Az eddigiekben feltárt aktivizmus természetesen nem szűnt meg a 20. század derekán, még inkább ekkor vált intenzívvé – és idővel sikeressé. Az 1952-es amerikai bevándorlási és állampolgársági törvény, más néven McCarran-Walter-törvény, ahogy az 1924-es, szintén erős zsidó ellenállásba ütközött, s ennek Emanuel Celler volt a „vezető ellenzője” (Friedman, 1964, 20. o.). Celler felkérte Lehman szenátort, „a liberális bevándorlási és menekültügyi törvényhozás régi bajnokát”, hogy segítsen a tervezett törvényjavaslatában, amelyről Lehman úgy vélte, hogy nagy lehetőséget kínál a liberális bevándorlási reform előmozdítására, és „utasította Julius Edelsteint, a törvényhozási stábjának vezetőjét, hogy készítsen egy ambiciózusabb törvénytervezetet, és mozgósítson széles körű támogatást a széles körű reformhoz.” A szenátor pedig, „aki korábban az AJC vezetőségében szolgált, szövetséget kötött a szervezettel, és együtt koordinálták a McCarran-tervvel szembeni ellenállás nagy részét”. (I. m., 112. o.)

Lehman törvényjavaslatát ezután „a polgárjogi reform kontextusában” fogalmazták meg, és Felix Cohen ügyvéd foglalta írásba. (I. m., 114. o.) Az AJC archívumában található memorandumok is felvázolják ezt az erőteljes zsidó egységet a kérdésben, felsorolva több szervezetüket, „elengedhetetlennek” nyilvánítva „a nemzeti eredetű kvótarendszer megszüntetését és az évente befogadható személyek számának növelését”, illetve Boas-féle alapokon azt javasolva, hogy „kívánatos lenne elkerülni az »etnikai« kifejezés használatát. Ennek a szónak nincs tudományos jelentése, nem igazán leíró jellegű, és olyan implikációkat hordoz, amelyek nincsenek összhangban az amerikai eszmékkel. Javasoljuk az olyan megfogalmazás használatát, mint »állampolgárok, a birtokokról visszatérők és általában a lakosok«”. (AJC, 1953, 2, 3. o.)

Patrick McCarran (1876–1954) 1949-ben

Nem meglepő tehát, hogy „Walter Besterman, a McCarran-Walter-törvény felől megjegyezte, hogy [van] »egy bizonyos radikális csoport, amely hosszú évek óta a bevándorlást védő rendszerünk lerombolásának szentelte magát«.” (Idézve: Marinari, 2020, 119. o.) Nem az olaszokra gondolt. A McCarran-Walter-törvény támogatói „gyakran zsidó aktivistákat emeltek ki, mint az ellenlépés mögött álló bűnösöket” – jegyzi meg Marinari (i. m., 127. o.) Ez nem volt alaptalan, hiszen Celler 1953-as menekültügyi törvénynek, amely „a McCarran-Walter-törvény felváltására” irányult, „a Lehman iroda, az AJC és az Amerikai Zsidó Kongresszus állt az élén”. (I. m., 132. o.) A közvetlenül érintetteket nem tévesztették meg néhány zsidó aktivista kísérletei, akik megpróbálták ezt a harcot nem zsidó vezetésűnek beállítani. Marinari ír a zsidó aktivisták azon kísérleteiről, hogy elrejtsék ezt a kiemelkedő szerepet a korábbi évtizedekben: „Jacob Schiff, Julius Rosenwald és Mayer Sulzberger mellett Marshall csendben több ezer dollárral járult hozzá [a zsidó közgazdász Isaac] Hourwich tanulmányának újranyomtatásához és terjesztéséhez, amely az új bevándorlók pozitív gazdasági hatásáról szólt. Lényeges, hogy Marshall ragaszkodott a névtelenségükhöz, mert attól tartott, hogy ha a nyilvánosság tudomást szerez a bizottság részvételéről, a tanulmányt esetleg »nem tekintik tudományos hozzájárulásnak«”. (I. m., 33. o.) Ez történt később is:

