Napjainkban már történelemnek számít, hogy az állítólagos 1990-es rendszerváltoztatás után csaknem két évtizedig abszolút mértékben kiegyensúlyozatlan és áldatlan médiaviszonyok uralkodtak hazánkban. A magyarországi médiapiacon az ultraliberális-neokommunista politikai oldal monopóliuma érvényesült, a jobboldali-nemzeti médiumok egészen a legutóbbi időkig teljesen alárendelt szerepet játszottak. A törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, a gazdasági- és bankszektor kulcspozícióit uraló egykori nómenklatúra és (utolsó) csatlósai minden törvényes és törvénytelen eszközt igénybe vettek, hogy saját nemzet- és emberellenes ideológiájukat világgá kürtölhessék, az ellenséges, nem "szalonképesnek", továbbá "politikailag nem korrektnek" megbélyegzett sajtóorgánumokat pedig ellehetetlenítsék és megsemmisítsék.

Éppen emiatt, a globalista-kollaboráns "elittel" szemben álló (fájdalom, a hosszú ideig megvezethető és gyermekien naiv) nemzeti tábor örömmel fogadott minden olyan kezdeményezést, amely arra irányult, hogy e torz és alkotmányellenes tájékoztatási viszonyokon változtatva akár a hagyományos, nyomtatott sajtó, akár az elektronikus médiumok területén a magyar érdekeket képviselő információk, illetve hangok is megszólaljanak, elérhetővé váljanak. Sajnálatos tény azonban, hogy sok esetben a "jobboldaliként" beharangozott, majd megjelenő és a köztudatban ekként rögzült lapokat valójában teljesen más célból alapították, mint amire hivatkozva létrehozták őket. Külön problémát jelentett a nemzeti újságírók képzésének, az utánpótlás biztosításának intézményes keretek között történő megszervezése, amelyre a konzervatív-keresztény értékrendet politikai hitvallásként hirdető Antall-, illetve az első Orbán-kormány sem fordított kellő, illetve semmiféle figyelmet, így továbbra is az egykori Pravda-klón Rab Nép, illetve jogutód Néphazugságának és vele egyívású lapjainak bértollnokai magyarázták el a fasiszta és egyéb szélsőjobboldali ideológiákra különös fogékonyságot tanúsító magyar népnek, hogy egy aktuális politikai eseményt, döntést, a szabad gazdaság és társadalom néven eufemizált magyarországi gyarmatosítást miképpen is kell értelmeznie e mucsai, provinciális őslakóknak.

Egy szó, mint száz, a jobboldali-tradicionális értékelvű közönség soraiban mindig nagy reményekkel és örömmel fogadták, ha egy új, a fősodratú, politikailag korrekt média eszmeiségével szemben olyan lapok, rádiók, televíziók, továbbá újságíró szövetségek, közösségek alakultak, amelyek Kölcsey krédóját hirdették: "a haza minden előtt."

Önmeghatározása szerint ezek egyike, az 1996 decemberében létrejött Független Újságírók Szövetsége, a FÚSZ, Lezsákné Gyöngyösi Zsuzsa vezetésével, akinek újságírói pályafutása ismeretlen, soha, egyetlen magyarországi vagy külföldi lapnál nem dolgozott, írásai, riportjai, publicisztikái nincsenek, noha hallgatóinak minden évfolyamon elmondja, hogy például egy BBC-nek adott interjúért anno a '70-es, ' 80-as években 100 fontot keresett. Ezen interjú nyomára azonban a legkitartóbb kutatómunka árán sem bukkan rá a szorgos hangyaként munkálkodó érdeklődő. Nem is ejtve szót arról az apróságról, hogy Lezsákné a magyaron kívül (bár azt is rosszul) egyetlen idegen nyelvet sem beszél.

