A ma embere fél, szereti a megszokást, a kényelmet, a telefon képernyője előtt érzi jól magát, sokuknak itt tárul ki a világ. Fogva ejti őket a felszín, ami külsőségekre épül és ebben fontos szerepet kap a lájkszámláló. Tulajdonképpen semmit sem kell csinálni, hiszen dolgozik a mesterséges intelligencia. Ez nem más, mint mások és saját magunk becsapása. Egy illúzió, ami mérgezi az ember lelkét. Egy mátrix, ahol minden szemfényvesztés. Sokan menekülnek a valós pillanat elől, mert benne van az itt és most kockázata.
Az élethez bátorság kell, merni élni, ami annyit jelent, vállalni azt, hogy nem vagyunk tökéletesek. Csak kevesen törnek ki ebből a világból, a kényelemből, és mernek belevágni egy nagy kalandba. Hogy miért? Mert sokan úgy tudják, az kockázatos. Pedig ezzel vitatkoznék, mert nem igaz. „Ha azt hiszed, a kaland veszélyes, próbáld ki a megszokást, az halálos.”
Így aztán vannak az „őrültek”, akik két lábbal állnak a földön, de a tekintetük mindig a végtelenbe néz. Ők más csodákban hisznek, ahogyan én is. Lételemünk a természet, a földünk megfoghatatlan csodái, mely mindig valós arcát mutatja.
Szeretem a kihívásokat, az extrém helyzeteket. Nem riaszt el a puritán életmód. Nem baj, ha nincs meleg víz, kemény az ágy, hideg a sátor, vagy egyhangú az étel. Boldog vagyok, ha végre nincs internet, és egy más, szebb világ vesz körül. Amikor megérint a hatalmas természet és magába zár a végtelen, titokzatos univerzum, ahol átölel egy varázslatos csend, mégis hallom, érzem minden pici rezdülését. Van úgy, mikor egyedül vagyok, túllépve belső félelmeim és átadva magam annak a hatalmas lehetőségnek, hogy bármi történjen is, megérte.
Nagyon rég, mikor hátam mögött hagytam egy múltat, és azt a szeretett személyt, aki megtanított az extrém sportok szeretetére, egy kapu bezárult. Nem mertem visszanézni, mert mardosott minden emlék. Régen jártam az Alpokban. Pedig egykoron egy alpesi kis faluban mennyi élményben lehetett részem. Mindig magával ragadott a látvány, a messzeségben kiemelkedő havas hegyek, a zöldellő legelők, a hűs hegyi patakok. Furcsa érzés volt újra ott lenni. Zakatolt a szívem, de legjobban, mikor egy tucat hegymászóval találkoztam. Mindig vágyat ébreszt bennem egy ilyen közösségbe cseppenni, hiszen az érzés újra megtalált. Elkezdtünk beszélgetni a természetről, a hegyekről, a tél szépségeiről, a csodába illő történetekről, veszélyekről… És mindezt órákon át, mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Rokonlelkek voltunk, rajongtunk mindnyájan valamiért. Nemes célokért élünk, harcolunk, meg akarjuk mutatni, hogy lehet másképpen is.
Aztán, ahogy szokott lenni, elváltak az útjaink, de tudtam, újra találkozni fogunk. Bár voltak félelmeim, hiszen hol álltam én az ő hegymászó profizmusukkal szemben, akik 6000-8000 méteres csúcsokat másznak. Mi több, ők már ismerik a szent hegyet, mely számomra még csak egy álomkép. A Mont Everest valóság, de nekem hatalmas teljesítmény lenne egy alaptáborig eljutni. Talán ez lenne az El Camino, a megtisztulás, találkozni önmagammal és megtalálni a lelkem legmélyebb pontját. Várom a nagy találkozást, készülök rá, testben, lélekben. A 8000 méteres csúcstámadást, helikopteres úttal szeretném koronázni, hiszen Annapurna örökre szóló élmény, onnan már a Himalája csúcsa csak egy karnyújtásnyira van. Megtapasztalni a békét, a bolygónk varázslatos szépségét, mindezt élőben, ezt csak kevesen élik át, és akiknek már volt része benne, azok másképpen éreznek, tisztábban látnak, más emberekké vállnak.
A várakozás állapotában, a nyughatatlanság nem tartott a biztonságos talajon. Vonzott a magashegyi trekking. A hegyek vonulatai engem 3000 méter felett már gyógyítanak. Bár eddig kifejezetten a via ferrata utakat kedveltem, de nem riadtam meg az erősebb fokozatoktól sem, ahol valóban szükség van egy nagy adag akaratra, erőre, kitartásra, de ebben sosem volt hiány. Bár mindig tudtam, ez már veszélyes övezet, itt már kötelező a biztosítókötél, ha elkerülhetetlen a zuhanás, akkor a speciális fékező rendszer megvéd a zuhanás erejétől. Többször álmomban átéltem már zuhanást, egy ilyen álomból felébredni mindig elgondolkodtató. A valóságban pedig életre kelnek a félelmeim, mint a kötélszakadás és a karabinertörés…
Igen, vannak félelmeim fájdalmaim, de olyan erő és ösztön lakik a lelkem mélyén, mely mindig legyőzi a kihívásokat. Hatalmas adrenalin szabadul fel és ilyenkor nincs lehetetlen és nem létezik félelem. Amikor fanatikus hegymászó társaimmal több hetes hegyi túrára indultunk, már éreztem, vár rám az összes kihívás a veszélyeivel, de ugyanakkor ott lebegett előttem mind az a szépség, ami nem ugyanaz, amit képen látok, amit én láthatok, az a valóság.
