Karsai László: Válasz Perge Ottónak, és más holokauszt-tagadóknak
Karsai László
Perge Ottót nagyon felháborította, hogy a Magyar Narancs februári utolsó számának vezércikke helyeselte, hogy a Parlamentben megszavazták a holokauszt-tagadás büntethetőségének törvénybe iktatását.
Perge azt hiszi, hogy azok, akik úgy tudják, volt holokauszt, vagyis a nácik és különféle nemzetiségű cinkosaik a második világháború idején különféle módszerekkel meggyilkoltak, elpusztítottak kb. hatmillió zsidót, gyávák, nem mernek például az ő kérdéseire sem válaszolni. Ki kell ábrándítsam Perget, én pl. nem gyávaságból nem válaszoltam neki, hanem azért, mert nem vagyok a „kuruc.info” rendszeres olvasója, ezért nem tudtam arról, hogy felajánlotta, ha valaki válaszol a kérdéseire és meg tudja győzni őt arról, hogy volt holokauszt, akkor megeszi a Dohány utcai zsinagóga előtt a cipőjét. Perge négy kérdést tett föl: az elsőben a megölt zsidók testéből készített szappan, illetve lámpaernyő-mítoszt említette, a másodikban azt firtatta, hogy miért állította olyan sok „szemtanú”, hogy olyan koncentrációs táborokban is látott gázkamrákat, ahol ilyenek nem is voltak. Harmadik kérdése az auschwitzi tábori múzeumban 1992-ig (nem 1990-ig, mint tévesen írja) látható volt felirat módosításáról szólt. Azt kérdezte, hogy ha 1992-ig az volt a „hivatalos” adat, hogy Auschwitzban négy millió embert öltek meg, akkor miért nem módosították a holokauszt áldozatainak számát, amikor „kiderült”, hogy „csak” 1,5 millió embert öltek meg itt? Negyedik kérdése a Magyar Narancs vezércikkével kapcsolatos volt. Perge azt kérdezi, miféle logika alapján állítja a szerinte „cionista” lap, hogy aki hozzá hasonló kérdéseket fogalmaz meg, az népirtást akar elkövetni?
Perge, ez már kérdéseiből is jól látszik, nem olvasta a Pannonica Kiadónál 2001-ben megjelent „Holokauszt” című könyvemet. Az alábbiakban első két kérdésére válaszolva saját magamat fogom idézni, bárki ellenőrizheti, hogy lassan tíz éve mit írtam, mit publikáltam.
„Úgy vélem, nem feladatom a mai magyarországi holokauszt-tagadókkal szakmai vitát folytatni. Őket érvekkel, tényekkel, adatokkal amúgy sem lehet meggyőzni, előítéleteik rabjai.
Csak mellékesen érdemes említeni a (szélsőjobb és baloldali) futószőnyegen gyártott holokauszt-tagadó „szakirodalmat”, mivel ennek művelői nem tekinthetők történészeknek, műfajuk a politikai pornográfia. Egy ismert amerikai történész, amikor felkérték, hogy nyilvános televíziós adásban vitatkozzon a holokauszt tényeit tagadókkal beleegyezett, de feltételül szabta, hogy vitassák meg azt is: a Hold sajtból van-e, volt-e rabszolgaság az Egyesült Államokban és lapos-e a Föld.1
A holokauszt-tagadók kihasználták azt, hogy volt és van rivalizálás a holokauszt-túlélők között abban, hogy ki szenvedett többet. A második világháború után hosszú évekig Buchenwald volt a legismertebb koncentrációs tábor, innen került ki a legtöbb írástudó túlélő, (Magyarországon közülük talán legismertebb Jorge Semprun2), akik szenvedéseik történetét sokszor magas irodalmi színvonalon örökítették meg. Amikor az emberek kezdték megtanulni Auschwitz nevét és kiderült, hogy jelentős különbség volt a náci kényszermunka, hadifogoly, vagy éppenséggel a valódi haláltáborok között, néhány memoár-író egyszerre „visszaemlékezett”: ők még sok más táborban is „láttak” gázkamrákat. A holokauszt-tagadók az 1960-as években először ezekről a táborokról írták meg, hogy itt legfeljebb krematóriumok voltak, de gázkamrák nem, majd levonták a következtetést: sehol sem voltak gázkamrák. A dokumentumokkal, tárgyi bizonyítékokkal, a haláltáborokat túlélők és a haláltáborok személyzetének tanúvallomásaival, visszaemlékezéseivel pedig egyszerűen nem törődnek. Érvelés helyett a zsidó túlélőket elfogultnak és/vagy hazugnak, az SS tömeggyilkosait pedig a liberál/kommunista fogvatartóik által megfélemlített áldozatoknak nevezik.3