A szervezet alapításától kezdve mindenkor függetlenként határozta meg magát, ugyanakkor az általa működtetett újságíró iskola hallgatói már az első előadáson tudomást szerezhetnek arról, hogy a FÚSZ valójában jobboldali, nemzeti elkötelezettségű tagságot, oktatókat és újságírókat tömörít, illetve fogad soraiba. Nos, ez a közlés meglehetősen disszonánsan hat, hiszen amennyiben az elnök állítása igaz, abban az esetben érthetetlennek tűnik, hogy miért nem lehet a nemzeti-jobboldali elkötelezettséget már a névadáskor, a szervezet nevének megválasztásával is vállalni. A zsurnalisztika világában kissé is otthonos tollforgató amúgy is tisztában van vele, hogy afféle éteri, steril függetlenség a negyedik hatalmi ágban sem létezik, minden lap, televízió, rádió valamely eszmei-politikai irányban elkötelezett, illetve a háttérországát adó párttal pénzügyileg és egzisztenciálisan, gordiuszi csomóként összefonódott tulajdonos, cégcsoport által megszabott ideológiai csapásirányt követi.

A FÚSZ ráadásul azzal a vonzó marketingfogással hirdeti meg évről évre újságíróképző kurzusát, hogy az összes hazai, hasonló profilú intézmény közül a tandíj a magas óraszám ellenére nála a legolcsóbb, mindössze 85.000 forint egy tanévre. (Ehhez járulékos költségként társul még az 5.000 forintos vizsgadíj és a sajtóigazolvány kiállításának 6.000 forintos tétele.) Ezzel a kijelentéssel mindössze az a gond, hogy, nem akkreditált képzésről lévén szó - több FÚSZ-os informátorunk közlésének egybehangzó tanúsága szerint -, tulajdonosa nem sok hasznát veszi a szervezet által kibocsátott újságíró-igazolványnak még Magyarországon sem. Külföldön pedig próbálkozni is kár azzal, hogy az ember egy kulturális rendezvényre, tudományos konferenciára, nemzetközi sajtótájékoztatóra vagy valamely politikussal készítendő interjúra bejusson vele. Magyarán, hazai és nemzetközi ismertsége, elfogadottsága és tekintélye e sajtószövetségnek a zéróval azonos értékű. Ezzel szemben az Európai Unióban az akkreditált, komoly és tekintélyes médiaszervezetek által kibocsátott sajtóigazolványokat bármely tagországban elfogadják az egyes médiumok képviselőitől az említett eseményekre, illetve intézményekbe történő akadálytalan bejutás végett.

A fentebb körvonalazott előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy ami a FÚSZ-kurzuson zajló képzés intellektuális színvonalát illeti - finoman fogalmazva is - , bizony, az meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. S írásunk ezen részénél jutottunk odáig, hogy olvasóink számára talán meghökkentően ható címadásunkat értelmezzük és részletesebben taglaljuk. Az újságíró-szövetség elnökének családi magánvállalkozásaként működő iskolában épp azok a tantárgyak nem kapnak kiemelt helyet a tananyagban, amelyek az újságírás alapjait jelentik, illetve amennyiben műfajismeretet, sajtójogot és történetet, továbbá rádiós és televíziós újságírást elvileg, papíron oktatnak is a Két Hollós könyvesbolt egykoron szenes pinceként használt előadótermében a meglehetősen gyér létszámú, jobb sorsra elhivatott hallgatóságnak, valójában ezek az órák rendre elmaradnak, így a jövendőbeli publicisták és tudósítók örülhetnek, ha a tanév során néhány alkalommal egyáltalán hallhatnak képzett és gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező médiaszemélyiségektől, valamit az elektronikus és nyomtatott sajtó különböző területeinek szakmai mesterfogásairól. A FÚSZ iskolájának indulásakor ugyan hivatásos, profi újságírók is oktattak néhány évig rendszeresen Lezsákné intézményében, azonban ezek a külsős tanárok az utóbbi években rendre eltávoztak, illetve akik maradtak is - miként fentebb már utaltunk rá -, egy-két előadásnál többet nem tartottak. A FÚSZ belső köreiből származó értesüléseink szerint a médiaiskola legtöbbször fellépő és szereplő tanárai Lezsákné maga, illetve szűk családi körének tagjai, valamint a képzésnek - lényegében terembérleti díj nélkül - helyet biztosító könyvesbolt tulajdonosa, Sárosi Zoltán. Egy, az interneten kerengő elektronikus körlevél kellő alapossággal ír a FÚSZ-on belüli anomáliákról és furcsaságokról, érintve a szervezet gazdálkodását, valamint a pénzügyi és számviteli fegyelemmel kapcsolatos kérdéseket is. Szerkesztőségünk azonban nem kíván semmilyen módon állást foglalni e kérdésben, minthogy nem rendelkezik bármiféle kétségbevonhatatlan hitelességű dokumentummal, s egyéb bizonyítékkal, mely a kör e-mailben olvasható közléseket megerősítené vagy cáfolná.

