Todd Philips 2019-es Joker alkotása, mely egy képregényfilmbe oltott pszichothriller volt a karakter eredettörténetéről, anno annyira megfogott, hogy kétszer is elzarándokoltam a moziba megnézni. Nem pusztán az nyerte el a tetszésemet, hogy tudott újat mutatni a képregényfilmek világában, és megmutatta, hogy a Marvel agyzsugorító ámokfutásán túl is van élet, hanem mert olyan társadalmi problémákra is reflektált Arthur Fleck (Joker) karakterén (karakterein?) keresztül, melyek már önmagában kiemelték a filmkínálatból.
Gotham hiába fiktív helyszín, a nagyvárost és annak társadalmát érintő problémákat egészen nyugodtan beleilleszthettük jelenkorunk ténylegesen létező civilizációjába, így pedig Fleck vívódásai, majd elmebaja és annak okai kaptak egy sokkal könnyebben... hogy úgy mondjam... befogadható síkot is.
Aki látta a Jokert, tudja, hogyan ért véget. A káosz elszabadult, Joker pedig sokak szemében az ellenállás jelképe lett. A jelenlegi lelketlen, az embereket csak tárgynak tekintő világ véres és kiszámíthatatlan ellensége.
A film plakátja (fotó: Intercom)
Ilyen felvezetéssel nagyjából sejthető volt, mit vártam (és mit vártak sokan…) a folytatástól, és hát lelövöm a „poént” már az elején: rettentően csalódott voltam, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem vagyok ezzel egyedül.
A film ott veszi fel a fonalat, hogy Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) az ámokfutása után az Arkham Elmegyógyintézet legszigorúbban őrzött szárnyában tengeti mindennapjait, miközben élet-halál kérdéskörében folyik a bírósági tárgyalása is. Egy alkalommal is éppen erre viszik őrei, ám az elmegyógyintézet falain belül első pillantásra egymásba szeretnek Harleen Qinzel-lel (Lady Gaga), akivel onnantól kvázi elválaszthatatlanok lesznek.
Ami hasonlóság van az első résszel, hogy az alkotók ismét jól bemutatják a meghasadt elméjű Arthur társadalmi szerepét, azt, hogy környezete miként reagál személyére. Vannak, akik számára jelkép, vannak, akik egy elmebeteg gyilkost látnak benne stb. Ami már nagyobb gond volt számomra, hogy az alkotók, noha szánnak időt a jelenség megfelelő tálalására, az eredménnyel nem kezdenek semmit, legalábbis nem olyan mélyen, mint az első részben. És ez nagyjából minden ezzel kapcsolatos határterületre igaz, a film szakít majdnem mindennel, ami 2019-ben kiemelte a mezőnyből, és ezért én nem kicsit okolom a Harleen Quinzel-szál beemelését.
A valódi drámafaktor sajnos félúton eltűnt... (fotó: Intercom/Warner Bros.)
Helyette, amit kapunk, az, kérem szépen, a musical. Tudom, korábban sem volt titok, hogy zenés betétek lesznek a Joker folytatásában (amit ugye Lady Gaga felbukkanása is indokol), de egész egyszerűen az agyam nem volt hajlandó befogadni ezt az információt, legalábbis nem vettem kellőképpen komolyan, az első részre alapozva abban bíztam, hogy megússzuk egy-két rövid dallal, aztán ennyi. Ehhez képest én nagyjából 9-10, hosszabb-rövidebb zenés szekvenciát számoltam, ami szerintem még azoknak is sok, akik szeretik a musicalt. Mivel azonban én finoman fogalmazva sem vagyok köztük... nos, hát nekem maga volt az örökkévalóság.
Megmondom őszintén, hogy ha szeretném is a műfajt, akkor sem erőltettem volna bele egy Joker kaliberű filmbe. Egész egyszerűen nem illik ide, főleg, hogy semmit nem tesznek hozzá a cselekményhez, ellenben rendszeresen megakasztották azt. Nem tudom, hogy ez mire volt jó, és mit vártak tőle, de hozzáírom ahhoz az észszerűtlen döntések listához, amely meglehetősen hosszasra nőtt az elmúlt évek során.
Ha éppen nem dalolunk, akkor vagy az elmegyógyintézetben vagyunk, vagy pedig a tárgyalóteremben. Utóbbi helyszín jelentené a csomópontot, vagyis, ahol a szálak összefutnak, és itt emelkedne legmagasabb szintre a dráma is. Nem tudom, hogy a musical-részek vették-e el ennyire a kedvem, de számomra a dráma-faktor sokkal kevésbé működött itt, mint az első rész esetében, amikor kiborult az a bizonyos bili. Egész egyszerűen nem éreztem ugyanazt a sodrást, ráadásul a film végén az alkotók... nos, több olyan dolgot is meghazudtoltak, amelyek az első rész alapjait képezték, kiváltképpen Arthur személyiségével, illetve Jokerrel kapcsolatban.
A megszámlálhatatlanul sok musical-jelenet egyike (fotó: Intercom/Warner Bros.)
Nem mondom, hogy a film teljesen értékelhetetlen lenne, hiszen láttam már bőven olyat is, és ez messze nem ez a kategória, hiszen némi lélektani vonal és feszültség azért jelen van benne. Viszont – az első rész öröksége miatt – a magam részéről az egyik legjobban várt film volt idén, tehát megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elvárásaim legyenek. Nem éreztem az előzetes információk alapján a musical-hatás veszélyét, vagy naiv módon úgy gondoltam, az a „pár dal” majd valahogy belesimul a történetbe. Csak sajnos nem így lett, sőt, a történet ment ennek a rovására. A több mint kétórás játékidő alatt többször néztem a telefonomra is, ami nálam nagyon nem jó jel, és ha nem is unatkoztam a mozizás közben, egyáltalán nem sajnáltam, amikor végre feltűnt a stáblista.
Aki hasonló mély lélektani vonalat, visszacsatolásokat vár a jelenkorunk felé, mint az első részben, vagy csak ugyanazt az őrlő feszültséget akarja érezni, az egészen biztosan csalódni fog, így csak az költsön rá pénzt („dübörög a gazdaság”, vagyis a mozijegy sem olcsó), aki semmi esetre sem akarja megvárni, hogy a mozi után streaming platformokra is felkerüljön a Kétszemélyes téboly. Őszintén szólva én ilyen indokot nem nagyon találok (hacsaknem elszánt Lady Gaga-rajongó valaki).
Ezzel együtt nagyon sajnálom is a filmet, mert bíztam benne, hogy lehet méltón folytatni az első rész cselekményét, üzenetét. Ám, mint már többször a múltban, ismét bebizonyosodott: nem muszáj minden sikerfilmnek folytatást gyártani.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Pár korábbi rész a filmes rovatból:
- Amerika romokban - Polgárháború
- Pesti kaland - Most vagy soha!
- Krimi és horror - Szeánsz Velencében
- Pest egy búra alatt - így pusztul el Magyarország?
- Démoni vigyor - Gondolatok a Mosolyogj című lélektani horrorról
