Tíz és fél hónap. E sorok írásakor ennyi ideje raboskodok börtönben. Arra nézve, hogy valójában miért, több sejtésem is van, de biztosan tudni nem áll módomban.

Ahogy az a mesék, regények és filmek szereplőivel történni szokott, szerény személyem a valós életben sodródott a jó és a rossz harcának résztvevőjévé, vált országos - ha nem nemzetközi - hatalmi játszmák kisded játékszerévé.

Emlékszem, milyen mulatságosnak találtam A tanú című film azon jelenetét, mikor a főszereplőnek tévedésből, a bíróságon előadandó vallomása helyett a már előre elkészített ítéletet adták a kezébe; és emlékszem, mennyire másként volt mulatságos, amikor Martinecné dr. Szilágyi Csilla nyomozási bíró, a saját szemem láttára olvasta fel a már előre elkészített, az előzetes letartóztatásomat meghosszabbító végzést.

Ha az ember élete kifordul a sarkaiból, s az életirányítási lehetőségei beszűkülnek, a korábban soha nem tapasztalt, kiszolgáltatott helyzetében rádöbben, milyen nagy szüksége is van a támaszra, s mily keveset ér önnön ereje. Sok minden kapaszkodóul szolgálhat a vészterhes időkben: a hozzátartozók és a barátok törődése és szeretete, az Istenbe vetett hit, az élet nagy alapigazságai valamint az emberi alapértékek; mindezek megtapasztalása és átélése.

A legkönnyebben szeretteink törődését tapasztalhatjuk meg, általában kérnünk sem kell, önként sietnek a segítségünkre. Erről az „ahol nagy a baj, ott közel a segítség” szólásunk is bizonyságot tesz. Az istenhit jelentette támasz már kevésbé hat önműködően, e kapaszkodó eléréséhez nekünk is lépnünk kell. Épp a címadó regény „az események folyama vallásosságra szoktatja az embert” mondata utal arra, hogy nem minden segítség nélkül kell megtennünk a hithez vezető lépéseinket, valaki már a kezdetektől fogja a kezünket.

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy úgy a hozzátartozóinktól és barátainktól, mint Istentől „csak” segítséget, s ezáltal kellő erőt remélhetünk a nehézségeink leküzdéséhez, és nem arra kell számítanunk, hogy bárki is cipelni fogja helyettünk a keresztet. A regényben ez az igazság a következőképpen jelenik meg: „Az ember akkor hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.”

Az élet nagy alapigazságai és az emberi alapértékek olyan nagy segítséget jelenthetnek a bajban, mint egy mozgássérült ember számára a mankó vagy a művégtag. E hasonlat a tekintetben is helytálló, hogy ahogyan a gyógyászati segédeszközök esetében sem elég az, ha csak homályos sejtéseink vannak ezen támaszlehetőségek létezésére vonatkozóan, úgy szintén nem elég pusztán tudni az igazságok és értékek világunkban való jelenlétéről. Biztos ismeretre van szükségünk, pontosan kell ismernünk az egyes alapigazságokat, tévedhetetlenül tudnunk kell, mi az érték, képesnek kell lennünk eldönteni, hogy mi a jó, mi a helyes, és hogy mi az, ami rossz, helytelen, vagy téves.

Nem elég ismerni az alapigazságokat, önmagában az még kevés, ha helyesen tudnánk választani a jó és a rossz között. Alkalmaznunk is kell e tudást, folyamatosan erőfeszítéseket kell tennünk, hogy az alapigazságok lényegének megfelelően éljük az életünket. Döntéseink meghozatala előtt, és valahányszor cselekvésre szánjuk el magunkat, tartsunk önvizsgálatot, ellenőrizzük, hogy helyes-e a döntésünk, vizsgáljuk meg, hogy jó-e az, aminek a megtételére készülünk.

Az alapigazságok és értékek nem csak a bajban hivatottak támaszul szolgálni, sokkal inkább képezik a medrét egész életünknek. Ha sikerül e meder kijelölte határok között tartani az életünket, aligha önti el fejünket az ár. Amennyiben mégis, akár a mi botlásunk, akár a végzetünk visz göröngyös útra, a sötét éjjelen kapaszkodóként ama meder fog szolgálni, életünknek ahhoz a módjához igyekszünk visszajutni, amikor jó döntéseket hoztunk és helyesen cselekedtünk, s az az életút vezet vissza minket oda, amelynek során jól döntünk és helyesen cselekszünk.

