Elnézést kell kérnem Karsai Lászlótól és mindazoktól, akik figyelemmel kísérik kettőnk vitáját az ún. holokausztról. Ugyanis semmi kétség: vitapartneremet illeti meg a szó. Azonban szeretném, ha minél több honfitársamnak nyílna ki a szeme, és az emberek ráébrednének arra, hogy a hivatalos holokauszt-történet – melyben feltétlenül hinnünk kellene – súlyos belső ellentmondásoktól terhes.
Ismét felteszek Karsai Lászlónak néhány kérdést. Tudom, roppant kényes témákat érintek, és azt is tudom, milyen indokolt az áldozatok és hozzátartozóik érzékenysége. Talán részben feloldok bizonyos görcsöket és előítéleteket, ha kijelentem: fejet hajtok a második világháború összes áldozatának emléke előtt, így természetesen a zsidók előtt is, akik közül sokan veszítették életüket a munkatáborokban, a frontokon vagy éppen a hátországban. Úgy vélem azonban, hogy most, amikor törvénnyel akarják kötelezővé tenni az úgynevezett holokauszt éppen érvényes hivatalos változatának az elfogadását, mégiscsak fontos lenne egy tisztázó eszmecsere arról, pontosan miféle „dogmákat” akarnak ránk erőltetni. Következzenek tehát a Karsai Lászlóhoz (illetve a válaszolni hajlandó és képes más holokauszt-történészekhez) intézett kérdéseim.
1. 1944 augusztusában, néhány héttel a majdaneki koncentrációs tábor felszabadítása után, egy lengyel-szovjet bizottság „szakértői jelentésében“ azt írta, hogy legalább 1,5 millió foglyot öltek meg a nácik a lágerben. Ezt a „szakértői jelentést“ a szovjetek a nürnbergi per úgynevezett „bizonyítékai” között is szerepeltették. Ugyanakkor már 1948-ban, egy Zdzislaw Lukaszkiewicz nevű lengyel történész arról értekezett, hogy csupán 360 ezren haltak meg Majdanekben.1 1992-ben pedig egy ugyancsak lengyel történész, Czeslaw Rajca már csupán 235.000 áldozatról tett említést.2 De itt még nem volt vége, ugyanis 13 esztendő elteltével, 2005-ben Thomas Kranz, a Majdaneki Múzeum kutatási igazgatója 78.000 főben adta meg a majdaneki koncentrációs táborban életüket vesztett emberek számát.3 Ön szerint, Karsai Úr, a revizionista (ahogy Ön mondja, „holokauszttagadó”) történészek nem csupán „előítéletes gondolkodásúak”, „elfogultak”, „antiszemiták”, de „tudatlanok” is. Roppant érdekes állítás, ugyanis két „tudatlan” revizionista szerző, Jürgen Graf és Carlo Mattogno 1998-ban megjelent KL Majdanek. Eine historische und technische Studie című tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy Majdanekben 42.200 fogoly veszíthette életét.4 Semmi kétség, a Majdaneki Múzeum 2005-ben 35.800-zal több, a lágerben elhunyt fogolyról tudott, mint a két nyilván roppant „tudatlan” és „előítéletes” revizionista történész. De nem gondolja, Karsai úr, hogy nem volt minden rendben a nürnbergi per dokumentumaival, ha 1.422.000 fővel kevesebbre teszi egy mai „hivatalos” történész – aki mellesleg a Majdaneki Múzeum egyik vezetője – a lágerben „megölt” emberek számát, mint tették azt a nürnbergi per folyamán? És nem találja különösnek, hogy 2005-ben hivatalosan 157.000-rel csökkentették a Majdanekben meghalt foglyok számát? Miképpen világosodtak meg az Ön történészkollégái 2005-ben ilyen hirtelen? Tudna magyarázatot adni a fentebb felsorolt ellentmondásokra?
2. A Háárec című izraeli napilap angol nyelvű kiadása 2004. április 18-án arról írt, hogy jelenleg 687.000 azoknak a zsidó származású személyeknek a száma, akik valamelyik német megszállás alatt álló országban éltek a háború alatt, és még most is életben vannak. Ha pedig ez az állítás igaz, akkor több millió zsidó élhette túl a németek uralmát és a háborút Európában. Miképpen egyeztethetők össze ezek az adatok az „előre eltervezett népirtásról” szóló hivatalos állásponttal, Karsai úr?
