Alább a Népszava interjúja eredeti formájában, érdekességképpen (különben senki nem bukkanna rá), hitelességéért természetesen nem tudunk felelősséget vállalni, de ha szükséges, készséggel helyreigazítunk majd - ezzel a bevezetővel közöltük az említett szennylap "interjúját" Tölgyesi Krisztián édesanyjával. Sejtésünk beigazolódott, tegnap érkezett az interjúalanytól a kérés, hogy közöljük újra a szöveget az ő korrekcióival. Alább a küldemény, pirossal a betoldások, aláhúzva a hozzáköltött részek.

A Népszava cikkírójával elégedett lehetett munkaadó gazdája. Jól választott.
Az interjú szép példája a csúsztatásoknak és az improvizációknak. Egy hangulatformáló iromány, mely a közvélemény finomhangolására készült.
Alább a valóban elhangzottakkal korrigáltam az „idegen nemzettest” által megjelenített írást.

A körúti ház kapuján tábla: a félemeleti szalonban kaphatok frakkot, zsakettet és magyaros ruhákat. Csábítana máskor az ajánlat, ha ilyenféle öltözékekre lenne szükségem. Nincs. Másért érkezem. Tölgyesiné Taraba Magdolnát, a szalon tulajdonosát, a bombagyártó, az egykori olimpikon cselgáncsozó édesanyját keresem.

Ideges léptekkel érkezik. Egész délután az ügyvédnőre várt, aki találkozhatott a fiával. Miközben az esti sötétben bajlódunk a bolt nehéz fémajtajának kinyitásával, kapkodva mesél.

Még hogy Morvai Krisztina segített volna ügyvédet találni! Ez badarság.

Nem Morvai Krisztina segített, minek őt belekeverni?

Én magam kértem föl az ügyvédnőt. Nagyon jól ismerem magam is, hová kell jogvédelemért fordulni. Egyébként is, miért éppen azaz asszony­ segítene rajtunk, aki Baló György felesége?

Azt tudja, hogy Morvai Krisztina Baló György felesége? – kérdezte az újságíró. – Igen, tudom, volt a válasz.

Megtanultam az elmúlt évek alatt, amióta megalapítottam a Lelkiismeret ’88 mozgalmat, hogy kire számíthatunk. Az L ’88-at nem én alapítottam. Mi becsületes, magyar emberek vagyunk, akikre úton-útfélen rásütik, hogy fasiszták. Kikérem magamnak! Közben bejutunk az elegáns öltönyökkel, drága női ruhákkal zsúfolt szalonba. A nagyestélyik és szmokingok között árpádsávos kendőre leszek figyelmes. Rajta a dátum 2003-ból, amikor az Európai Unió elleni jobboldali kampány zajlott.
– Én terveztem – veszi észre, mit nézegetek. – Tudja, amikor a vezetésemmel körbehordtuk a véres kardot az országon. Így tiltakoztunk az uniós csatlakozás ellen. Csúfolódott is rajtunk mindenki. Még Dávid Ibolya is!

Az aláhúzott kijelentés nem hangzott el.

Terelném a szót a fiára. Kíváncsi vagyok, mi van most vele, megbánta-e a tettét? Mire számít, hogyan végződik az ügye?

Én nem találkozhattam vele. Az ügyvédnő látta, beszélt vele. Azt mondta, ma már nyugodtabb volt. Még mosolygott is. Szegény gyerek, ugyanott tartják fogva, ahol az apja is raboskodott 1975-ben.

Nem elítélt volt, ártatlanul tartották előzetesben.

Felidézi, férjét azzal vádolták, hogy halálra gázolt két embert az M7-es autópályán. Emiatt négy hónap és huszonhárom napig tartották elzárva, majd két és fél évvel később ejtették a vádat. Éppen október 23-án engedték szabadon, 1975-ben. Kiderült, hogy a balesetet egy, az autópályára tévedt őzike okozta.

Az igazságot, a tényeket gúnyosan tompítja.

És mesél a családi múlt történeteiből mást is.

A fiam már gyermekkorában is foglalkozott a különböző robbantószerekkel, eszközökkel – idézi vissza a nem éppen ártatlan játszadozásokat. – Még puskaport is gyártott. A tornászok által használt magnéziumporral kísérletezett. Járt hozzánk egy villanyszerelő. Ő magyarázta el neki, hogyan lehet különböző anyagokból robbantószerkezeteket gyártani. Készített petárdákat is. De nem gyilkos szándékkal. Azok is ártatlan játékok voltak. Miként a most lefoglalt dolgok sem veszélyeztettek senkit. Aljas rágalom, hogy ezek gyilkos fegyverek, ahogy több lap, köztük önök is állítják. El is mondtam a Lelkiismeret ’88 honlapján – indul az apró irodahelyiségbe a számítógéphez, hogy kinyomtassa a vele készült interjút.