A náci táborokról és haláltáborokról szóló híreket nehéz volt értelmezni. Hiányos, olykor ellentmondásos hírek is érkeztek, például arról, hogy villamosszékben végeztek ki embereket, vagy olyan képtelen rémhírek is elterjedtek, hogy szappant, gépolajat gyártanak a nácik a holttestekből. A szappan-rémhír terjesztésében Stephen Wise főrabbi is részt vett, 1942 őszén egyik nyilatkozatában tényként tálalta ezt a képtelenséget.4 Igen elterjedt rémhírről volt szó, a treblinkai haláltábor egyik túlélője emlékirataiban megörökítette, hogy a siedlcei vasútállomáson a lengyelek gúnyosan azt kiabálták a vagonok körül: „Zsidók, szappant főznek belőletek!”5 Garai András is csak Auschwitzban értette meg, hogy Ilonka nagynénje, aki 1942-ben menekült haza, Magyarországra Olaszországból, igazat mondott, amikor: „…állandóan siránkozott, hogy ő tudja: a zsidókat Sziléziában a gázba fojtják, elégetik és szappant csinálnak belőlük.” A pécsi zsidó rokonok pszichiáter professzorhoz vitték a nagynénit, aki megállapította, hogy a páciens egészséges, csak ritka fajta rögeszméje van: „paranoia vera”.6 Annak, hogy nagyon sok ember, zsidók és nem zsidók is elhitték: a nácik képesek szappant főzni a meggyilkolt zsidókból, lehetséges „racionális” magyarázatot adni. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy pusztán azért ölnék meg a zsidókat, mert zsidók. Legalább valami hasznot csak akarhatnak a gyilkosok, vélhették sokan. A szappan-mítosz makacs továbbélését mutatja, hogy mind Jeruzsálemben, mind Budapesten, a Magyar Zsidó Múzeumban 1999-ben még mutogattak olyan szappan-darabot, amelyet állítólag emberzsírból készítettek.” Egyébként nem a holokauszttagadók, hanem más történészek, pl. a Népszabadság hasábjain 1999 májusában „Mítosz és Valóság” című cikkében Ungváry Krisztián is cáfolta a szappanfőzés mítoszát.
Könyvem írásakor még nem tudtam, hogy egy ízben végeztek a nácik kísérletet, amelynek során emberi zsírból szappant próbáltak főzni, de soha nem „termeltek” nagyobb mennyiségben ilyen szappant. Ami az emberi bőrből készült lámpaernyőt illeti, a rémhír forrása a buchenwaldi koncentrációs tábor, annak parancsnoka Karl Koch és felesége Ilse. A Koch-házaspárról már 1943-ban egy SS vizsgálóbizottság megállapította, hogy korruptak és kegyetlenek voltak. Ilsét a rabok és az őrök is „Buchenwald kurvájának” nevezték. A tábori orvosi személyzet gyűjtötte a tárgyi emlékeket, 1942-ben megtiltották nekik, hogy ismerőseiknek, barátaiknak, rokonaiknak például zsugorított emberi koponyákat ajándékozzanak. Elterjedt a híre, hogy Ilse megöletett néhány tetovált foglyot, hogy bőrüket lámpaernyő készítéséhez használja fel. 1943-ban az SS belső vizsgálata feltárta, hogy Karl Koch sikkasztott és megöletett két foglyot, akik tudták róla, hogy szifiliszes. Karl Kochot halálra ítélték, Ilsét felmentették. Konrad Morgen SS bíró a háború után Ilse perében mint tanú azt vallotta, hogy amikor házkutatást tartottak a Koch-házaspár lakásán, nem találtak emberbőrből készült lámpaernyőt. Nem sokkal azután, hogy 1945 tavaszán az amerikai csapatok felszabadították Buchenwaldot, Billy Wilder rendező készített egy filmet a táborról. Egy kép később széles körben elterjedt ebből a filmből. Ezen egy asztal látszik, rajta többek között két zsugorított koponya, tetovált emberi bőrnek látszó tárgyak és egy asztali lámpa. A film narrátor-szövege szerint a lámpaernyő