3. Amennyiben a nemzetiszocialisták valóban ki akarták volna irtani az összes zsidót, akkor alighanem egyetlen túlélő sem maradt volna a náci koncentrációs lágerek foglyai közül. Ezzel szemben a „túlélők” meséi és történetei vaskos köteteket töltenek meg. Számos egykori zsidó fogoly például arról számolt be, hogy több koncentrációs tábort is megjártak. Érdekes módon azonban sehol sem „gázosították el” őket. Egy Samuel Zylberstztain nevű lengyel zsidó például állítólag tíz tábort is megjárt, és túlélte a majdaneki, valamint az auschwitzi „megsemmisítő táborokat”, továbbá nyolc másik szimpla „munkatáborban” sem esett baja.5 A zsidó származású osztrák Benedikt Kautsky hat évet töltött el különböző táborokban (Dachauban, Buchenwaldban, Auschwitzban, majd ismét Buchenwaldban), mielőtt 1945 áprilisában kiszabadult.6 Arno Lustiger, aki ráadásul partizánként is harcolt a németek ellen, szintén számos „haláltábor” foglya volt, ha hihetünk a Frankfurter Allgemeine Zeitung beszámolójának (1995. április 27.). Arról ugyan nem kapunk információt a lapból, hogy melyik „haláltáborba” deportálták Lustigert, de tény, ami tény: 1995-ben még életben volt, vagyis egészen biztosan nem „gázosították el”. A hasonló példák a végtelenségig sorakoztathatók. Márpedig a „szemtanúk” beszámolóiban nem szabad kételkednünk, ugye, Karsai úr?
4. A hivatalos holokausztmítosz szerint 1942 tavaszától kezdődően az Auschwitzba érkező zsidók közül kiválasztották a munkára alkalmatlanokat, és azonnal a gázkamrába küldték őket. Az ily módon halálra ítélt embereket természetesen nem is regisztrálták a lágerben. Ha ez az állítás igaz lenne, akkor az auschwitzi láger foglyait regisztráló könyvekben a munkára nyilvánvalóan alkalmatlan idősek, illetve gyerekek nevei nem szerepelhetnének. De szerepelnek. Az auschwitzi Sterbebücher 1995-ben nyilvánosságra került7, és a dokumentumban a következő meglepő adatokat találjuk:
- két 90 év feletti öreg zsidó nevét;
- 73 olyan zsidó ember nevét, akik 80 és 90 év közöttiek;
- 482 olyan zsidó ember nevét, akik 70 és 80 év közöttiek;
- 2.083 olyan zsidó ember nevét, akik 60 és 70 év közöttiek;
- 2.584 zsidó kisgyermek nevét, akiknek életkora 0 és 10 év között volt8.
Ezeket az adatokat látva miképpen tartható fenn az a sokat hangoztatott állítás, mely szerint a lágerbe érkező foglyok közül kiválogatták a munkára képtelen személyeket, akiket nem is regisztráltak, hanem azonnal a „gázkamrába” küldtek?
5. Az auschwitzi láger vezetőségének dokumentumaiból kiderül, hogy 1943. december 31-én 85.298 fogoly tartózkodott Auschwitz-Birkenau-ban. Közülük egészen pontosan 19.699 „munkára alkalmatlan” személyt tartottak nyilván, vagyis a tábor lakóinak több mint 20%-a lett hivatalosan „munkára alkalmatlannak” nyilvánítva.9 Vajon miért nem végezték ki azonnal őket, ahogyan a hivatalos holokauszt-történetírás állítja?
6. 1944. július 27-én az auschwitzi koncentrációs tábor vezetősége összeállított egy statisztikát azokról a foglyokról, akiket „ideiglenesen a magyar zsidók barakkjaiban helyeznek el”. A dokumentumból kiderül, hogy 1944. július 27-ig 3.138 magyar zsidó részesült orvosi ellátásban az auschwitzi láger kórházában, közülük 1.426 személy pedig komolyabb operáción esett át.10 A hivatalos holokauszttörténet szerint legalább 400 ezer magyar zsidót „gázosítottak el” 1944. május 15. és július 9. között. De amíg egyetlen egy magyar zsidó gázkamrában történt legyilkolását nem lehet dokumentumokkal alátámasztani, a 3138 magyar zsidó orvosi kezelését a fennmaradt iratok alapján egyértelműen lehet bizonyítani. Miféle következtetést von le az ismertetett adatokból egy logikusan (és persze előítéletek nélkül) gondolkodó ember, Karsai úr?
7. Henryk Swiebocki lengyel történész az auschwitzi láger vezetőségének fennmaradt dokumentumai alapján egyértelműen bizonyítani tudja, hogy 11.246 fogoly esett át operáción a láger kórházában 1942. szeptember 10. és 1944. február 23. között.11 Miféle „megsemmisítő tábor” az, ahol 18 hónap alatt több mint 11 ezer embert operálnak meg? Ha „minden zsidót ki akartak irtani”, és a „munkára képtelen zsidókat azonnal a gázkamrába küldték”, akkor vajon miért műtöttek meg dolgozni egészen biztosan képtelen zsidó betegeket?
