A zsidók már a történelem kezdetétől fogva ellenérzést, netán gyűlöletet váltottak ki a körülöttük élőkből. Számos országból időnként kitiltották őket, pogromokat szerveztek ellenük, és bizony még a hírhedt sárga csillag se nemzetiszocialista találmány, hanem már évszázadokkal ezelőtt használták, mintegy figyelmeztetésképp.

Az talán vitán felüli megállapítás, hogy a zsidógyűlölet nem önmagától alakul ki, hanem lennie kell előzménynek, kiváltó oknak. Ilyenkor szokás megemlíteni a pénzzel történő visszaélést, az asszimiláció, ill. integráció teljes elutasítását (ui. megtartották – az európai szemnek furcsa, sőt olykor beteges – szokásaikat), az „állam az államban” életmód megvalósítását.

Országunkban nagyjából a kiegyezésig mérsékelt volt a befolyásuk, bár érdekes módon már az 1222-es Aranybulla így nyilatkozik:

„Pénzváltó kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.
1.      § Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.”

Ez nyilván nem véletlen. Leginkább azonban az 1800-as évek polgárosodó világában kezdtek beáramlani, és vezető szerepre szert tenni. Értelmiségi pályákra, gyárak élére kerültek. És bizony nemzetünk nagyjai olyan kijelentéseket tettek ezzel kapcsolatban, amiért manapság rögtön az „antiszemita”-bélyeg járna. Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Mikszáth Kálmán, Liszt Ferenc, Szabó Dezső, Széchenyi István, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső stb. mind tettek igen becsmérlő szavakat a zsidóságra. A Pesti Hírlap annak idején vitára bocsátotta a zsidó emancipáció kérdését – hasonlóan, mint ma a Kuruc.infó –, melynek egyik vezércikke Kossuth Lajos tollából származik:

„A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt: zsidó, több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokrátiai alapokra fektetve, amely a fentálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható.”

Vagyis Kossuth elutasította a zsidók egyenjogúsítását. Hangsúlyozom, ez az akkori vita egyetlen kis epizódja, továbbá ezer másik hasonló, vagy ennél sokkal durvábban fogalmazó idézet származik nemzetünk nagyjaitól (ld. bővebben: Anthologia Antijudaica c. idézetgyűjteményt).

A közvéleményben egyértelműen negatív kép alakult ki róluk, mint ahogy a cigányokról is. Hiába győzködnek minket állandóan, hogy a cigányok jóravaló, hasznos részei a társadalomnak, ha egyszer a tapasztalat nem ezt mutatja. Vidéken mindenki számára nyilvánvaló, hogy mit művelnek. Ugyanígy az se lehet véletlen, ha a zsidóságról negatív kép alakul ki, bár az ő tevékenységük manapság rejtettebb és kifinomultabb, így nem olyan nyilvánvaló a többség számára. Nem véletlen a rengeteg névváltoztatás, „magyarítás”, hiszen tudták ők jól: a zsidó név nem jó ajánlólevél. Ha annyira biztosak lettek volna önmaguk becsületességében, akkor megőrzik eredeti nevüket, és nem választanak megtévesztő, magyar nevet.

A nagy egyenjogúsítás következményeit Pozsonyi Ádám summázza frappánsan egyik írásában:

„Van egy – zömmel budapesti – dac és érdekszövetség, mely nagyjából a kiegyezés óta mérgezi a magyarság életét. Nevezte már önmagát ezerféleképp. Volt szabadelvű, mint Jászi, haladó és felvilágosult, és volt szocdem. Járt a Galilei-körbe, támogatta Károlyit, majd később Kun Bélát. Megfordult köztük hadseregszállító, népbiztos és filozófus. Lelkesedett a szovjet bevonulásért, majd lett hithű kommunista, s az eszméért rajongott. Olykor még kevesellte is Kádárt. Maoista izgatásért ült is pár darab belőlük, de jött a 80-as évek, és ők megvilágosodtak. „Demokratikus ellenzék”. Erre cserélték le a táblát, lettek a nagybetűs DE, majd az SZDSZ. Őket már ismerjük. Ávós nagypapa, Szadeszes fiú, LMP-s unoka. Ez a származási és vérvonal.”