Ami a legnagyobb óraszámban (műfajismeret, sajtótörténet, magyarságismeret) tartott előadások szakmai nívóját illeti, arra csupán illusztrációként - a teljességre törekvés legcsekélyebb igénye nélkül - válogassunk ki néhány "gyöngyszemet". A jóhiszemű, valamint túlnyomó többségében intelligens és művelt hallgatók méltán borzadnak el, s az utóbbi két évben mind több alkalommal adnak hangot felháborodásuknak, amikor a FÚSZ-gyorstalpalón afféle badarságokat hallhatnak a korábban sajtótörténeti órákat is tartó elnöktől, hogy előbb a Mercurius Hungaricus, majd öt perc elteltével már a Magyar Hírmondó tekinthető az előadó szerint az első magyar újságnak. Noha egyszerűen arról van szó, hogy a II. Rákóczi Ferenc által 1705-1710 között kiadott - elsősorban a nyugati államok tájékoztatására szánt - kuruc Mercurius Hungaricus az első hazai, de még latin nyelven írott újság volt, míg az első, immár magyar nyelvű hírlapunk a Rát Mátyás által 1780-ban Pozsonyban alapított, s kezdetben általa szerkesztett, 1788-ig megjelenő Magyar Hírmondó. Meglehetősen különös egy ún. média-szemináriumon, hogy a modern magyar politikai sajtó közvetlen előzményének tekinthető, Kossuth Lajos által az 1830-as években publikált, kéziratos Országgyűlési Tudósítások, illetve Törvényhatósági Tudósítások című sajtótörténeti kuriózumokról, majd a szintén általa 1841-1844 között szerkesztett, immár nyomtatott Pesti Hírlapról említés sem igen esik. Miként arról sem, hogy éppen az ország majdani kormányzója honosította meg a hazai publicisztikában a vezércikk műfaját, amelyről a FÚSZ-os business school újságíró-jelöltjei azt az információt kapják a szintén Lezsákné nevével fémjelzett műfajismereti kurzuson, hogy az mindig a hírlap címoldalán, első helyen szerepel (sic!). Ennélfogva a hírközlő (információs), valamint a véleménynyilvánító (publicisztikai) műfajok közötti lényegi, markáns különbségek aligha lesznek érthetők a növendékek számára Lezsákné zavaros kinyilatkoztatásai nyomán. (Háttérinformáció: mindezt a középiskola első évfolyamán a Magyar nyelv és kommunikáció tantárgy első témaköreként már az év elején megtanulják a diákok - a szerk. megj.)