Mostoha helyzetemben, a szeretteim támogatása és az istenhit mellett, az ártatlanságom ad erőt, az a tudat, hogy nem tértem ki az alapigazságok és emberi értékek alkotta mederből, hogy Csaba királyfi csillagösvényének győzelemre vezető Hadak Útján haladok előre. Természetesen ez csak összességében igaz az életemre, senki, így én sem vagyok tökéletes, ahogy mindenkinek, úgy nekem is vannak hibáim, életutamon én is tettem és teszek kitérőket, követtem és követek el ballépéseket, bűnöket.

Éppen az esendő emberi természetem miatt elengedhetetlen, hogy az életem során szüntelenül újabb és újabb igazságokkal és értékekkel egészítsem ki az értékrendemet, s hogy ne mulasszam el időnként a tapasztaltak alapján felülvizsgálni a már meglévőket. Csak folyamatos fejlődéssel és rendszeres önellenőrzéssel érhető el az ártatlanság a jó úton járás tudatának megnyugtató és boldogító érzése.

Az alapigazságok és az emberi értékek egyik leggazdagabb forrásai a könyvek. A magyar nemzethez tartozókként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sorsfordító eseményekben gazdag történelmi időszakainkból sok igazsághordozó és értékközvetítő irodalmi mestermű örököseinek mondhatjuk magunkat. A kevés, raboskodásom ideje alatt is űzhető, hasznos elfoglaltságok egyike, hogy olvashatok. Az ezúton szerzett igazságok és értékek egy részének az átadását kísérelem meg most.

Középiskolai tanulmányaimat Gyulafehérváron végeztem, azidőtájt a szomszédos településnek számító Alvinc kastélyát többször is felkerestem. Kemény Zsigmond író ezen alvinci kastélyban született 1814-ben. A rajongók című regénye szülőföldje tájain, főként Gyulafehérváron játszódik, a XVII. században, I. Rákóczi György uralkodásának idejében. A mű keletkezésének ideje a XIX. század hatodik évtizedének második fele.

Magától értetődő a lelkesedésem egy olyan író iránt, aki annak a városnak a közelében nevelkedett, ahol magam is felnőtté lettem, és hogy megsokszorozza a regény iránti érdeklődésemet az a tény, hogy a cselekmény nagy része olyan helyszíneken játszódik, amelyeken számtalanszor megfordultam, és olyan épületekben, a székesegyházban valamint a fejedelmi palotában, amelyekben nagy megtiszteltetésemre sok időt tölthettem. Mindez azonban csak az én személyes érintettségem okán érdekes, az olvasóimnak a mű egyéb tulajdonságai miatt ajánlom A rajongókat a figyelmükbe.

Történelmi regényről lévén szó, ráadásul olyanról, amelyről az irodalomtörténészek azt tartják, hogy ehhez hasonló fokú történelmi hűséggel kevés magyar regény dicsekedhet, alkalmas az erdélyi múlt egy szeletének, az 1638-as év körüli időknek a megismertetésére. Külön érdekessége a műnek, hogy a történések leírása mellett nagy hangsúlyt fektet a szereplők gondolatainak és érzéseinek a bemutatására. A lejátszódó események átélését, és a személyek egymáshoz való viszonyának a leírását, valóságos kis lélektani esszék formájában teszi meg, így a regény olvasása közben példa nélküli részletességgel kimunkált és megjelenített jellemekkel ismerkedhetünk meg.

A szereplők által elfogadott alapigazságok és magukévá tett értékek megjelenítése egyfajta időutazásra ad lehetőséget. Tudjuk, hogy a szerző által különösen nagy történelmi hűséggel megrajzolt korkép a XVII. századi Erdélyt tárja elénk, a valóságban létezett személyek (I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna, György herceg, Báthory Zsófia, Kassai kancellár, Pécsi Simon, Serédi István stb.) jellemének megrajzolásakor ugyanúgy valósághűségre törekedett, mint ahogyan a képzelete szülte szereplők (Kassai Elemér, Laczkó István stb.) megformálásakor is a korra jellemző értékrendű személyeket mutat be.