emberi bőrből készült. Wilder filmje hatására vált a náci barbarizmus emblematikus tárgyává az emberi bőrből készült lámpaernyő. Ilse Koch perében 1947-ben az ügyészek egy zsugorított koponyát és három tetovált emberi bőrdarabot is bemutattak, de lámpaernyőt nem. A tanúvallomások zöme másodkézből, hallomásokon alapuló volt. Egy hajdani buchenwaldi fogoly azt vallotta, hogy ő látott Ilse Koch asztalán emberbőrből készült lámpaernyőt. Ilse Kochot elítélték, de életfogytiglani börtönbüntetését később enyhítették, főleg a terhelő tanúvallomások megbízhatatlansága miatt. Később egy német bíróság ismét életfogytiglani börtönre ítélte, 1967-ben öngyilkos lett a börtönben. Öt tetovált emberi bőrt őriznek az amerikai Országos Egészségügyi és Orvosi Múzeumban (National Museum of Helth and Medicine-NMHM) és egyet az amerikai Országos Levéltárban (National Archives), amelyek mind Buchenwaldból származnak. Az NMHM-ben őrzött darabok közül kettő bal oldalán vannak lyukak, egy harmadikon, amely nagyobb és szabálytalan alakú, tűvel szúrt lyukak vannak egy-három centiméteres távolságra egymástól. Nem tudni, ezek hogyan kerültek a bőrdarabra, de bizonyos, hogy a vád bizonyítékai között szerepeltek Ilse Koch 1947-es perében. Egyébként az ellenfél testrészeinek ilyen jellegű felhasználása még semmit sem bizonyítana: a maja indiánoktól kezdve a ruandai népirtásig előfordultak olyan esetek, amikor bőrből vagy csontból emléktárgyakat készítettek. A holokauszt egyediségének bizonyítására ezért a bőrből készült lámpaernyő történet alkalmatlan.
Remélem ezzel már válaszoltam Perge 1. és 2. sz. kérdésére. Én viszont arra kérem, hogy jelölje meg azokat a tankönyveket, amelyekben „hivatalosan” szerepelt a szappan-mese. Ha lesz könyvemnek második kiadása, abban foglalkozni szeretnék ezekkel a tankönyvekkel is. Az auschwitzi (és lublin-majdaneki) visszaemlékezők azért szavahihetők, mert igen sok más bizonyítékunk (eredeti náci dokumentumok, fényképfelvételek stb.) is van arról, hogy ebben a két táborban, ellentétben pl. Dachauval, vagy Buchenwalddal, voltak krematóriumokkal egybeépített gázkamrák. Jean-Claude Pressac hajdani holokauszt-tagadó moszkvai kutatásai során hozzájutott az auschwitz-birkenaui gázkamrák eredeti építési irataihoz, tervrajzokhoz, kivitelezési tervekhez stb.
3. kérdés. Perge nem veszi figyelembe, hogy a holokauszttal foglalkozó történészek negyven évvel ezelőtt még jóval kevesebbet tudtak, mint húsz, vagy harminc évvel később. Perge nem említi, hogy éppen amerikai, francia, izraeli, német, és lengyel történészeknek, többek között az auschwitzi tábori múzeum szakértőinek köszönhető, hogy 1992-ben a főtáborban lévő állandó kiállításon módosították az ebben a táborban megöltekről szóló számot, és az Auchwitz-Birkenauban lévő emlékműre is 1,5 milliós áldozati számot írtak. A körülbelül hatmilliós áldozati számon azért nem kellett változtatni, mert 1960 után minden egyes olyan országban, amely a második világháború idején német megszállás, vagy befolyás alatt volt, és üldözték a zsidókat, igen intenzív kutatások folytak és folynak. Raul Hilberg amerikai történész (1922-2007), a holokauszt szaktudomány egyik legnagyobb tekintélye az egyetlen, aki holokauszt-monográfiája 1961-es, majd 1985-ös kiadásában is vitatta a kb. hatmilliós áldozati számot. Szerinte „csak” mintegy ötmillió zsidót öltek meg a nácik és cinkosaik a második világháború idején. Az egyes országok holokauszt-történészeinek kutatási eredményeit összegezve ma a különféle nemzetiségű holokauszt-történészek egyöntetűen arra az álláspontra jutottak, hogy a körülbelül hatmilliós áldozati szám áll közelebb a valósághoz.