A magyarságismeret "diszciplína" óráin pedig a következő "történelmi tényekkel" szembesülhetnek a boldogtalan, későn eszmélő, szabadnapjukat a FÚSZ oltárán feláldozó leendő újságírók, ismét a teljesség igénye nélkül, néhány kirívóan, már-már irritálóan brutális példát említve. Hannibál Róma elleni háborújának legveszélyesebb, s az egész hadjárat sikerét veszélyeztető vállalkozása, az Alpokon történő átkelés semmiség volt, hisz - egyébként valóban dicsőséges hun eleink királya - Attila is megtette ugyanezt Róma ellen vonulva, aki máskülönben azért indított hadat a latin birodalom ellen, hogy a korábban elrablott avar kincseket visszaszerezze onnan. A történelmi tény ezzel szemben az, hogy Attila (433-454) királyunk, az Alpokat déli irányból megkerülve, a mai szlovéniai és olaszországi, adriai-tengeri partszakasz érintésével vonult Róma ellen, s igencsak bajos lett volna számára a halála után bő száz esztendővel a Kárpát-medencében államot alapító (568) avaroktól a Nagy Károly (796-814) frank császár által a 8-9. század fordulóján vezetett három hadjáratban elrabolt avar kincseket a 476-ban elbukott Nyugat-Római Birodalomtól visszaszereznie, minthogy azok az értékek Attila halála után három és fél évszázaddal kerültek, az Avar Kaganátus bukása után, frank kézre. (Számos darabjuk ma is megtekinthető svájci és franciaországi kolostorokban és múzeumokban). Aztán olyan kuriózumokat is megtudhatunk még a FÚSZ-kurzus magyarságismeret szemináriumain, miszerint "csak az apostolsággal bíró magyar király nevezte ki a püspököket Európában, senki más" (sic!). Az 1077-ben kezdődő invesztitúraharc (a főpapok, püspökök beiktatásának joga) kiváltó oka éppen az volt, hogy mind a német-római császár, mind a római pápa magának tartotta fenn az egyházi méltóságok kinevezésének jogát, ergo ez az állítás is történelemhamisítás.

A fentebbi, dióhéjnyi kis összegzés azonban még távolról sem nyújt teljes képet a Független Újságírók Szövetsége iskolájának képzési színvonaláról, pontosabban színvonaltalanságáról. A FÚSZ-vezérasszony, Lezsákné, aki saját közlése szerint "teljhatalmú úr" (a la Haynau, a bresciai hiéna, hazánkban egykor, bár ez esetben inkább az "úrnő" lenne az adekvát kifejezés) az általa létesített szervezetben folyton-folyvást azzal borzolja szerencsétlen hallgatóságának idegeit, hogy órákon át részletesen taglalja saját, magánéleti problémáit, a személye és a FÚSZ ellen szőtt aljas összeesküvéseket, amelyeknek az a céljuk, hogy őt és családi vállalkozását ellehetetlenítsék, egzisztenciálisan tönkretegyék, s őt magát, mint nagy titkok tudóját, merénylettel likvidálják; egyszóval a sajtóetikával köszönőviszonyban sem lévő privát fecsegéssel, hiteltelen locsogással kínozza a tartalmas, szakmai ismereteket nyújtó képzés reményében "oktatási intézményébe" beiratkozó újságíró-jelölteket.

Ennek ellenére a FÚSZ, hatásos marketingötletként, a jelentkezők megtévesztésével a mai napig úgy hirdet felvételt az egyéves tanfolyamra, hogy ott a nemzeti újságírás nagyjai és közismert, kedvelt alakjai, Kondor Katalin, Siklósi Beatrix, Ilkei Csaba, Pörzse Sándor és mások sajátíttatják majd el a leendő újságírókkal a szakma műhelytitkait. Azonban, miként fentebb már utaltunk rá, a bolygóközi nagyságrendekkel színvonalasabb képzésre kiérdemesült zsurnaliszta növendékek az éves kurzus befejeződéséig várhatják e közkedvelt személyeket, mire végül rádöbbennek: jól átvágták őket. Hiszen a beharangozott óraadók vagy el sem mennek a Lezsákné igazgatása alatt álló iskolába, vagy a hivatalos óraszámuknak csupán a töredékét tartják csak meg, illetve maga az intézményvezető teszi lapátra őket. Természetesen mára már mind többen látják (erre bizonyíték a szövetségen belüli "ellenzék" tagjai által írott, már említett elektronikus körlevél is), hogy a FÚSZ médiaiskolája nem több egyszerű intellektuális és pénzügyi szélhámosságnál, hiszen semmilyen praktikus, a későbbiekben hasznosítható szakmai ismereteket és végbizonyítványt nem ad, mivel - ismételten hangsúlyozzuk - nem akkreditált képzési formáról van szó, ezért évről évre csökken a látogatottsága, továbbá éves szinten a lemorzsolódás legalább 30 %-os a hallgatóság soraiban.