Ne felejtsük el azt sem, hogy azok az igazságok és értékek, amelyek a regényben megjelennek, az író értékrendjét is tükrözik egyben, hiszen nyilvánvalóan az általa is jónak tartott tulajdonságokat tünteti fel jóként a műben, így mi, XXI. századi olvasók, egy XIX. századi ember értékrendjével is megismerkedhetünk a regény olvasása közben. Ezeknek az időbeli eltéréseknek azért van kiemelt jelentőségük, mert az igazságok és értékek próbája - a tapasztalat, azaz a gyakorlatba való átültetés mellett - az idő. Az alapigazságok és az igazi emberi alapértékek ugyanis időtállóak, azok a különböző történelmi időszakoktól függetlenül, minden korban időszerűek. Ezáltal alkalmasak arra, hogy kultúránk mozdíthatatlan sarokkövei legyenek, hogy igazodási pontként, kiindulási alapul szolgáljanak az igaz úton járni akaró, a helyesen élni szándékozó embereknek.

Kemény Zsigmond regényének tanítását magunkévá tenni a mű címének megértésével kell kezdenünk. Az országgyűlési választások közelsége keltette tömeghisztériát a börtönrácsok mögül ráérősen szemlélve bizton állítom, hogy éppen a rajongások és a rajongók korát éljük. Drága Bolgár úr Megbeszéljük című rádióműsorának egyik betelefonálója kijelentette: nem tud olyat tenni az MSZP, hogy ő ne rájuk szavazzon; egy zsidó SZDSZ-szavazó pedig úgy fogalmazott, hogy ő a síron túl is balos marad. Hát mi ez, ha nem rajongás, és kik ezek a hozzászólók, ha nem rajongók? (Egyetlen fideszes vagy jobbikos se gondolja azt, hogy az ő soraikban nincsenek nagyon is nagy számban hasonlóan vakbuzgó pártrajongók!)

A XVII. századi Erdélyben a rajongók még nem annyira a különböző politikai irányzatok, mint sokkal inkább a vallási felekezetek között oszlottak meg. Erdély már akkor, alighanem egyedülálló módon, a vallásszabadság földje volt, azonban a törvény csak a négy bevett vallást védte, a Krisztus istenségét tagadó szektákra nem terjedt ki az oltalom. Így kerülhetett sor az 1638-as évben, Dés városában, arra a szombatosok elleni tömegperre, amely máig emlékezetes mozzanata a történelmünknek, s amely esemény köré A rajongók című regény is fölépíttetett.

Meg sem próbálkozom a cselekmény elbeszélésével, a mű elolvasását helyettesíteni meddő kísérlet lenne. Csupán a mű általam felismerni vélt tanítására szeretném ráirányítani a figyelmet. Jómagam a regénynek a Szépirodalmi Könyvkiadó 1969-es kiadását olvastam, amelynek utószavában a mű üzenetét Nagy Miklós szerkesztő a következőképpen foglalja össze:

„A 17. századi Erdély felidézése a forradalom utáni letörtség s ábrándos remények között hányódó nemesi értelmiségnek szól: a politikai józanság, a fejedelmek aggályos megfontoltsága meg tudta őrizni a kis ország független jólétét a nagyhatalmak szorításában, ám a felekezeti vakbuzgóság súlyos sebeket ütött a társadalom élő szervezetén. A lassú haladást hirdető liberális író el akar rettenteni a közéleti szenvedélyektől: a többség zsarnoki előítéletétől éppúgy, mint a kisebbség lázongó nyugtalanságától.”

A szerkesztő szerint Kemény az 1848-49-es szabadságharc elvesztése s az azt követő megtorlás elszenvedése miatti letörtség és a jövőbe vetett ábrándos remények között hánykolódó nemesi értelmiségnek szánta regénye üzenetét. Kérdezem: 2010. márciusában nemde ugyanúgy megfigyelhető a letörtség (igaz, most nem a levert, hanem az 1989-ben és 2006-ban elmaradt szabadságharc miatt), valamint az ábrándos remények (a Fidesz és a Jobbik várható jól szereplése az áprilisi választásokon, s az ettől várt kedvező fordulat) közötti hánykolódása az értelmiségnek és a népnek? Ha igen a válasznak erre a kérdésre, akkor kijelenthetjük, hogy Kemény Zsigmond A rajongók című regénye nekünk is szól, tanítása napjainkban is ugyanúgy időszerű, mint a mű keletkezésekor.

Egyértelműen megállapítható, hogy az elmúlt évekből hiányzott a politikai józanság, valamint korunk fejedelmeinek, a miniszterelnököknek, aggályos megfontoltsága, aminek következtében kis országunk függetlensége és jóléte a nagyhatalmak szorításának áldozatául esett. Tegyük fel a kérdést: ha a XVII. századi Erdély élő, egészséges társadalmi szervezetén súlyos sebeket ejtett a felekezeti vakbuzgóság, akkor várhatóan milyen hatással lesz korunk pártrajongóinak tovább, egyre nagyobb hévvel folytatott politikai vakbuzgósága a már egyébként is a végnapjait élő, szétesőben levő társadalmi rendszerünkre? Csak én gondolom azt, hogy ez a hatás felér majd egy kegyelemdöféssel?