4. kérdés. Magam sem gondolom, hogy aki Pergéhez hasonló kérdéseket megfogalmaz, népirtást akar elkövetni. Én Pergét és általában a holokauszt tagadókat elfogult, előítéletes gondolkodású, és alapvetően tájékozatlan antiszemitáknak tartom.
Nem gondolom, hogy néhány oldalon akár csak a holokauszt megtörténtét bizonyító legfontosabb tényeket, adatokat, dokumentumokat stb. fel lehetne sorolni. Csak a német háborús főbűnösök 1945-1946-os nürnbergi peréhez a holokauszttal kapcsolatban összegyűjtött német kormányzati, SS, Wehrmacht stb. iratainak címjegyzéke egy vaskos kötetet tölt meg.
Én is szeretnék néhány kérdést feltenni.
1. Elismeri-e Perge, hogy Hitler megszállott, fanatikus, „eliminációs” indulatoktól fűtött antiszemita volt? 2.) Miért ismételgette a második világháború idején Hitler nyilvánosan és szűk bizalmasai körében is azt a „próféciáját”, amelyet először 1939. január 30-i ünnepi beszédében fejtett ki? Hitler ebben a beszédében többek között kijelentette: „Ha a nemzetközi zsidó finánctőkéseknek Európában és Európán kívül sikerül a nemzeteket ismét egyszer világháborúba taszítaniuk, akkor az eredmény nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem az európai zsidó faj megsemmisítése.”
3.) Elismeri Perge a nácik úgynevezett eutanázia-programjáról, amelynek során 1939-1941 között a hivatalos német adatok szerint közel 100.000 gyógyíthatatlannak minősített embert öltek meg gázkamrákban, hogy a náci népirtó-fajnemesítő politika része volt? 1941. augusztus 3-án Münster város katolikus érseke, Clemens August von Galen szenvedélyes hangú szónoklatot tartott templomában. Von Galen a német Büntető Törvénykönyv 139. és 211. §-ira hivatkozott, melyek nem csak a gyilkosságot büntették, hanem azokat is, akik megbízható információval rendelkeznek tervezett gyilkosságról, és nem értesítik a hatóságokat, vagy a fenyegetett személyeket. Von Galen hangsúlyozta: ha az eutanázia általánossá válik, mindenki retteghet, aki gyengévé válik, aki megöregszik. „Az ember nem öreg ló, tehén”- mondta a főpap, hozzáfűzve, hogy ez a program ellenkezik a „Ne ölj!” parancsolatával is. Von Galen széles tömegek aggodalmának, felháborodásának adott hangot, prédikációja bombaként robbant, szövegét több ezer nyomtatott példányban terjesztették Németország-szerte.7 Von Galen bátor fellépése rendkívüli módon feldühítette Hitlert. 1941. október 25-én bizalmasai előtt megfogadta, alkalmas pillanatban megfizet a főpapnak, csak azt sajnálta, hogy pillanatnyilag nem tehet semmit, mert csak szükségtelenül növelné napi gondjait.8
Dr. Hilfrich, Limburg püspöke, 1941. augusztus 13-án kelt tiltakozó levelében öreg embereket is idézett, akik rettegtek attól, hogy kórházba kerülhetnek, mert attól féltek, ha majd ők, vagyis a nácik végeznek az elmebetegekkel, akkor a munkaképtelen öregeket fogják kiirtani.9
4.) Elismeri Perge, hogy a német fogságba esett szovjet hadifoglyok közül legalább két és félmillió ember pusztult el?
5.) Mivel magyarázza Perge, hogy 1943 őszén Himmler azon sajnálkozott, hogy eddig, vagyis 1943 őszéig nem vették eléggé figyelembe, hogy milyen fontos pl. a hadifoglyok munkaereje?