Nyilván a FÚSZ- akadémia által meghirdetett képzés iránti lanyhuló érdeklődés, s a mostani, ínséges gazdasági helyzetben fellépő bevételkiesés okozta válsághangulat ösztönözte a FÚSZ-os agytrösztöt arra a lépésre, hogy a 2009/2010-es tanévtől egy "emelt szintű", második évfolyamos csoportot is indítson az alapfok "magas szintű" tantervi követelményeit, akadályait sikerrel teljesítő hallgatók részére. Mielőtt olvasóinknak, illetve a potenciális beiratkozóknak, netán a majdani FÚSZ-tagság gondolatával pajzánul kacérkodóknak az a merész gondolata támadna, hogy ezen az évfolyamon már valóban komoly, professzionális médiaismereteket szerezhetnek, rögvest ki kell ábrándítanunk őket. Emelt szinten ugyanazt kapják repetaként, mint alapszinten, vagyis lakonikusan kifejezve: a lejárt szavatosságú bóvlit újracsomagolva. Magyarán: egyszerű pénzszerzési trükkről van szó.

Az említettekkel párhuzamosan - saját szempontjából teljesen érthető megfontolásból - a FÚSZ-vezérkar megpróbál befolyásos és tőkeerős szponzorokat találni, a dolgok jelenlegi állása szerint abszolút sikertelenül. A morális és monetáris tőkével kecsegtető kapcsolatteremtés ösztönözte őket arra, hogy 2009 januárjában éltre hívják a "Nemzeti Újságírásért" kitüntetést, amelynek három fokozata van: arany, ezüst és bronz. Az alapító okirat szerint e díjazásra azok jogosultak, akik a nemzeti újságírás ügyéért, illetve a Független Újságírók Szövetségéért kiemelkedően sokat tettek önzetlen, kimagasló munkásságukkal, eddigi életművükkel. A díjak kiosztására évente két alkalommal, március 15-én, illetve október 23-án kerül sor. A dolog pikantériája, hogy az érmek odaítéléséről az a Lezsákné dönt (formailag persze az elnökség), aki soha nem volt hivatásos újságíró, szakmai ismeretei - enyhén szólva is - meglehetősen hiányosak, ezen felül anyanyelvével is hadilábon áll nyilvános megszólalásai tanúsága alapján. Vessünk egy pillantást arra, hogy kiket tartott méltónak a "teljhatalmú úrnő" eddig arra, hogy a FÚSZ babérkoszorújával ékesítse fejüket, s azonnal nyilvánvalóvá válik a szervezet vezetésén belül uralkodó teljes káosz és fejetlenség, valamint Lezsákné azon törekvése, hogy az MSZP-SZDSZ kormány örvendetes bukása után az új hatalommal és szellemi holdudvarának prominens alakjaival minél jobb viszonyt alakítson ki a majdani erkölcsi és anyagi támogatás elnyerésének reményében. Első alkalommal, 2009. március 14-én történt az ünnepélyes díjkiosztás. Ekkor a "Nemzeti Újságírásért" kitüntetés arany fokozatában részesült Tőke Péter egykori III/III-as ügynök, a néhai bulvárlap, a Reform volt főszerkesztője, jelenleg a FÚSZ elnökségének - a tavaly áruházi lopáson ért Gordán Ildikó egyik társaként - tagja; ezüst fokozatot kapott a nemzeti oldalon általános tekintélynek örvendő két médiaguru, Dancsok Zoltán és Sárosi Zoltán; a bronz fokozatot pedig a hatos kartonja ügyének tisztázástól riadtan menekülő Kondor Katalin vehette át. Ez év október 24-én Drábik János és Széles Gábor (egyikőjük sem jelent meg a rendezvényen) érdemelte ki a legmagasabb szintű elismerést, ezüstérmes lett bizonyos Konzili Krisztiánné, az országos hírnévnek örvendő nemzeti sztárpublicista (díjazásában csak az ármánykodó, rossz nyelvek szerint játszott szerepet az, hogy az egyetlen mínuszos hírnyi írást eddig még nem publikált hölgy történetesen az elnök leánya), végül a FÚSZ-dobogó legalsó fokára állhatott a nagy Konzilinééhez képest jóval szerényebb életművel és értékteremtő-értékmentő televíziós újságírói múlttal büszkélkedő, teljességgel ismeretlen éjjeli menedékes Siklósi Beatrix. A 2010. március 15-ei díjátadáskor - félretéve immár az iróniát - a nemzeti újságírás valóban legfelkészültebb és legtájékozottabb, etalonnak számító alakja, Lovas István vehette volna át az aranyérmet, már amennyiben megjelenik az ünnepélyes rendezvényen. Számos, felvetődő kérdésünk közül ezek után - helyhiány miatt - mindössze egyet osztunk meg olvasóinkkal: mennyiben hozható közös nevezőre például Tőke Péter és Lovas István, ami intellektuális teljesítményüket, valamint publicisztikai alkotómunkásságukban érvényesülő globális látásmódjukat illeti? Lovas mellett ugyancsak arany fokozatú elismerésben részesült Szentmihályi Szabó Péter, ezüst fokozatra találtatott érdemesnek - többek között - Kenessey Csaba, végül bronzra pedig Pörzse Sándor, valamint Varga Domokos György.