Még alig pihentem ki az izomlázamat. Minden levegővétel, mozdulat fájt, de tudtam, ezek pár nap alatt elmúlnak. A fiúk minden hegymászós fortélyba beavattak. Én pedig önként és boldogan másztam a nyomukba. Minden lépés fontos mérföldkő volt számomra. Amikor csapatban másztunk, elbűvölt a profizmus, a nyugalom, és ha nem úgy mentek a dolgok, ahogyan azt szerettük volna, akkor sem kellett bosszankodni. Aztán jöttek a kihívások, melyeket a szintemelkedések jelentettek. Itt már komoly erőnlét kellett. Le kellett küzdeni a nehezen járható sziklás utakat, melyek próbára tették tartalék energiáim. Tény, a visszafelé út kimerítőbb, hiszen már a több napos mászás után a térdeink fognak dolgozni az izmaink helyett.
A hegymászás paradicsoma, egyben a felkészülést Erdély csodás hegyei adták. A Fogarasokban hódítottam, de jártam a Déli-Kárpátokban is. Bár biztonságban voltam, hiszen a három kapcsolattartási pont mindig megvolt. Váratlan dolgok mindig történhetnek, elég egy rossz mozdulat, egy csúszás, egy kis bokaficam, de pozitív életszemlélet nélkül nincs cél, nincs boldogságérzés. A természet bőkezűen adta és megmutatta valós, festménybeillő mivoltát. A növényzet, a felszíni formák rendkívüli változatosságán túl, már csak az állatvilág teszi kivételesebbé, itt fészkel a saskeselyű, a szirti sas, de nagyon sok a zerge, és itt vannak a farkasok és a medvék. Sokszor léptük át a birodalmuk határát és a ránk boruló csillag milliárd fénye mellett, fáradtan sátrat vertünk és megpihentünk. Jó volt a hajnal első fénysugaraiban ébredni és a tűz ropogását hallgatni. De voltak gyorsan jövő viharok, szürke fellegek, ilyenkor jól esett menedéket találni. Még a rossz időt is lehet szeretni, még úgy is lehet élvezni a kihívásokat, sőt legyőzni azokat. Az új kalandok előttünk voltak, hiszen hegyeket másztunk. Sokszor madarak hangját hallgatva éreztük a szabadság ízét. Még a levegőt sem ugyanúgy vettem, mint egy szürke hétköznap, mikor átmegyek a zsúfolt városon, rohanó embertársaim között.
Azt vallom, ha van lehetőségem mászni, akkor nincs ami vagy aki megállítson, olyan emberekkel vagyok, akik a legprofibb mászók, akik bíznak bennem és én bennük, talán ez a vak, őrült, értelmetlen bizalom, de mégis működik. Példaképeim, mint Erős Zsolt, de nagyon kedveltem Suhajda Szilárd munkásságát, azt az alázatot, szerénységet, amit képviselt, és amivel mindenkit elvarázsolt. Ők hősök voltak. Hegymászók körében nincs olyan beszélgetés, melyben ne hangoznának el szívbemarkoló sorsok, lebilincselő történetek. Ők azok, akik úgy válhattak naggyá, hogy nem féltek az álmaiktól. Az élet néha igazságtalan, nem mindenkinek adatik meg, hogy úgy éljen, ahogy azt szeretné, de sokat tehetünk érte. Buktató, útvesztő és az élet végessége, felelősség? Nehéz kérdések, erre nem tudhatjuk a választ. Ítélkezni pedig senkinek sincs joga.
Vannak pillanatok, mikor nemcsak magunkért kell küzdeni, hanem sokszor másokért. A nagy kérdés, vajon lesz-e bennünk elég erő, elszántság, ha az élet próbatétel elé állít. Nem tudom erre sem a jó választ, hiszen magában hordozhatja a sikert, de benne lehet a veszteség keserű íze is. Mindenkinek adatik egy El Camino. A döntés lehetősége mindenki kezében ott van, hogy elindul-e? Megtalálja-e önmagát, vagy elveszik az illúziók világában, a mindennapok taposómalmában és magába szippantja egy torz, virtuális világ.
Akár hiszünk benne, akár nem, az ember útja sorsdöntő, hiszen minden vágyunk Isten szava bennünk, mutatva, hogy merre rendelte mennünk. Legfőképpen nagy találkozás a természettel, annak legmélyebb bölcsőjével, alázatra intő ősi mélységével, mely maga a csoda. Azonban egy fontos dologra meg akar tanítani és figyelmeztet bennünket, és ezt nagyon sokan elfelejtik, hogy halandók vagyunk.
Én készen állok az útra. Itt hagyom a világ zaját és haragját. Indulni mindig nehéz, könnycsepp a szememben és búcsúzni kell. Az élet tánca nem áll meg, a természet nem változik, mi emberek változunk. Hiszem, néha a nyers, fájdalmas, gyönyörű valóságban is lehet élni, de még sokat kell fejlődni és bizonyítani, hogy ne a káosz és a pusztítás hírnökei legyünk.
