Négy hónappal ezelőtt Izrael 1000 darabot rendelt az új, amerikai fejlesztésű 113 kilogrammos SDB (Small Diameter Bomb, GBU-39) bombából. A jelek szerint ezeket a fegyvereket már meg is kapta a zsidó állam hadereje, hiszen többször is bevetésre kerültek a Gázai övezetben végrehajtott légitámadások során. A SDB ugyanakkor igen költséges beruházás, hiszen darabonkénti ára eléri a 77.000 dollárt (de nem gond, futja rá az amerikai adófizetők pénzéből), ettől eltekintve azonban pontossága révén hatékonyan vethető be a libanoni Hezbollah bunkerei és rakétaraktárai, valamint a Hamasz gázai egységei ellen. (Persze attól függ, mi ellen használják. Most éppen iskolák és lakóházak ellen vetik be elképesztő precizitással - a szerk.)

A szóban forgó bombát már két éve használja az amerikai légierő (USAF), üzembe állítását azonban 2005-re betervezték, a JDAM 2004-es debütálását követően. Az SDB-vel azonban igen sok technikai probléma adódott, hiszen már kialakítása is jobban hasonlít egy rakétához, mint egy bombához, ami korszerű robbanófejjel és irányítási rendszerrel van felszerelve. Kisebb robbanásának köszönhetően kevesebb a civil áldozat (kivéve ha épp civilek jelentik a célpontot, mint ebben az esetben), és a katonák is elérhető közelségben tartózkodhatnak. A különleges kialakítású SDB bomba kis szárnyai segítségével képes az akár 70-80 kilométerre lévő célpontok megsemmisítésére is, nem jelent számára akadályt a beton (vagy iskolafal) áttörése sem.

A bomba célja, hogy csupán a megtámadott épületet pusztítsa el, s ne öljön vagy sebesítsen meg (más) közelben tartózkodó civileket. Az SDB-t úgy tervezték, hogy betont vagy bizonyos vastagságú földréteget üssön át, majd "bent" robbanjon. Általában egy SDB elegendő ahhoz, hogy egy épületet romba döntsön, így természetesen a szerteszét repülő betondarabok is veszélyt jelenthetnek. Az SDB repeszei szinte mindig a megtámadott épületben maradnak, így elméletileg nem jelenthetnének ennél több veszélyt.

Már 2005-re bevethetőnek hitték az SDB-t, miután egy évvel korábban, 2004-ben vezették be az 500 fontos JDAM-ot. Ám akkoriban számos műszaki kihívással kellett megküzdeni, hiszen az SDB nem egy hagyományos bomba, amelyre GPS-t szereltek. Ellentétben az 500, 1000 és 2000 fontos bombákkal, amelyek meglehetősen látványosan robbannak, a kisebb lökéshullámnak köszönhetően az SDB kevesebb civil áldozatot követel, illetve a saját csapatok is közelebb lehetnek a támadott épülethez.

A modern hadviselésben egyre nagyobb teret nyerő precíziós fegyverek éppen a költségek és a felesleges pusztítás elkerülése érdekében lettek kifejlesztve, igaz, egy-egy ilyen eszköz ára sem csekély (70 - 90.000 USD), de kevesebb kell belőle, mint a hagyományos, ún. „buta” bombákból. A precíziós csapásmérésre kifejlesztett GBU-39/B bomba hatékony, kis méretének következtében pedig könnyen elhelyezhető a nehézbombázó gépek bombaterében vagy a kisebb vadászbombázók szárnyai, illetve a törzs alatt kialakított külső függesztőpontokon. Az önálló inerciális és GPS navigációs rendszerrel felszerelt eszköz a céltól akár már 60 mérföld távolságból is leoldható, ezt követően nem igényel további beavatkozást, saját magát vezérli a kijelölt objektumhoz.

Becsapódás előtt...

...és után

Az eszköznek már fejlesztés alatt áll egy még „gyengédebb” változata is, mely szénszálas testének köszönhetően elsősorban a villamosenergia-ellátó és a kommunikációs rendszerek megbénítására alkalmas. A robbanáskor szétrepülő több millió apró szénszál ugyanis zárlatokat okoz, és megbénítja az elektronikus rendszereket.

Míg a normál GBU-39/B bomba alkalmazása szinte biztosra vehető Gázában, addig a szénszálas SDB alváltozat bevetése egyelőre erősen kérdéses.

(Háború Művészete nyomán)