Túlzásnak tartom Siklósi András feltevéseit, aki minden magyar kudarc mögött zsidókat lát. Az viszont levéltári iratokkal bizonyítható, hogy egyes szabadkőműves körök Magyarország felszabdalásán ügyeskedtek már jóval Trianon bekövetkezte előtt (ld. Raffay Ernő friss kutatásait). Hogy akarhatnak ilyet azok, akik állítólag integrálódtak?

Az viszont tényleg meggondolandó, hogy ha egy zsidó – régen és ma – politikai pályára adta/adja a fejét, akkor szinte biztos, hogy a nemzetellenes, felforgató, bomlasztó oldalon fog feltűnni, akárhogy is hívják az aktuális formációt. Miért van az, hogy a zsidóság nem oszlik meg a politikai palettán, hanem mindmáig a baloldalra húz? Miért van az, hogy még mindig a liberalizmust támogatják, ami már rég megbukott? Ha már a Heti hetes tele van velük, miért nem ül ott olyan zsidó is, akinek fáj Trianon, fáj az ország jelenlegi állapota, és Magyarország gyarapodásáért él és alkot?

Persze a zsidóság bűnlajstromát naphosszat lehetne sorolni, de ezúttal fölösleges, mivel számos könyvet írtak a témában, a főbb tételek pedig közismertek. A vita jelenlegi buktatója viszont az, hogy elfogadjuk-e az egységes zsidó szellemet vagy sem. Ezen áll vagy bukik minden. Hiába hozunk föl ezernyi érvet ellenük, mind lesöpörhető azzal, hogy „de nem mindegyikük ilyen, tudok ellenpéldát is.” Ekkor felsorol az illető néhány hazafias zsidót, és látszólag az ezernyi érv lesöpörve. Ám kérdés, hogy hányunkat győz meg az a cigányság egészéről, hogy vannak dolgos romák is. Igen, vannak. Igaz elenyésző számban, de vannak. Ettől még gyanúsan egyformán élnek hazánkban vagy határainkon túl. A zsidóság belterjes szaporodása megőrizte a géneket, a neveltetést és a büszkeséget. Ennek ékes példája, hogy számos olyan betegségre való hajlam van, amik elsősorban a zsidóság körében öröklődnek genetikailag.

Természetesen nem szeretném örökre megbélyegezni a honi zsidóságot, ám óva intenék attól mindenkit, hogy a naivitás csapdájába essen, és továbbra is azt mondom, hogy ki kell mondani az igazat fajra való tekintet nélkül. Ebben a vitában elsősorban nem a zsidó siker titkát, genetikájukat, szokásaikat célszerű elemeznünk, hanem módot kell találni arra, hogy a magyar nemzeti identitást beléjük sulykoljuk. A cél semmiképp sem az, hogy álnemzeti szerepbe kényszerítve tetszelegjenek ezután. Ha megnézzük a kikeresztelkedett Radnóti Miklóst, aki utálattal és megvetéssel tekintett a zsidó hagyományokra, akkor nem biztos, hogy zsidót látunk magunk előtt. Sokkal inkább egy megtért magyart. Szerencsére a liberalizmus önmagukat is mételyezi: a zsidó fiatal már nem ápolja vallását, drogozik és alkalomadtán négertől vár gyereket. A „zsidó gén” éppúgy szétolvad a nagy olvasztótégelyben, mint a többi. Épp ezért kell a zsidó büszkeséget – ami fajnemesítésre szólít fel – szétvernünk, és helyébe a magyar nemzeti gondolatot ültetni. Úgy gondolom, hogy a Madagaszkár-tervet a jelenlegi viszonylatokban teljesen elvethetjük.

Várom a további reakciókat; eddig talán Perge Ottóé állt hozzám a legközelebb, szokásához híven józan és higgadt helyzetértékelő képességéről tett tanúbizonyságot. Hiányolom azonban Florian Geyer részletes elemzését. Remélem, nem sokáig kell ezzel a hiánnyal élnem.

Individuum

(Kuruc.info)

Kapcsolódó anyagok:

 - Olvasó a zsidókérdéshez: A hazugságra való hajlam csak kulturálisan öröklődik

A témával kapcsolatos véleményét ITT tudja bővebben kifejteni. A hozzászóláshoz regisztráció szükséges, melyet ITT tud megtenni. (Jobboldalt, a "Belépés" ablak alatti "Regisztráció" című hivatkozásra kell kattintani!)