A huszadik század elejétől 1965-ig a kritikusok gyakran „zsidó ügynek” bélyegezték a bevándorlási reformot, ami arra kényszerítette a zsidó vezetőket, hogy a közösségükön kívüli egyéneket és szervezeteket keressenek, még akkor is, ha ők végezték az összes szervezőmunkát és támogatták anyagilag a bevándorlási reformkezdeményezéseket, ahogy ez az 1948-as és 1950-es Displaced Persons Act-ek esetében során történt. A Displaced Persons Act-ért folytatott kampány a bevándorlási reformért folytatott zsidó mozgósítás egy másik kulcsfontosságú elemét is feltárta, nevezetesen azt, hogy kritikájukat egy szélesebb polgárjogi kontextusban kellett megfogalmazniuk, és nem akarták nyíltan kimondani, hogy segíteni akarnak a zsidó bevándorlókon és menekülteken. (I. m., 180. o.)

Amikor a nyilvánosság nem volt fenyegető, az aktivista zsidók nem feltétlenül érezték szükségét annak, hogy nem zsidókat is bevonjanak az ajtók mögötti szervezkedésükbe, amint azt az is bizonyítja, hogy James Rice megkérte Cellert, hogy szervezzen egy zártkörű találkozót „a függőben lévő bevándorlás megvitatására” ővele, a Héber Bevándorlási Segélyszervezet (HIAS) képviseletében, valamint az AJC, az Amerikai Zsidó Kongresszus, az ADL és az NCRAC – mind zsidó szervezetek – képviselőivel. (JTA, 1969) Nagyon hosszú lenne felsorolni azoknak a befolyásos zsidóknak és zsidó szervezeteknek a nevét, akikkel Celler konzultált és együtt dolgozott, a listán a nagyok mellett még a kevésbé ismert intézmények is szerepelnek, a Conference on Jewish Material Claims Against Germany-től vagy az American Jewish Joint Distribution Committee-től (ahogy az archívumukból kiderül) a United Jewish Appeal of Greater New York-ig (JDC, 1947; 1953; 1957), de emlékezhetünk a Franz Boas-szal való szerteágazó együttműködésére is. A törvény ellen folytatott hadviselés zsidó jellege tehát nem kerülhette el a törvény támogatóinak figyelmét, és ahogyan arról a korabeli zsidó lapok beszámoltak, ez valóban így is volt:

Francis E. Walter pennsylvaniai képviselő dühödt védelmébe vette a McCarran-Walter bevándorlási és honosítási törvényt, amelynek társszponzora volt... [Walter] hevesen védte a törvényt, és panaszkodott, hogy „oly sok szakember, hivatásos zsidó, minden ok nélkül krokodilkönnyeket hullat”. Jacob K. Javits és Emanuel Celler képviselők is felszólaltak, hogy kérdőre vonják Waltert, de a pennsylvaniai nem volt hajlandó kifejteni a „hivatásos zsidók” elleni vádjait. Lester Holtzman New York-i képviselő, a képviselőház újonca később azt mondta, hogy „megdöbbentették és kiábrándították” Walter képviselő zsidóellenes megjegyzései és „az azt követő tapsvihar”. (JCB, 1953, 2. o.)