A rendkívüli módon zavaros FÚSZ-históriának (amelynek jelen írásunkban csupán néhány, kirívóan irritáló epizódjára világítottunk rá) nagyon fontos tanulságai vannak a nemzeti médiabirodalom megteremtését szívügyüknek és belátható időn belül megvalósítandó céljuknak tekintő közéleti szereplők, hazai vállalkozások, üzletemberek, politikai pártok, társadalmi szervezetek számára. Konkrétan arról van szó, hogy az 1990 óta eltelt két évtized alatt a magukat nemzetinek és kereszténynek nevezett kormányzatok semmit vagy nagyon keveset tettek e nemes cél megvalósításának érdekében. Ennek aztán az lett a tragikus vagy inkább tragikomikus következménye, hogy egyfelől a magyarországi média szinte teljes egészében az 1990 előtti kommunista rezsim főkolomposainak, valamint bértollnokainak a kezében maradt, s várkonyitiborok, "jó" és "drága" bolgárgyörgyök, révészsándorok és velük egy akolból származó társaik osztják az észt a "bőgatyás, mucsai, műveletlen, szarmagyar" bennszülötteknek, szerencsére önmagukon kívül ma már senki nem olvassa őket (legfeljebb néhány mazochista, jobboldali sajtós, foglalkozásából adódó kényszerből), és senkire nem hatnak. (Hol vannak már azok a szép, daliás-chartás, ' 90-es évekbeli idillikus, boldog békeidők!). Másfelől nemzeti, konzervatív, keresztény eszmeiséget viselő álca mögé bújva feltűntek azok a vállalkozások, amelyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy megfelelő szellemi kapacitás híján a jövő magyar érdekeket szolgáló újságíró-nemzedékét kiképezzék, voltaképpen a profitszerzés az egyetlen céljuk. A mostani parlamenti választások a politikai paletta teljes átrendeződését hozták. A mai kormányzatnak és értelmiségi-vállalkozói holdudvarának, illetve az országgyűlési képviseletet szerzett, ellenzéki radikális jobboldalnak történelmi feladata, felelőssége, egyfajta missziója, hogy megfelelő agytröszttel és anyagi háttérbázissal rendelkező nemzeti médiaintézményeket, s egy valóban magyar újságíró-szövetséget létesítsen a szükséges infrastrukturális hálózattal, s ezt a vákuumot, médíaűrt és egy valós, társadalmi igényt és szükségletet érzékelve és felismerve, szélhámos, pszeudo-média-kalózakciókkal ne lehessen többé tisztességes, a nemzet felemelésének ügyéért önzetlenül tevékenykedő embereket becsapni és kizsebelni.

(Munkatársunktól)

Kapcsolódó: A besúgó Kiszelyt népszerűsíti egy jobbikos képviselőjelölt