A Hófehérke élőszereplős adaptációjába akkor is nyugodtan belerúghattam volna – jogosan –, ha meg sem nézem a filmet, de teljesítettem „kötelességemet”, és végigszenvedtem, mielőtt úgy döntöttem, szentelek neki néhány sort.
Lelövöm előre a poént: ez a film nemcsak hemzseg a woke kacatjaitól, de cserébe még nézhetetlen is. Persze ez a kettő rendszerint kéz a kézben jár, de a Hófehérke még a woke mércéjével mérve is rettenetes.
A film plakátja (forrás: Fórum Hungary / port.hu)
A Disney sokadik bukását könyvelheti el a szélsőliberális propaganda kiszolgálása miatt, de ezzel párhuzamosan minőségi szempontból is a béka segge alatt vannak az alkotásaik – legalábbis az élőszereplős feldolgozások bizonyosan. A dolog ott válik viccessé, hogy éppen ezeket erőltetik a leginkább, de ezen legyen az ő bajuk.
Gondolom senkit nem zavar, ha egy filmes mércével mérce ősi történetnél nem tartózkodom a spoilerektől, meg amúgy is... aki ezt a filmet nem nézi meg, az jár jól.
A történet szerint Hófehérke (Rachel Zegler) – amint a mellékelt ábra mutatja – nem azért Hófehérke, mert világos bőre van, hanem azért, mert hófúvásban született. Nem túl eredeti, de cserébe rendkívül kínos. A királyi házaspár egyetlen gyermekeként boldogan tengeti mindennapjait egy szemtelenül boldog birodalomban, melyet az alkotók pont olyan infantilis módon képzelnek el, mint amilyen infantilis a woke-ot erőltető liberális közösség.
Herceg helyett tolvajt kapunk. De szerelem azért szövődik (forrás: iMDb)
Itt kérem szépen egész álló nap énekelnek, szinte mindenki földműveléssel foglalkozik (nem a földműveléssel van gondom, hanem annak kvázi kizárólagosságával), a királyi pár pedig pitét süt az alattvalóknak, együtt kornyikálnak velük, no és persze a lakosság a végletekig multikulti. Külön megérne egy szakdolgozatot a birodalmiság infantilis megjelenítése a Hófehérke élőszereplős adaptációjában, de ugorjunk.
Szóval Hófehérke édesanyja egy szomorú napon elhalálozik, az édesapja pedig az időközben feltűnt gonosz mostohával (Gal Gadot) pótolja az űrt. Utóbbi elküldi a királyt egy háborúba, ő maga pedig gonosz uralkodásba kezd. Hófehérkét dolgoztatja, míg nem a fiatal lány összeismerkedik nem a herceggel fehér lovon, hanem egy tolvajbanda tagjával, Jonathannel. Ők elvileg azért fosztogatnak, mert „hűek a régi királyhoz”, de addig nem jutottak el, hogy fel is kutassák vagy ilyesmi. De mindegy, hagyjuk is…
Szóval Jonathan hatására Hófehérke leteszi a felmosórongyot, szembeszáll a mostohával, aki ezért száműzi, majd meg akarja öletni a vadásszal, aki persze nem öli meg, majd a film egyetlen, valóban látványos pár perce után, mialatt Hófehérke betéved a rengetegbe, végül a hét törpe házacskájánál köt ki. Itt aztán kapunk pár unalmas jelenetet a CGI-törpékkel, még unalmasabbakat a tolvajokkal, mint valami elcseszett Robin Hood-filmben, majd Hófehérke eszik a mérgezett almából, de aztán jobban lesz, majd a tetőpontnak szánt unalomkavalkádban legyőzik a mostohát. Nagyjából ennyi.
Szándékosan csaptam így össze, mert az egész még ennyit sem érdemel. Helyette rávilágítanék pár dologra, mielőtt egyszer s mindenkorra magam mögött hagyom ezt a borzadályt.