Ha ironikusnak tűnik, hogy a Walter törvényjavaslatát ellenző, hivatásos minőségben dolgozó zsidók megdöbbenéssel fogadják, hogy Walter elítéli a törvényjavaslatát ellenző hivatásos zsidókat, az epizód még mélyebbé válik, ha megjegyezzük, hogy Celler ekkorra már régóta együttműködött „hivatásos zsidókkal”, amint azt többek között az AJC archívumából származó egyes jegyzőkönyvek is mutatják. Például az 1943. április 10-i jegyzőkönyv beszámol a Cellerből, Dicksteinből és Bloomból, egy kizárólag zsidókból álló „kongresszusi küldöttség” találkozójáról az elnökkel, ahol „Celler úgy gondolta, hogy feltétlenül ki kell nevezni egy vagy két zsidó szakértőt. Fenntartja magának a jogot, hogy tiltakozzon Sol Bloom kinevezése ellen, amennyiben a hivatalos küldöttségben nem szerepel zsidó szakértő”. (AJC, 1943, 1, 2. o.) Egy másik, egy hónappal későbbi jegyzőkönyv tisztázza, hogy Celler és az AJC-ben dolgozó munkatársai a zsidók közvetlenebb jelenlétét szorgalmazták befolyásos pozíciókban, de azt is, hogy kifejezetten nem zsidókat próbálnak befolyásolni: „Felolvastak egy levelet Celler képviselőtől, amelyben azt kéri, hogy egy zsidókból és nem zsidókból álló kongresszusi küldöttség üljön össze és fogadjon el egy határozatot, amelyet a programunkkal kapcsolatban nyilvánosságra kell hozni. Proskauer bíró azt javasolta, hogy hívják meg Cellert, hogy megvitassa az ügyet Wise-szal, Israel Goldsteinnel és vele. ... Perlstein úr ragaszkodott ahhoz, hogy a dokumentumot ... a nem zsidókra gyakorolt benyomást szem előtt tartva fogalmazzák meg.” Egy Kalmonovitch nevű személy azt is javasolta, hogy „egy állandó küldött képviselje a bizottságot Washingtonban, és lobbizzon a nem zsidók támogatásáért a kongresszusban és másutt”. (AJC, 1943b, 2. o. )

Celler ideje az 1960-as évek elején érkezett el, amikor törvényjavaslata egyre közelebb került a győzelemhez – az a törvényjavaslat, amely végül Hart-Celler-törvényként vált ismertté, és amely „gyorsan átalakította a nemzet etnikai arculatát” (FitzGerald et al., 2014, 121. o.), és „megteremtette az Egyesült Államok jelenlegi bevándorlási politikájának alapjait, illetve annak a feltételeit, hogy az Egyesült Államokban a 21. század első évtizedeiben drámaian megnövekedett a bevándorlás és az etnikai-faji sokszínűség” – írja Ziegler-McPherson (2012, 185. o.), hozzátéve, hogy „bár a nagy törvényhozásnak mindig sok közreműködője van, Emanuel Celler képviselő (D-NY) volt az a személy, aki elsősorban felelős volt a bevándorlási politika e drámai változásáért”. Hivatalosan ugyan ez lehetett a helyzet, a munkafolyamatban Celler azért zsidókkal dolgozott együtt, mint korábban, úgy itt is. A korábbi időkről egy 1951-es AJC-feljegyzés számol be: „Celler képviselő, miután konzultált a Közös Konferencia néhány szervezetével, bevezetett egy nagyszabású törvényjavaslatot”, ahol ez a zsidó vezetést jelenti: „A nyilatkozat elkészítésében játszott szerepünkön túl mi (AJC) vezettük a Simon H. Rifkind bíró által az NCRAC nevében bemutatott kongresszusi tanúvallomás megfogalmazását”. (AJC, 1951)

Emanuel Celler (1888–1981)

Ahogy az AJC jelentésének szerzője megjegyzi, Felix Cohen írta a tervezetet, és Lehman szenátor irodájának javasolták a beterjesztést. Visszatérve az 1965-ös törvényre, Marinari (2014, 223. o.) megjegyzi, hogy a törvényjavaslat „az Igazságügyi Minisztériumban egy Norbert Schlei főügyészhelyettes által vezetett csapat, a Külügyminisztériumban egy [Abba] Schwartz által vezetett csapat és a Fehér Ház munkatársa, [Meyer] Feldman” feszült együttműködése volt, amelynek célja „a meglévő bevándorlási politika diszkriminatív rendelkezéseinek megszüntetése volt”. Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy az átlagos amerikaiak akkoriban nem akartak több bevándorlót, ez nem a nép által támogatott változás volt, hanem egy motivált, nagy hatalommal bíró, apró kisebbség által győzelemre vitt változtatás:

De valójában 1965-ben nem volt nagy igény a bevándorlási reformra. „Ez egy nagyon jelentéktelen kérdés” – mondták Myer Feldman, Norbert Schlei és Abba Schwarz [sic], az Amerikai Zsidó Bizottság lobbistái, akik mind Kennedy-tanácsadók voltak, és akiket a Johnson-kormányzat örökölt meg. Ez igaz volt a közvélemény és a politikai körök körében is. Nem voltak valódi tüntetések, széles körű, országos szintű, alulról jövő, nyilvános követelések a bevándorlási irányelv megváltoztatására, mint a polgárjogok esetében. Nyilvánvalóan nem volt széles körű igény vagy akár politikai támogatás az országba érkező új bevándorlók számának növelésére. (Orchowski, 2015, 66. o.)

 A National Catholic Reporter 1965-ben, a törvény elfogadásának évében tudósított a kérdésről, és megjegyezte, hogy „A Washington Post által közzétett, szerzői joggal védett közvélemény-kutatás szerint a közvélemény nem akarja, hogy a Kongresszus felülvizsgálja a jelenlegi bevándorlási törvényeket. ... A Post Harris-felmérése szerint az amerikaiaknak csak 24 százaléka támogatja a törvények megváltoztatását. Összesen 58 százalék ellenzi az elnök változtatásra vonatkozó felhívását. Tizennyolc százalék volt »bizonytalan«”. (NCR, 1965, 1. o.) Ettől függetlenül a zsidó sajtó dicsőségesen tapsolt a törvény sikerének, megjegyezve, hogy „számos déli szenátor úgy érezte, hogy a kvótarendszer megszüntetése aláássa a fehér amerikaiak európai kulturális és faji hátterét”, de ez mégis „végre győzelem” volt számukra, ahogy arról a The Jewish Community Bulletin beszámolt. (JCB, 1965, 1. o.)

Gabriel J. Chin amerikai jogtudós és professzor azt az álláspontot foglalta el, hogy az új törvény felelősei közül legalábbis néhányan előre látták és akarták a demográfiai változást: „Chin professzor a törvény elfogadásának krónikájára vonatkozó kongresszusi dokumentumokra, valamint az 1965-ös törvényhozási folyamat résztvevőivel készített friss interjúkra támaszkodva visszautasítja azt az érvet, hogy a kongresszus nem vagy csak kevés változást várt a huszadik század első felében túlnyomórészt fehér bőrű bevándorlási áramlat demográfiai összetételében” – állítja a bevezető (Chin, 1996, 274. o.). Nicholas Katzenbach, aki Kennedy alatt a főügyészhelyettes volt, mielőtt Johnson alatt főügyész lett, „nemrég azt mondta, hogy »meglepte [de] nem döbbentette meg« a nem fehér bevándorlók aránya az 1965-ös törvény alapján, de a törvény elfogadásakor nem lepődött volna meg, ha ötven százalék nem fehér lesz” – írja Chin, hozzátéve, hogy „»az ázsiai bevándorlás általános jelenségének« növekedését »előre lehetett látni, [és szerinte] előre is volt látva«, amikor a törvényt elfogadták. W. Willard Wirtz, az akkori munkaügyi miniszter általában osztja Katzenbach főügyész úr nézeteit.” (I. m., 308. o.)

