Ön szeretné, ha a családja állandóan nyomon követné, és tudná, mit csinál, hol van?

A XX. század detektívfilmjeitől eltérően ma már egyáltalán nem extrém dolog lekövetni valakit, vagy legalábbis nem annyira az, mint akkoriban. Persze az olyan mezei halandóknak, mint egy családtag, „engedélyt” kell kérniük a „kiszemelttől”, akit követni akarnak (jobb esetben legalábbis). Az esetek többségében ez mobiltelefonos alkalmazásokon keresztül valósítható meg, de más eszközök is rendelkezésre állhatnak, amelyekbe már eleve be van építve nyomkövető.

Egy 2023-as felmérés szerint az amerikai szülők 25 százaléka (!) követi nyomon felnőtt (18-34 éves kor közötti) gyermekét, az Egyesült Királyságban pedig már 2019-ben is a szülők 40 százaléka figyelte kiskorú gyermekét, és igen, jól sejti az olvasó – sokan megőrizték ezt a szokást a gyerek felnőtté válása után is.

A The Teleghraph több olyan fiatallal is beszélgetett, akiket nyomon követnek a szüleik, s mivel mi, emberek különbözők vagyunk, ők is különféleképpen élik meg ezt a folyamatot.

A 20 éves Alexnek (a Telegraph nem a nyilatkozók valós nevét használja) például „elege van abból, hogy az anyja zaklatja”. Mérnöki tanulmányokat folytat, most másodéves, és már nagyon várta a független diákéletet 320 kilométerre eredeti lakhelyétől – nem jött össze neki.

„Anya folyton követ a telefonján, ellenőrzi, hogy órán vagyok-e, és üzeneteket küld, ha kések, hogy nem tud aludni, amíg nem látja, hogy biztonságban visszaértem a kollégiumba. Még akkor is felhívott, amikor látta, hogy a szupermarketben vagyok, hogy nyaggasson a zöldségvásárlás miatt” – mondta a fiú, aki nem akarja megbántani anyját, de kezd besokallni.

„Amíg én fizetem a telefonszámlát, szerintem jogom van tudni, hol van a lányom.” Ezt már a Lucy fantázianévre hallgató hölgy nyilatkozza, aki akkor nem fogja majd követni a lányát, ha majd képes lesz ő maga fizetni. Nem segít a lánya helyzetén az sem, hogy kétszer is elhagyta egyazon évben a szüleitől kapott telefont, amit a nyomkövető segítségével sikerült megtalálniuk. Lucy igyekszik nem túlzásba vinni a követést, csak „alkalmanként néz rá, lánya biztonságban van-e”.

Egyébiránt – Alexsszel ellentétben – Lucy gyermeke „megnyugtatónak” találja, hogy anyukája követi. „Biztonságosabbak így az esti kiruccanások, mintha vigyázna rám” – mondja a lány. Egyébként ő is visszaköveti édesanyját, így amikor az egyetemi félév végén anyja jön érte, „tudja, mikor kell bepakolni és elrejtenie a vodkásüvegeket”.

A nyomkövetés megosztó téma, főleg, mert az egyén magánéletét érinti. Ma már nem csak telefonokkal lehet zsonglőrködni, de piacra dobtak olyan sportcipőket is, amelyekbe bele lehet építeni nyomkövetőt. Utóbbit már inkább tartom betegesnek, mint hasznosnak.

Ali Ross pszichoterapeuta, a Brit Pszichoterapeuták Tanácsának szóvivőjének álláspontja szerint a kölcsönös beleegyezés a kulcs. Mint Lucy lánya esetében, ha a gyerek örül a követésnek, és vissza is követi szüleit, akkor nincs is semmi gond, de akit kvázi kényszerítenek rá, ott hamar szorongást szül a szándék. És igen, mindkét oldalról.

Egyrészt a kényszerített fiatal elveszítheti egészséges önállóságát, és önértékelése is a béka feneke alá kerülhet, a szülő pedig az állandó ellenőrzés béklyójában szorong, főleg, ha olyan helyen „találja” gyermekét, ahol mondjuk nem akarja. (Képzeljük csak el, mit szólna anyu, ha egyetemista fiát órák után a legközelebbi stripclubban lokalizálná.)

Viccet félretéve, teljesen természetes, ha egy szülő aggódik a gyermekéért, de a kóros megfigyelési kényszer egészen más tészta. Ross egyébként arra is felhívja a figyelmet, hogyha mondjuk a gyermeket ért veszély valós, mennyi az esélye, hogy a szülő segíteni tud több száz kilométerrel odébbról?

Az érem másik oldala viszont... Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy a világ egyre kevésbé biztonságos hely, ebben pedig a Nyugat mutatja – eddigi önmagához képest – a legnagyobb romlást. Minden nap két írást publikálhatnék már akkor, ha csak ezekkel a (nagyrészt idegenek által elkövetett) bűncselekményekkel foglalkoznék, így a nyomkövetés viszonylag magas százalékát valószínűleg ez is indikálja.

Az amerikai Pew Research Centre 2023-as felmérése is erősítheti e tényt, hiszen a nemek arányában is eltérő a megfigyelés mértéke. A szülők 31 százaléka követi nyomot felnőtt lányait, de csak 21 százalék a fiúkat. Mindenképpen beszédes számok.

Ironikus, de amikor a mélyállam általi megfigyelésekről beszélünk, kihagyjuk azt a tényt, hogy sokan önszántukból is belemennek hasonló helyzetekbe, itt nem az állam kéri „a te biztonságod érdekében”. Sőt, bizonyos szempontból érthető is a szülők motivációja, az viszont már beszédes, hogy e motiváció okait részben, vagy egészben, de a mélyállam és a neoliberális világrend idézte elő. Például, ha félsz attól, hogy egy francia kisvárosban baja esik a lányodnak. Szándékosan nem Londont írtam, mert az már 130 éve is gázos volt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info