8. A holokauszt hivatalos történészei egyetlen egy dokumentummal sem képesek igazolni, hogy 1944 májusa és júliusa között több százezer magyar zsidót „elgázosítottak” volna Auschwitzban. A holoiparosok csakis „szemtanúk beszámolóira” tudnak hivatkozni. A magyar zsidók „elgázosításának” két legfontosabb „szemtanúja” a Magyarországról deportált Nyiszli Miklós, illetve a felvidéki zsidó, Filip Müller. Nyiszli Miklós Auschwitzról szóló könyve 1946-ban jelent meg magyarul12, később németül, angolul és franciául is kiadták. Nyiszli könyvében kijelenti többek között, hogy naponta 20.000 embert (!) gázosítottak és hamvasztottak el a németek a lágerben, és további 6.000 foglyot lelőttek, illetve élve elégettek a közeli erdőben. Naponta! Filip Müller 1979-ben megjelent Sonderbehandlung című könyvében13, leírja, miképp vetkőztették le az úgynevezett Sonderkommando tagjai az elgázosított zsidókat a gázkamrában. A nyilván „abszolút hiteles” beszámolóból megtudhatjuk például, miképp szedte ki az egyik elhunyt ember ruhájának zsebéből a süteményt, amit azután Filip Müller barátunk elfogyasztott. Ami persze bizonyos mértékig érthető lenne, hiszen talán rettenetesen éhes volt, de ami a lényeg, hogy nyilvánvalóan nem viselt gázálarcot, hiszen máskülönben hogyan ehette volna meg a süteményt? Müller nyilván, mint a Sonderkommando többi tagjai is, alighanem valamiféle biológiai csoda folytán ellenálló lehetett a hidrogéncianiddal szemben, ugyanis egy olyan helyiségben dolgozott ő is és társai is, ahol nagy mennyiségű Ciklon B-t szórtak szét nem sokkal azelőtt, hogy a különítmény tagjai oda bementek. De más csodák is történhettek Auschwitzban, hiszen Müller arról is beszámolt, hogy a krematóriumok mindegyik égetőkemencéjébe három (!) holttestet zsúfoltak be a nácik egyszerre, és 15-20 perc alatt sikerrel el is hamvasztották őket. Ami természetfeletti csoda valóban. 1975-ben brit hamvasztási szakértők világosan leszögezték: a legrövidebb idő, ami egy átlagos testalkatú felnőtt ember elhamvasztásához szükséges egy égetőkamrában, 63 perc.14 Filip Müller szerint azonban Auschwitz krematóriumaiban 15-20 perc alatt hamvasztották el a holttesteket. Karsai úr, hadd kérdezzem meg Öntől: hiteles szemtanúknak tartja Nyiszli Miklóst, illetve Filip Müllert? Amennyiben nem, akkor meg tudná nevezni a magyar zsidók állítólagos elgázosításának hiteles szemtanúit, és tudná idézni beszámolóikat?
9. Georges Wellers zsidó származású francia történész szerint az 1944 májusa és júliusa között elgázosított magyar zsidók száma 409.64015. Ezzel szemben Raul Hilberg, a talán legtekintélyesebb holokauszt-történész szerint „több mint 180.000” magyarországi zsidót végeztek ki az auschwitzi gázkamrákban16. Mármost a két adat között igencsak jelentős a különbség, és a holokauszt „tagadását” tiltó törvény életbe lépése után mégiscsak jó volna tudni, melyik a hivatalos változat, melyben hinni kell? De van itt egy sokkal súlyosabb gond is, Karsai úr. Hol hamvasztották el ennek a több százezer embernek a holttestét? Vegyük tekintetbe ugyanis az alábbi tényeket:
a) 1944 májusa és júliusa között négy krematórium működött Auschwitz-Birkenauban. (Mégpedig a Krema II, III, IV V, a fő táborban található I-es krematórium 1943 júliusa óta ugyanis nem működött.)
b) A II-es és a III-as krematóriumoknak 15-15 égetőkemencéjük volt, a IV-es és V-ös krematóriumoknak 8-8. Vagyis a négy üzemben lévő krematóriumnak összesen 46 égetőkemencéjében lehetett halottakat elhamvasztani.