6.) Elismeri Perge, hogy a fennmaradt, nagyon hiányos náci iratanyagból is világosan kiderül, 1942 márciusában két nagy akciót kezdtek el: a Nagynémet Birodalom és Szlovákia területéről a Lengyel Főkormányzóságba kezdték deportálni a zsidókat, és a Főkormányzóságból (eleinte a lublini és galíciai körzetből) Belzecbe kezdték deportálni a zsidókat? A fennmaradt eredeti iratokból, egykorú SS-jelentésekből kiderül, hogy több tízezer zsidót szállítottak Belzecbe keletről és nyugatról egyaránt. Meg sem próbálták elhitetni, hogy a zsidók itt munkatáborba kerülnek, ugyanis főleg öregeket, gyerekeket, nőket deportáltak. Meg sem próbálták elhitetni, hogy ilyen hatalmas tömegű embert egyetlen tábor képes befogadni, hiszen a jelentések mindössze 60 őrről szólnak. Az iratok arról nem tesznek említést, hogyan ölik meg itt, valamint Treblinkában, Chelmnoban és Sobiborban a zsidókat, de tudjuk, hogy ezekben táborokban az eutanázia-programban a kipufogó gázzal való ölés technikájában már komoly tapasztalatokra szert tett orvosokat, ápolókat „foglalkoztatták”.
7.) 1941. október 23-án miért tiltották meg a zsidók kivándorlását a németek által megszállt területekről? Október 13-án Martin Luther, a német Külügyminisztérium államtitkár-helyettese mintegy 2000, Franciaországban internált spanyol állampolgárságú zsidó Marokkóba történő kitelepítéséről akart tárgyalni a spanyol hatóságokkal. Korábban hasonló ügyekben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) is azon az állásponton volt, hogy a lehető legtöbb zsidót el kell távolítani a németek által megszállt területekről. Most viszont az RSHA vezetője, Reinhard Heydrich közölte Lutherrel, hogy a spanyol hatóságoknak nincs elég gyakorlatuk ilyen tömegű zsidó megfelelő ellenőrzésében, de erre nem is fognak valószínűleg törekedni. Luther megértette, hogy a zsidókérdés Végső Megoldása most már nem azt jelenti, hogy a háború után kitelepítik a zsidókat Európából, például Madagaszkár szigetére. Heydrichtől megtudta, hogy a szóban forgó 2000 spanyol zsidót azért sem engedheti Spanyol-Marokkóba, mert így nem lennének elérhetők a zsidókérdés háború utánra tervezett „alapvető megoldása” számára. Franz Rademacher, a német Külügyminisztérium D III-as (Judenreferat-Zsidóügyi) osztályának vezetője ezidőtájt Belgrádban járt, ahol többek között zsidó nők, gyerekek és öregek keleti területeken lévő gyűjtőtáborokba telepítéséről tárgyalt. Most már szó sem volt munkatáborokról, gyerekeket, öregeket, nőket, tehát nehéz fizikai munkára alkalmatlanokat nyilvánvalóan nem „gyűjtőtáborokba”, hanem haláltáborokba tervezték deportálni. Október 23-án Rademacher egyik régi ismerősétől Paul Wurmtól kapott egy rövid levelet. Ebben arról tájékoztatta őt, hogy a zsidó „parazitákból” rövid időn belül nem sokan lesznek életben, mert „különleges módszerekkel ki fogják őket irtani”. Wurm nem az SS különleges akció-csoportjairól, az Einsatzgruppékról írt, amelyek tagjai már több mint három hónapja tízezrével mészárolták a zsidókat a megszállt szovjet területeken. Nem is az orosz zsidókat, hanem általában „a” zsidókat említette. Alig burkoltan a zsidókérdés Végső Megoldásáról, vagyis az európai zsidók haláltáborokba deportálásáról írt, amelyet ekkor már javában terveztek Berlinben.
8.) Miért írta naplójában Joseph Goebbels 1942. március 27-én: „Lublinnal kezdve a Főkormányzóság zsidóit keletre telepítik. Az eljárás valóban barbár és itt [mármint a Naplóban-KL] nem lehet pontosabban leírni. Nem sok marad a zsidókból. Egészében elmondható, hogy körülbelül 60 százalékukat likvidálni fogják és csak körülbelül 40 százalékukat lehet kényszermunkára igénybe venni.” 9.) Perge szerint mit csináltak a nácik azokkal a zsidókkal, aki 16 évnél fiatalabbak vagy 50 évnél idősebbek és/vagy betegek voltak? Ez a kategória Goebbels szerint az összlakosság 60%-át tette ki. Ha saját szellemi fogyatékosaikat is halomra gyilkolták, miért ne gyilkolták volna le a bacilusnak tekintett, hasznos termelő munkavégzésre képtelen zsidókat is?