Kezdve az elején, a Hófehérke nem szimplán woke, hanem annak a „tökéletes” mintapéldánya. Az üzenet totálisan szembemegy a Hófehérke eredeti üzenetével, hiszen itt a címszereplő egy nagybetűs ERŐS NŐ, melyet olyan izzadtságszagúan igyekeznek bebizonyítani, ami még feminista szemszögből is ritkaságszámba megy. Rachel Zegler világképe egyébként tökéletesen illik a progresszív, „szabad szellemű”, toleráns új hullámba, ezzel együtt én nem utálom annyira, mint amennyire kellene. Értelemszerűen nem illik Hófehérke szerepe a venezuelai-lengyel származású színésznő portfóliójába, de ez még nem egyenlő azzal, hogy csúnya nő lenne, sőt. A woke-ról, vagy úgy általában a konzervatív értékekről alkotott világképe számomra elfogadhatatlan, ugyanakkor kiállt a palesztinokért az izraeli mészárlással szemben, utóbbi mindenképpen hatalmas piros pont. Ez azért is érdekes, mert ezzel szemben a mostohát játszó Gal Gadot nemcsak izraeli származású, de aktívan támogatja is a terrorállamot, szóval biztosan „nagyon jó” hangulat uralkodhatott a forgatások alatt.
A woke miatt lettek számítógépes grafikával készítve a törpék, így még az érvényesülés lehetőségét is elvették a törpe színészektől (forrás: iMDb)
Továbbá – amint azt már érintettem – annak az alkotógárdának a fejében, ahol a boldog birodalom azt jelenti, hogy mindenki egész nap énekel és zabál, bizony komoly bajok vannak. Értem én, hogy mese, de akkor is.
A hét törpe a „tolerancia” jegyében CGI segítségével készült, ahelyett hogy kiugrási lehetőséget adott volna ugyanennyi törpe színésznek. Ismét csak hatalmas taps a woke-nak. Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben nagy szerepe volt a Trónok harcából ismert törpe színésznek, Peter Dinklage-nek, aki többször is hisztizett a törpe megnevezés miatt, a Disney pedig inkább úgy kerülte el a „botrányt”, hogy számítógépes grafikával alkotta meg a karaktereket. Magyarul Dinklage-nek köszönhetően estek el egy remek lehetőségtől törpe színésztársai, mert ő maximumra járatta a toleranciát. Könnyen pofázik, ő már betegre kereste magát – törpesége miatt – a Trónok harcával. Ismét hatalmas taps. (Egyébként még a CGI sem volt elég neki, nem találta eléggé haladárnak az adaptációt, szimplán az is zavarja, hogy a törpéket – akik egy barlangban dolgoznak – egyáltalán benne hagyták a mesében. Értik, a Hófehérke és a hét törpe című mesében.)
Hófehérke és Jonathan között szerelem is szövődik, melyet kínos betétdalok formájában tárnak elénk. Elviekben ez „erős nő” Hófehérkét nem kell megvédeni a gonosz mostohától és katonáitól, mégis azt mondja Jonathannek, hogy védje meg. Fő a következetesség.
A törpék közül Kuka beszél is, miután Hófehérke mond neki pár jó szót, eztán pedig úgy működik, mint egy bölcs sensei. Ritkán szól, de akkor ütőset. Kiderül az is, hogy eddig azért nem beszélt, mert társai folyamatosan megalázzák és piszkálják. A bullying kétség kívül aggasztó és vészesen terjedő jelenség, de hogy ez mit keres a Hófehérke című mesében, nem tudom.
A számítógépes grafikának minőségével – akár a törpék, vagy az erdei kisállatok esetében – nekem nem volt bajom, azzal viszont igen, hogy ebben a kicsit több mint másfél órában többet kornyikáltak, mint egy operában. Nincs összefüggő tíz perc, amikor ne kapnánk valami feledhető betétdalt, a klasszikusok közül viszont csak pár darab csendül fel modern köntösben.
A film végkifejlete rettenetesen kínos, habár én a film elején már leragadtam annál, hogy a vadász Hófehérke szívét helyettesítendő miért egy almát rak a szekrénykébe. Mégis mit gondolt, hogy nem bukik le? Emlékezetem szerint az eredetiben egy vadkan szívével helyettesíti az emberi szívet, messze hihetőbb álca, mint egy gyümölcs.
Voltak még ilyen logikátlan momentumok, de felsorolni sincs kedvem őket. A Hófehérke élőszereplős adaptációja egész egyszerűen borzasztó, a woke léténél fogva képtelen rá, hogy maradandót alkossanak a segítségével, sőt, szabályosan elhülyíti az alkotókat, a színészeket, mindenkit.
A film 201 ezer értékelés után 1,6-on (!) áll iMDb-n, így – szerencsére – a közönség is a latrina mélyére küldte ezt a borzadályt.
Nyugodjék békében!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Pár korábbi filmbemutató:
- Nem kell mindent folytatni - Joker: Kétszemélyes téboly
- Amerika romokban - Polgárháború
