzset, a megsenyvedt törzset és elegendő, bőséges táplálékot adjunk az elszáradásra ítélt gyökérzetnek, az ősmagyar parasztságnak; minden gondunk, minden reményünk és becsületünk letéteményesének. A feudális lomb és a zsidó fagyöngy megnyesegetése nélkül kiszárad az anyaföld […] semmiféle machinációval nem oldható meg többé és én ebben látom a magyar problematikának a magvát.

Hiába hozzák fel ellentételnek azt, hogy a zsidótörvény csak a magyar középosztálybeli rétegek javára szolgál és nem a parasztság javára. Nem igaz ez, t. Ház! Nem igaz ez ama tétel miatt, hogy a szegény Magyarország nem tud, de még a dúsgazdag Anglia sem tudna két középosztályt eltartani, ahogy pedig sajátos társadalmi struktúránk miatt, mi Magyarországon tisztán ennek a rossz gazdasági szervezetben tartott magyar népnek a megadóztatásával mind a mai napig eltartunk. Nem lesz sohasem rend, nyugalom, nemzeti erő, ha eltitkoljuk ezeket a kérdéseket és egypár túlságosan megijedt zsidónak a védelmében húzzuk-halasztjuk a törésig a megoldást, húzzuk-halasztjuk addig, amíg a nemzet egyetemes élete szempontjából jóvátehetetlen károk származnak az elhanyagolt kérdésből.

Nem igaz az, t. Ház, hogy a magyar társadalomnak és a nemzetnek ez az alapkérdése a régi szerkezeti formában, egyedül a termelés felfokozásával megoldható volna. Nem igaz! Ha mi a magyar élet átszervezése nélkül felfokozzuk a termelést, akkor még nagyobb szakadék lesz a dolgozók és a fényesen eltartottak között, (Úgy van! a jobbközépen.) mert nagyobb lesz a zsarolás lehetősége és nagyobb lesz a kizsákmányolás is az ország területén. (Úgy van! Úgy van! a jobbközépen.) Ennek a tételnek a zsidókérdésre vonatkoztatott igazsága az, hogy a zsidókérdést azon az autorchiás testen belül kell megoldani, amelyet a zsidók a magyar test mellett itt az ország határain belül, de külön életben alkotnak.

Ezt a tételemet tisztán zsidó forrásokból óhajtom bizonyítani, mert a jó antiszemita nem foglalkozik rossz zsidóellenes művekkel, nehogy azok filoszemitává bosszantsák. A buta zsidó írás megvigasztalja az embert, a korlátolt és Örökké dühös antiszemita pedig ellenmondásra ingerli, úgyhogy az antiszemitizmus tartós, kiegyensúlyozott biztosítósára a legokosabb az okos zsidókkal foglalkozni.

Goldelmann Salamon prágai professzor, a zsidóságnak egyik legnagyobb élő gondolkodója, egy rendkívül érdekes nagy értekezést írt, amelynek a címe: »Zsidó galutgazdálkodás és zsidó gazdasági alkotmány, mint sorsközösség«. Már a cím indikálja azt az alkotmányszeretetet, amelynek elferdüléseivel oly sokszor találkozunk a magyar zsidósajtóban. Goldelmann professzor Sztálin mesterrel vitatkozik ebben az írásművében, tudniillik Sztalin azt merte állítani, hogy a zsidóság nem nemzet. Goldelmann professzor megtámadja Sztalint. Sztalin tétele a következő: a nemzet nem más, mint emberek összessége, közös nemzeti jelleggel, ha tehát gazdaságilag egymástól elválasztottan élnek, különböző területeken és különböző nyelveket beszélnek, akkor nem alkothatnak nemzetet. Goldelmann pedig kijelenti, hogy »a zsidóság, amely mint közösség és nemzet állandóan rokonszenvvel viseltetett a kommunizmus iránt és annak terjedését minden rendelkezésére álló erővel szolgálta, nem fogadhatja el Sztalin tételét a következő okok miatt: a diasporában élő zsidóság a vendéglátó népek gazdasági közösségében él s tulajdonképpen azok belső törvényszerűségeihez, fejlődési folyamatához, alkotmányához és tagozódásához kellene alkalmazkodjék, a gazdasági tények és statisztikák vizsgálatából azonban – állapítja meg Goldelmann professzor – kétségtelenül kiderül az, hogy ellentétes természetű folyamatokkal állunk szemben.«

Goldelmann állítja, hogy van sajátos zsidó nemzeti »közgazdálkodási alkotmány«, amelynek önálló belső törvényszerűségei az egész világ zsidóságának nemzeti sorsközösségét mutatják, függetlenül attól az országtól és annak az országnak gazdasági alkotmányától, amelyben élnek. Példának a lembergi jiddis tudományos intézet statisztikai adatait használja fel a tudós professzor. Ez az intézet felvételezéseket végzett az egész világon a zsidók foglalkozási statisztikája számára. Ezek a világstatisztikák azt mutatják, hogy az egész világon – most már nemzetektől és államoktól függetlenül – a zsidóság foglalkozási megoszlása a következő. Kereskedelemben és forgalomban él a világ zsidóságának 38,6%-a. Ismeretlen foglalkozású – ami uzsorát, pénzüzletet és kereskedelmet jelent – 12,7%. Ipar és kézműben elhelyezkedett 36,4%, de ennek több mint fele vállalkozó, (Müller Antal: Érezzük ezt nagyon!) szabadfoglalkozásban és közszolgálatban 6,1%, háziszolgálatban a világ egész zsidóságának 2%-a, mezőgazdaságban pedig a világ zsidóságának 4,2%-a él, de ennek több mint fele birtokos. (Mozgás.) A »dolgozó zsidó« tehát a jiddis tudományos intézet világstatisztikai felvételei alapján mese. A dolgozó zsidó e megoszlás és elhelyezkedés alapján álom.

(Folytatjuk)

Kapcsolódó: A II. zsidótörvény tárgyalása az Országgyűlés képviselőházában (4. rész)