1942. július 22-én kezdődött a varsói gettó rabjainak a deportálása. Először a menekülteket vitték el, majd a Gesia utcai börtön foglyait, utánuk a zsidó kórház betegeit és az utcai koldusokat deportálták. Majd elvittek mindenkit, akinek nem volt érvényes munkavállalási engedélye, vagy a Zsidó Tanács és a németek által kiállított mentesítési igazolványa. Szeptember 12-ig 310.000 embert deportáltak, többségüket a treblinkai haláltáborba. 10.) Mi történt Treblinkában a zsidókkal?
11.) Hogyan lehetséges, hogy a lengyelországi német katonai parancsnok Oberquartiermeistere 1942. október 10-én a Hadinaplóba a következőket jegyezte föl: „OK Ostrow jelenti, hogy Treblinkában a zsidókat nem megfelelően temetik el és ennek következtében a holttestek kibírhatatlan bűze fertőzi a levegőt.” Ostrow körülbelül húsz kilométerre található Treblinkától.
12.) Miért írta Goebbels 1943. március 2-án naplójában: „Göring teljes mértékben tudatában van annak, mit kockáztatnánk, ha e háború során gyengeséget mutatnánk. E téren semmiféle illúziója sincs. Annyira elköteleztük magunkat, főleg a zsidókérdésben, hogy most már nem vonulhatunk vissza. És ez így van jól. Egy mozgalom és egy nép, amely elvágta a hidakat maga mögött – a tapasztalat bizonyítja - eltökéltebben harcol, mint az olyan, amelynek még van lehetősége visszavonulni.”
13.) A holokauszt részének tekinti Perge az SS különleges akciócsoportjainak, az úgynevezett Einsatzgruppék tömeggyilkos tevékenységét? 14.) Tudja-e, hogy Hitler rendszeresen kapott az Einsatzgruppék ténykedéséről jelentéseket? 15.) Hogyan magyarázza Perge Himmler Hitlernek küldött 1942. december 31-i jelentését, amelyben 363.211 zsidó kivégzéséről tájékoztatta Führerét?
Perge „bizonyítékai” között nagy hangsúlyt kapott az a tény, hogy eddig nem került elő olyan, Hitlertől származó, kézjegyét, vagy aláírását viselő parancs, vagy rendelkezés, amely a zsidók tömeges fizikai megsemmisítéséről szólna. Perge nem említi, hogy a nácik már 1943-tól kezdve szisztematikusan igyekeztek tömeggyilkos tevékenységük tárgyi bizonyítékait is megsemmisíteni. Külön SS-egységek tárták föl a tömegsírokat a keleti megszállt területeken, a holttesteket pedig elégették. 1944-1945 folyamán azután megsemmisítették a Kancellária, a Gestapo, az SS, az SD stb. iratanyagának jelentős részét. 16.) Ha semmi titkolni, szégyellni valójuk nem volt a náciknak, miért kellett ilyen tömegű iratanyagot megsemmisíteni?
1944. május közepétől július 9-ig Magyarországról 437.000 zsidót deportáltak, többségüket az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Tudjuk, hogy mivel a 18-48 év közötti zsidó férfiak zöme munkaszolgálatos volt, a deportáltak többsége nő, kisgyerek, öregember volt. Deportáltak ön- és közveszélyes elmebetegeket, vakokat és bénákat, 80-, sőt 90 évesnél idősebb munkaképteleneket is. Ferenczy László csendőr alezredes 1944. május 29-i jelentésében arról ír, hogy a zsidók „Auswitzba [sic!] történő megérkezésük alkalmával megejtett szelektálás után, onnan őket azonnal a különböző munkahelyekre, vonatokkal továbbítják.” 17.) Ugye nem gondolja Perge, hogy itt a „szelektálás” mondjuk szakképzettség alapján történt, és hajlandó elismerni, hogy a munkaképteleneket választották külön a munkaképesektől?
Kezdetnek talán ennyi is elég, várom Perge válaszait. Ha nem tud, vagy nem akar kérdéseimre válaszolni, akkor kérem, jelölje meg azt az időpontot, amikor fogadalmához híven hozzálát cipője elfogyasztásához a Dohány utcai zsinagóga előtt. Nem szeretnék erről a látványosságról lemaradni.
Kapcsolódó:
- Vitassuk meg nyilvánosan az úgynevezett holokauszt kérdését!
- Lehetőség ellenségeinknek - cipőjével etethetik meg publicistánkat