Az igazság, mint mindig, az L ’88 honlapján található. (http://www.l88.hu/cikk.php?t=3294&sid=99dbf7eb85f81aaabf9e0e43ef14f169)

Miközben az írásra várunk, aprólékosan szemügyre vehetem a fekete bársonyból készült, aranysújtásos mentét. Hercegi darab. Hasonlókat viseltek a múlt század első felében az arisztokraták. Ilyen ruhákban díszelegtek a Horthy-korszak egymást követő kormányainak tagjai. Megtudom, hogy ilyen egy darab 180 000 forintba kerül. A hozzávaló, ugyancsak hímzett ingért harmincezer forintot kell fizetni, és akkor még nem beszéltünk a nadrágról, csizmáról, sapkáról és az egyéb kiegészítőkről. – Szerencsére mind jobban gyarapodik azoknak a száma, akik ilyen öltözéket vásárolnak – nyugtázza a fellendülő üzletmenetet –, például esküvőre vagy az elegáns bálokra.

A leírt mondat nem hangzott el. Úgy gondolom, az okát nem kell különösképpen bizonygatnom.

– Itt van a véleményem – mutatja a nyilatkozatát, amiben szenvedélyesen utasítja vissza, hogy a fia vérfürdőt akart volna rendezni. Rábukkanok lapunk nevére is: „Felháborító, hogy ilyen sorokat le lehet írni – olvasom. – A Népszava című, idegen nemzettestet képviselő szennylap szerint régóta figyelték a bombás olimpikont. Nem értem, ha régóta figyelték, miért nem kapcsolták le előbb.”

Mindezek ellenére folytatja velem a beszélgetést. Ő ragaszkodott foggal-körömmel az interjúhoz. Sőt szívesen tesz eleget a kérésemnek, hogy készíteni szeretnék róla egy fotót. Elhelyezkedik a díszmagyar mente és a női ruha előtt. A szépen elrendezett kollekció fölött egy fotó feszül a falon. A három fia közül kettő ugyancsak hasonló ruhában pózol a felvételen. Egyikük Krisztián, Sydney cselgáncsozó olimpikonja.

– Nagyon szép családunk van. Három erős, sportos fiú. Nem véletlen, hiszen a férjem is, én is aktív sportolók voltunk. Minden évben átúszom a Balatont – mondja egyáltalán nem dicsekedve. A Kendermag Egyesületet az L’88 vezetője, Kocsis Imre kihívta a félmaraton lefutására. Hasonló módon én is felkértem őket, hogy vegyenek részt velem együtt a Balaton átúszásában. Természetesen egyik meghívásnak sem tettek eleget az egészség bajnokai. Viszont érezhetően büszkévé válik a hangja, amikor folytatja. – A mi családunk nyíltan vállalja a magyarságunkat. Miért baj, ha tiltakozunk a drogosok, a melegek nyilvános szemétkedése ellen? Miért baj, hogy elegünk van a nemzetromboló politikai hatalomból? Miért baj, hogy elítéljük a belőtt, brutalitásra szoktatott, sőt különböző szerekkel erre ingerelt rendőrök módszereit? Tudja, hogy akadt vidéki rendőr, aki nem vette be az akcióra kiosztott ajzószert? Otthon kóstolta meg, és a hatása alatt összeverte a családját. Ezért vagyok a mai napig tagja az általam alapított Lelkiismeret ’88 mozgalomnak. Az utóbbi mondat azon felül, hogy nem hangzott el, értelmileg sem lehet következménye az előtte valónak.

Felidézem neki, hogy a radikális csoport vezetője, Kocsis Imre évekkel ezelőtt egy tanulmányában Szálasi Ferencet nevezte politikai példaképének. Az írást magam is olvastam, és amikor interjút készítettem Kocsis Imrével, nem tudta, nem is akarta cáfolni a leírt nézeteit.
– Ez hülyeség! – hárít ingerülten. – Ez egy blöff! Miért lenne az fasiszta, aki ilyen jelszavakkal megy az utcára: „Sportolj, ne drogozz!” Vagy miért nem élhetünk mi is a demokratikus jogunkkal, amikor a nemzetrontó kormány politizálása ellen tiltakozunk?
Csakhogy most ennél többről van szó – emlékeztetem –, hiszen végül is a fia autójában mások életére veszélyes robbantószerkezeteket találtak. Ráadásul, amiről nekem mesél, feltételezi, hogy esetleg a család is tudhatta, mivel foglalkozik a fiú a nagymamától örökölt autószerelő műhelyben.
– Néhány rozsdás vacakot foglaltak le. Ócska, robbanásra képtelen petárdák voltak mindössze, amiken a vezetékek végét szigetelőszalaggal ragasztotta le. Tehát soha nem pukkant volna. Egyébként pedig, ha arra gondol, hogy mi is közreműködtünk vagy csupán tudomásunk volt fiúnk dolgairól, akkor téved. Még a gyanút is vissza kell utasítanom. Fogalmunk sem volt, mivel szórakozik, miként azt sem értjük, miért rakta azokat a cuccokat az autójába. Független szakértő vizsgálatát kérjük. Biztos vagyok benne, hogy a fiam ártatlannak bizonyul, és kiszabadul abból a fogdából, ahol az apja is raboskodott egykor – zárja le a beszélgetést, majd békülékenyen megajándékoz a Lelkiismeret ’88 honlapjáról lemásolt írással, és fátyolos hangon megjegyzi: az unokáimnak nagyon hiányzik Krisztián.

Nem tartom meglepőnek, de mégis megjegyzem, hogy az általa megadott telefonszámon nem lehetett elérni a „korrekt” újságírót.

Üdvözlettel,

Tölgyesiné