És most elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: mit kell tennünk, hogy elkerüljük a Véget? Nagy Miklós szerkesztő értelmezése szerint az író a lassú haladás híve, és óva int a közéleti túlzásoktól, „a többség zsarnoki előítéletétől éppúgy, mint a kisebbség lázongó nyugtalanságától”. Ez utóbbira vonatkozó intés a legszembetűnőbben az alábbi költői kérdésben jelenik meg: „Mikor bukott meg egy eszme, egy párt vagy érdek más, mint a túlzók heve miatt?”

Korábban hangoztattam az önvizsgálat fontosságát. Itt és most önellenőrzést gyakorolok, s elismerem, hogy bizony hajlamos vagyok abból a célból idézeteket szőni az írásaimba, hogy azokkal a hangoztatott elképzeléseimet alátámasszam. Ez bizony a rajongókra jellemző magatartás, de igyekezek túlnőni rajta. Az előbbi idézetet már azért emeltem be ebbe az írásomba, hogy figyelmeztessem magamat, s a hozzám hasonló, lobbanékony természetű hazafiakat.

Az, hogy a magyar nemzet megmaradása és érdekeinek érvényesítése céljából felsorakoztunk a Nemzeti Ellenállás zászlói alatt, hogy a Hit, Hűség és Bátorság szavakat hímeztük a zászlóinkra, mindez, azaz az eszme, rendben van. Vigyáznunk kell azonban a harcmodorral!

Igazunk van, elvitathatatlan jogunk és mulaszthatatlan kötelességünk, hogy győzelemre segítsük az Igazságot és helyreállítsuk a Rendet. Meg kell teremtenünk azt a Békét, ahol a feleknek nem azért nincs követelése egymással szemben, mert az egyik fél gyenge, el van nyomva és ahhoz sincs elegendő bátorsága, hogy a másikkal szemben felmerülő jogos igényeit megfogalmazza, és azokat előadja. Nemzetünk megmaradása és jóléte a tét, ezért küzdelmünk szent, így velünk az Isten, velünk az Igazság és az Ősi Jog.

Nagy dolog, hogy mellénk szegődött az Igazság, de az így nyert előnyt viszonoznunk kell azzal, hogy mi is elkötelezzük magunkat az Igazság mellett, a Jó szolgálatában. Észnél kell lennünk, józanoknak kell maradnunk. Szenvedélyünk erőnket, elszántságunkat és bátorságunkat kell megsokszorozza, e nemes hajtóerőt nem pazarolhatjuk arra, hogy erkölcsiségünket és emberi mivoltunkat levetkőzve, az alapigazságokat és az emberi értékeket figyelmen kívül hagyva vívjuk meg harcunkat. Mindenkor szem előtt kell tartanunk, hogy mi, a Nemzeti Ellenállás tagjai, a jók vagyunk, nem egy másik rosszak.

Először minden szabadságharcos hazafinak, a jók győzelméért harcolni akarónak, a saját gyengeségei és hiányosságai ellen kell háborút indítania. Egyedül az jogosít fel a rosszak elleni harcra, ha különbek vagyunk náluk, ha valóban mi vagyunk a jók, s e fölénynek mindvégig meg kell maradnia. Az alapigazságok és az emberi értékek figyelembevételével meghozott döntésekben hiszek, nem a machiavellizmusban.

Kemény Zsigmond I. Rákóczi Györgynek tulajdonított szavaival legyen az íróé a végszó, mi meg fogadjuk ezúttal is nyílt szívvel a tanítást:

„Szívemből örvendek, kedves fiam, György, hogy benned, kit a világ harcias hajlamaidért és erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész frisseségökben, s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet a mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos szigor, mint az irgalom szenved csorbát.”

Szaszka

(Kuruc.info)

Kapcsolódó anyagok:

 - Írás a börtönből: Csonkaországi anomáliák a tények és kérdések tükrében

- Szaszka újabb börtönlevele: "Bayer Zsolt Vona Gábornak írt nyílt levele szülte gondolataim"

- "A magyarok istenére esküszünk" - Szaszka újabb börtönlevele