c) Mint fentebb jeleztem, egy halott elhamvasztásához legkevesebb 60 perc szükséges. Továbbá egy égetőkemence egy nap legfeljebb 20 órán keresztül lehet működőképes. (Maximum 20 óráig működhetnek egy nap, ugyanis időnként hagyni kell kihűlni a kemencéket, mert különben tönkremennek. A napi 20 órás üzemidő is túl sok egyébként.) Ha feltesszük, hogy az égetőkemencék soha nem romlottak el (gyakran akadt probléma velük korábban, amit dokumentumokkal is lehet igazolni), akkor tehát naponta 920 holttestet lehetett elhamvasztani a 46 égetőkemencében. Kerekítsük fel ezt a számot 1000-re (vegyük figyelembe, hogy – bármily borzasztó is ilyesmire gondolni – gyerekeket is elhamvaszthattak, melyhez némileg kevesebb idő kell.)
d) Május 15. (ekkor kezdődött a magyar zsidók deportálása Auschwitzba) és július 9. között (ekkor fejeződtek be a deportálások Magyarországról), tehát 55 nap alatt a négy krematórium 46 égetőkemencéjében tehát elméletileg összesen 55.000 ezer holttestet lehetett elhamvasztani. Ha elfogadjuk Wellers adatát a 409 000 elgázosított magyar zsidóról (márpedig a legtöbb magyarországi történész is elfogadja ezt az adatot), akkor (409.000 – 55.000 =) 354.000 el nem hamvasztott holttestnek kellett lennie Birkenauban július 9. után. Ha Hilberg szerényebb számait vesszük alapul, akkor pedig (180.000 – 55.000 =) 125.000 el nem hamvasztott holttest volt Birkenauban 1944. július 9-ét követően. A hivatalos holokauszt-történészek – Karsai Lászlóval együtt – állítják, hogy az elgázosítások 1944. október végéig zajlottak. Mármost ott volt a 125 ezer (vagy 354 ezer) el nem hamvasztott magyar zsidó holtteste, ezen kívül a július 9. után történt elgázosítások áldozatait, valamint a természetes okokból, illetve betegségek következtében elhunyt foglyok tetemeit is el kellett hamvasztani, vagy nyílt színen elégetni. Hogyan voltak képesek a németek eltüntetni több százezer ember földi maradványait mindenféle nyom nélkül néhány hónap alatt?
10. A „szemtanúk”, így például Filip Müller és Szlama Dragon beszámolói alapján a hivatalos holokauszt-történészek azt állítják, hogy az elgázosított magyar zsidók holttesteit hatalmas árkokban égették el a krematóriumok közelében. Csakhogy éppen akkor, amikor a több százezer holttest feltételezett elhamvasztása zajlott az „égető gödrökben”, az auschwitz-birkenau-i tábort számos alkalommal lefényképezték a levegőből a szövetségesek felderítő gépei. Egyetlen képen sem látható semmiféle nyoma a halottak tömeges elégetésének, a hatalmas nyílt színi hamvasztásnak.17 Vajon miért?
11. Carlo Mattogno olasz revizionista történész egyik cikkében18, két Auschwitzból származó dokumentumot idéz, melyekből kiderül: Auschwitz-Birkenau krematóriumainak halottas kamráit sohasem használták gázkamraként, miként a hivatalos holokauszt-történészek állítják. 1943. július 20-án a láger vezető orvosa, Dr. Wirths levélben fordult az auschwitzi Központi Építési Hivatalhoz. Arra kérte a tábor irányítóit, hogy állítsanak fel ideiglenes halottaskamrákat a birkenaui tábor több pontján. Ugyanis Birkenauban igen sok a patkány és a rágcsáló – írja Dr. Wirth –, melyektől a holttestek nincsenek biztonságban. Levelében Dr. Wirths figyelmezteti a tábor vezetőségét arra, hogy a rágcsálók betegségeket terjesztenek, és például egy pestisjárvány kitörése végzetes hatással lenne az őrszemélyzet tagjaira éppúgy, mint a foglyokra. 1943. augusztus 4-én pedig Karl Bischoff, a Központi Építési Hivatal vezetője válaszában azt írta, hogy nincs szükség újabb halottaskamrák építésére, mivel az elhunyt foglyok holttesteit naponta kétszer viszik el a krematóriumokba.19 Ha hihetünk Karl Bischoffnak, akkor a krematóriumok halottaskamráit – a hivatalos holotörténészek állításaival ellentétben – nem használhatták gázkamraként, ha egyszer „naponta kétszer szállították el onnan a holttesteket a krematóriumokba”.