Ami Norbert A. Schlei-t illeti, aki „Adam Walinskyval együtt dolgozott a törvényjavaslat eredeti tervezetén”, mindketten „emlékeznek arra, hogy az ázsiai bevándorlás növekedésére számítottak; Walinsky rámutat, hogy »igazi hülyének kell lenni ahhoz, hogy ne tudjuk, hogy a szám növekedni fog«. (I. m., 309. o.) Thomas Ehrlich, „az Indiana Egyetem tiszteletbeli elnöke, jelenleg Stanford professzora, a törvénytervezet eredeti tervezetén dolgozott, amikor a Külügyminisztérium jogi munkatársa volt. Azt mondja, hogy ő és Abba Schwartz helyettes államtitkár szándéka az volt, hogy »kinyitják a kapukat, és ... ez [így] is történt«”. (Uo.) Hogy egyértelmű legyen, hogy a nem fehérek előtt nyitották meg a kapukat, a szerző megjegyzi: „Bár Thomas Ehrlich nem tudja, hogy mások hogyan reagáltak volna a törvényjavaslat [faji] hatásainak előzetes ismeretére, ez sem neki, sem – szerinte – Abba Schwartz külügyminisztériumi tisztviselőnek nem okozott volna gondot”. (I. m., 338. o.) Chin idézi Schlei megjegyzését, amellyel lényegében elismeri, hogy Celler hazudott a demográfiai változásokról, hogy elfogadtassa a törvényjavaslatot:

Celler olyan ember volt, aki egy generáción keresztül küzdött a bevándorlással, és azt hiszem, attól tartott, hogy ha elterjed a híre, hogy ez teljesen megváltoztatja a bevándorlási áramlatot, akkor a törvényjavaslat veszíthet, ezért azt hiszem, megpróbált érveket kidolgozni (és ebben valószínűleg mi is segítettünk neki), hogy megnyugtassa azokat az embereket, hogy ha változás lesz, az biztosan nem lesz hirtelen ... Azt hiszem, Celler minden lehetséges érvet megpróbált kitalálni, hogy megnyugtassa a konzervatív embereket, hogy amit teszünk, az nem fog mindent felrobbantani, mint egy bomba; ez egy fokozatos változás lesz, és nem lesz olyan nagy változás. (I. m., 333. o., 279. jegyzet)

Ahogy Chin megjegyzi, „az emberek egyszerűen elferdítették az igazságot, hogy elfogadtassanak egy törvényjavaslatot” (I. m., 332. o.) a bevándorlás „korlátozott” növekedéséről szóló megjegyzésekkel kapcsolatban, és idézi Walinskyt, aki ezt megerősíti, ahogyan Schlei is tette fentebb: „az emberek a vitában mindenfélét mondanak”. (Uo., 277. jegyzet) Sőt, Celler néha egy történet elmesélésével tette egyértelművé, hogy a fajilag vegyes országot ideálisnak látja, amely történet „némi képet ad arról, hogy mi történik ebben az országban, és ami történik, az jó az országnak, mert mindezek a fajok összeolvadnak, és egy jó, közös célért vannak itt, nemzetünk javáért és jólétéért, amelyhez mindezek a különböző fajok hozzájárulnak”. (I. m., 344. o.) Ez azt mutatja, hogy Celler a fajilag vegyes társadalmat valami jónak látta, amire törekedni kell, jelezve, hogy motivációja egy ilyen társadalom megteremtése volt. Az a narratíva, hogy Celler és társai nem akartak demográfiai változást, valószínűtlen, amikor látjuk, hogy ezt a nem fehér, vegyes utópiát ideálisnak tartja. Emlékezhetünk a Boasnak írt levelében tett megjegyzésére is, amelyben azzal érvelt, hogy csak akkor lesz igazságosabb a kongresszus, ha megváltozik a „színezete” (a bőrszínre utaló „complexion” szóval élve), ami ismét arra utal, hogy egy fajilag vegyes közösséget látott kedvezőbbnek a homogén fehér közösséggel szemben. (APS, 1926)