1944 májusában újból jelentkezett a probléma. E hónap 22-én az auschwitzi Központi Építési Hivatal új vezetője, egy bizonyos Jothann nevű német, egy levelet írt, melyben leszögezi: a lágerben elhunytak holttesteit minden reggel el kell távolítani a halottaskamrákból, és így nem lesz szükség újabb, az elhunytak tárolására szolgáló helyiségek építésére.20 Jothann nem jelenti ugyan ki a levélben egyértelműen, hogy a halottakat a krematóriumba kell vinni, de a szövegkörnyezetből eléggé egyértelműen kiderül, hogy erre gondol. Jothann levelének a dátuma roppant lényeges: Danuta Czech nevezetes Auschwitzi Kalendariuma szerint21 ugyanis 62.000 magyar zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba 1944. május 17. és 22. között, akik közül állítása szerint 41.000 embert „mindenféle regisztrálás nélkül azonnal elgázosítottak”. Ebben az esetben azonban a krematóriumok halottaskamráiban – amit a hivatalos holotörténészek szerint gázkamraként használtak – éjjel-nappal kivégzéseknek kellett zajlaniuk a jelzett időszakban, vagyis május 17. és május 22. között. Hogyan lehetséges akkor, hogy - mint a fenti levélből kiderül -, a természetes okokból elhunyt foglyokat is ugyanezekben a halottas kamrákban helyezték el, hogy azután a Központi Építési Hivatal vezetőjének kérése alapján minden reggel elszállítsák őket?
Perge Ottó
Lábjegyzetek
1. Zdzislaw Lukaszkiewicz, „Oboz koncentracyjny i zaglady Majdanek“, in: Biuletyn Glownej Komisji Badania Zbrodni Niemieckich w Polsce, Volume 4, Warsaw 1948, p. 63-105.
2. Czeslaw Rajca, „Problem liczby ofiar w obozu na Majdanku“, in: Zeszyty Majdanka, IV, 1992, p. 122-132.
3. Tomasz Kranz, „Ewidencja zgonow i smiertelnosc wiezniow KL Lublin“, in: Zeszyty Majdanka, 23 (2005).
4. Jürgen Graf und Carlo Mattogno, KL Majdanek. Eine historische und technische Studie, Castle Hill Publishers, Hastings 1998, chapter 4.
5. Samuel Zylberstztain, „Pamietnik wieznia diesieciu obozow“, in: Biuletyn Zydowskiego Instytutu Historycznego w Polsce, Nr. 68, Warsaw 1968, p. 53 ff.
6 . Benedikt Kautsky, Teufel und Verdammte, Büchergilde Gutenberg, Zürich 1948.
7. Staatliches Museum Auschwitz-Birkenau (ed.), Die Sterbebücher von Auschwitz, Saur Verlag, Munich 1995.
8. Germar Rudolf, Vorlesungen über den Holocaust, Castle Hill Publishes, Hastings 2005, p. 271-273.
9. Archiwum Glownej Komisji Badania Zbrodni przeciwko Narodowi Polskiemu, Warsaw, NTN, 134, p. 277 f.
10. Gosudarstevenny Arkhiv Rossiskoj Federatsii, Moscow, 7021-108-32, p. 76.
11. Henryk Swiebocki, „Widerstand“, in: Auschwitz. Studien zur Geschichte des Konzentrations- und Vernichtungslagers, Band IV, Verlag des Staatlichen Museums Auschwitz-Birkenau 1999, p 330.
12. Miklós Nyiszli, Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban, Világ, Budapest, 1946.
13. Filip Müller, Sonderbehandlung, Verlag Steinhausen, Frankfurt a.M. 1979.
14. „Factors which affect the process of cremation“, in: Annual Cremation Conference Report, Cremation Society of Great Britain, 1975, p. 81.
15 . Georges Wellers, „Essai de détermination du nombre des juifs morts au camp d’Auschwitz“, in: Le Monde Juif, Octobre-Décembre 1983.
16. Raul Hilberg, Die Vernichtung der europäischen Juden, Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main 1997, p. 1000 (Volume 3).
17. John Ball, Air Photo Evidence, Ball Resource Services, Delta, Canada 1992.
18 . Carlo Mattogno, „Die Leichenkeller der Krematorien von Birkenau im Licht der Dokumente“, in: Vierteljahreshefte für freie Geschichtsforschung , Nr. 3, 4/2003.
19. Rossiskij gosudarstvenny voyenny arkhiv, Moscow, 502-1-170, p. 262, 263.
20. Rossiskij gosudarstvenny voyenny arkhiv, Moscow, 502-1-170, p. 260.
21. Danuta Czech, Kalendarium der Ereignisse im Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau 1939-1945, Rowolt Verlag, Reinbek bei Hamburg 1989.