Ehhez képest Celler másként viszonyult zsidó társaihoz, ahogy Maisel és Forman (2001, 320. o.) megjegyzi: „Huszonöt éves korától, amikor először olvasta Herzl Zsidó állam című művét, a reformzsidó Celler aktív és hangos támogatója volt a zsidó államiságnak”. 1962-ben Celler dicsekedett az Egyesült Államok Izraelnek nyújtott hatalmas pénzügyi segítségével, megjegyezve, hogy ez „kijózanító hatással lehet az arab kormányokra”, mert „rá fognak jönni, hogy nem fegyverkezhetnek fel foggal-körömmel Izrael elpusztítására az Egyesült Államok és a világ más szabad hatalmainak visszahatása nélkül”. (DJN, 1962, 3. o.) 1967-ben a Bnai Zion, amerikai cionista szervezet 1400 fős éves vacsoráján részt véve Celler az „úgynevezett Palesztinai Felszabadító Hadsereg” miatt panaszkodott, és amiatt, hogy állítólag az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetének némi pénze eljutott hozzájuk. Mindenesetre „Celler 1967-ben megkapta a Bnai Zion Amerika-Izrael Barátság Díjat, egy aranyérmet, az Egyesült Államok és Izrael közötti kapcsolatok erősítésében tett szolgálatai elismeréseként”. (DJN, 1967, 3. o.) 1970-ben Celler „nyilatkozatot adott ki, amelyben azonnali fellépést sürgetett Izrael védelmében” (DJN, 1970, 35. o.), és a példák listáját még lehetne folytatni. Celler egyértelműen zsidó identitású volt, és amikor a zsidókról volt szó, nem egy „összeolvadt” társadalomról vizionált, hanem ehelyett egy „zsidó államot” támogatott.

Az Egyesült Államokban és Izraelben a bevándorláshoz való nagyon eltérő zsidó hozzáállás képmutatását magyarázva Yishai Fleisher (2019), a hebroni zsidó közösség nemzetközi szóvivője és Itamar Ben-Gvir izraeli nemzetbiztonsági miniszter tanácsadója megjegyezte: „az Egyesült Államok nem zsidó ország, nem zsidó állam. Az Amerikában élő zsidók – még a nagyarányú közéleti siker és részvétel ellenére is – kétezer éves tudatalatti késztetést éreznek arra, hogy a tolerancia és a multikulturalizmus értékeit sugározzák, így próbálva enyhíteni az uralkodó házigazda esetleges vadságát”. Nem meglepő tehát, hogy amikor a fehéreknek panaszuk volt arra, hogy feketékkel kénytelenek együtt élni, Celler „a »fehér visszahatást« [backlash] mint »városaink legnagyobb tragédiáját« ítélte el”. (DJN, 1968, 12. o.)

Lyndon B. Johnson elnök aláírja a Hart-Celler-törvényt 1965-ben

A Hart-Celler törvényt elfogadták végül, és Celler maga is kitüntetést kapott a HIAS-tól mint a „liberalizált bevándorlási törvények bajnoka” (DJN, 1965, 6. o.), de ez nem volt elég – már 1967-ben Celler az 1965-ös törvény „reformjainak tökéletesítését” és „az Egyesült Államok bevándorlási politikájában megmaradt »egyenlőtlenségek« megszüntetését szorgalmazta.” (DJN, 1967b, 27. o.) A demográfiai harcok frontján folytatott zsidó aktivizmust kutatva az ember meglepődik, amikor – még a téma sokéves tanulmányozása után is – folyamatosan új nevekre, új szereplőkre, sőt szervezetekre bukkan, akik jelentősen hozzájárultak ehhez a küzdelemhez. Az egyik kiemelkedő zsidó személyiség, aki az 1965-ös időszak után például a bevándorlási törvényekben még mindig megtalálható védintézkedések ellen küzdött, Howard L. Berman, 1983-tól a kongresszus tagja volt. Ahogy az Almanac of American Politics megjegyezte: „A képviselőháznak kevés olyan képviselője van, aki olyan sok területen nyomot hagyott a jogalkotásban, mint Howard Berman” – idézi Maisel és Forman (2001, 311. o.), hozzátéve, hogy Berman volt a szerzője „az 1996-os bevándorlási törvényjavaslathoz benyújtott módosításnak, amely eltörölte volna a legális bevándorlásra vonatkozó korlátozásokat (Dick Chrysler képviselővel). Berman az igazságügyi bizottságban betöltött helye miatt fontos szereplője a bevándorlási politikának.”

Hasonlóképpen, ahogy John Q. Publius (2020; 2020b) a zsidó demográfiai aktivizmus alapos vizsgálatának szemszögéből Maine állam esetében kimutatta, hogy ezek a hálózatok és befolyásos figurák még a helyiek számára is tulajdonképpen ismeretlenek lehetnek, nemhogy a kívülállók számára, és mégis, agresszív és célzott nyomásgyakorlásuk eredményt hoz. Talán nehéz elhinni, hogy ez a szervezett zsidóság még vissza is fogja magát, de David Brody (1956, 238. o.) már akkoriban, azokban a fontos évtizedekben is ezt állította: „amit itt megállapíthatunk, hogy a zsidóellenes agitációtól való félelem volt az a tényező, amely egyes zsidó csoportokat visszatartott attól, hogy a bevándorlás növelését szorgalmazzák”. Ezzel szemben Jerome A. Chanes (2001, 115. o.), a CUNY Zsidó Tanulmányok Központjának vezető munkatársa az „amerikai zsidóság eredő hangjának” tulajdonít bizonyos változásokat, amelyek „az amerikai társadalom átformálását” eredményezték, például „a bevándorlásra vonatkozó nemzeti származási kvótarendszer hatályon kívül helyezését”.

A pluralizmus és a teoretikai dimenzió

Mint már említésre került, e közvetlen politikai nyomás és befolyás mellett az elméleti szféra is produkált zsidó eszközöket, amelyeket ebben a harcban felhasználhattak: „[Horace] Kallen és mások már a huszadik század eleje óta dolgozták ki a kulturális pluralizmusról szóló elképzeléseiket. Mégis gyakran figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a kulturális pluralizmus az amerikai egyetemeken dolgozó zsidó értelmiségiekkel kezdődött.” (Rabinovitch, 2012, 155. o.) Figyelembe véve azt a rengeteg elemzést, amelyek a ma uralkodó pluralizmus gyökereként az állítólag protestáns, vagy általában keresztény univerzalizmusra összpontosítanak, Kallen vagy a zsidók említése nélkül, nehéz itt nem egyetérteni Rabinovitch véleményével. Kallent azonban, mint a zsidó aktivistákat általában, a törzsi önérdek motiválta, nem pedig maga a pluralizmus iránti elkötelezettség: „Akárcsak [Judah] Magnes, Kallen is szekuláris cionistának tartotta magát, de elsődleges szempontja következetesen a zsidó natio megőrzése volt a diaszpórában és a zsidó kulturális reneszánsz feltételeinek megteremtése az Egyesült Államokban”. (I. m., 157. o.)

Ahogy David Biale (1986, 198. o.) is kiemeli, „az etnikai pluralizmus tanát mint Amerika kardinális meghatározását eredetileg egy zsidó író, Horace Kallen terjesztette elő”, és tovább részletezi, hogy mit is jelentett ez az önérdek: „A zsidók nem egy apró kisebbség Amerikában, hanem az egyik legfontosabb és legsikeresebb bevándorló közösség. Amerika ilyen meghatározása lehetővé teszi, hogy a nemzetiség érzése, amely a zsidók körében a tizenkilencedik század végén Kelet-Európában kialakult, az Újvilágban is folytatódjon. Az amerikai zsidók által kifejlesztett ideológiák egy olyan zsidó identitás megteremtését szolgálják, amely ugyanúgy amerikai is egyben.” (Uo.) Biale szerint az amerikai zsidók „jelentősen hozzájárultak Amerika saját öndefiníciójához a különböző ideológiák révén... Az, hogy a zsidók milyen mértékben segítették Amerika önértelmezésének kialakítását, az amerikai társadalomban betöltött hatalmuk mércéje; az Amerikában való elfogadásuk részben az amerikai pluralista identitáshoz való ideológiai hozzájárulásuk következménye”. (I. m., 194. o.) Sőt, a szerző hangsúlyozza, hogy „elképesztő, hogy a zsidó bevándorlók milyen hihetetlen magabiztossággal nyilvánítottak ki egy forradalmi ideológiát Amerikában”. (Uo.)

Horace Meyer Kallen (1882–1974) (forrás: velikovsky.info)

Ez a pluralizmus a jogi téren, a bevándorlást segítve, magába foglalta más zsidók hozzájárulását is a teljes kibontakozáshoz, amint azt Joyce (2021c) felvázolja: „[Felix] Frankfurter közeli személyes barátja volt Morris Cohennek (a páros Horace Kallennel is közeli barátságban volt), és amikor Frankfurter felvette a család szomszédját, Nathan Margoldot, hogy felügyelje a Belügyminisztérium jogi csapatát, magától értetődő volt, hogy Margold viszont Felix Cohent is fel fogja venni a csapatba.” Margold „a multikulturalizmus egyik korai aktivistája és az 1933-as »Margold-jelentés« szerzője volt, amely a feketék »polgári jogainak« növelését követelte”. Joyce azt is illusztrálja, hogy – amint azt már megszokhattuk, és már számos kontextusban láttuk – az aktivista zsidók hogyan próbálták elrejteni lobbizásuk zsidóságát: „Egy olyan rejtett mozdulattal, amely kísérteties előképe annak a kísérletnek, ahogy John F. Kennedyt felhasználják az 1965-ös bevándorlási törvényt előkészíteni hivatott propaganda arcaként, Margold és Cohen egy nem zsidó tanszéki személyt választottak a törvényjavaslat arculatának”, és ahogy Richard Breitman történész megjegyezte: „Henry Slattery belügyminiszter-helyettes lett a törvény hivatalos támogatója, nem pedig Nathan Margold vagy Cohen, a belügyben a törvény vezető támogatói: a belföldi fogyasztás szempontjából a »Slattery-terv« politikailag jobban hangzott, mint a »Cohen-terv«”.

Cohen szövege volt az alapja „az 1965-ös törvény propagandájának”, jegyzi meg Joyce, beleértve John F. Kennedy híres Bevándorlók nemzete című könyvét is – amely a valóságban a Rágalmazásellenes Liga (ADL) és az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) műve volt. Ahogy Otis Graham (2004, 82. o.) bevándorlási történész megjegyzi: „[Az ADL] meggyőzte Kennedyt, hogy egy ADL által biztosított történész, Arthur Mann és Kennedy stábja segítségével legyen a bevándorlásról szóló szöveg szerzője”. Graham a zsidó aktivizmus motivációját úgy írja le, hogy „az amerikai kapuk szélesebbre tárása az amerikai etnikai heterogenitás növelése és az antiszemitizmust felkaroló populista tömegmozgalom esélyeinek csökkentése érdekében arany szövetség volt ez”. (I. m., 83. o.) Hogy az ADL által biztosított történész zsidó volt, az adott, de ugyanígy a Kennedy stábjának segítsége is: „A könyvet valójában Kennedy stábjának egy tagja, Myer Feldman írta. Kennedy részvételét minimálisnak jellemezve Feldman azt mondta, hogy a szenátor »átnézte, és némi szerkesztést végzett«”. (Kammer, 2015, 10. o.)

Az ADL eredetileg Oscar Handlin zsidó értelmiségit szerette volna bevonni a munkába (Ngai, 2013, 65. o.), de a feladat Mannra és Feldmanra hárult. Handlin azonban máshol is nagyban hozzájárult mindehhez, hiszen „vitathatatlanul az egyik legfontosabb [az amerikai bevándorlástörténethez való hozzájárulása] az 1950-es években a nemzeti származási kvótarendszer reformjáért végzett munkája volt. A bevándorlási reformért végzett munkájában láthatjuk, hogy Handlin hogyan alakította ki az amerikai bevándorlás olyan szemléletét, amely figyelemre méltóan tartósnak bizonyult. A bevándorlásról mint asszimilációs, modernizációs folyamatról szóló normatív elméletet, amely az amerikai történelem telosza szempontjából központi jelentőségű” (i. m., 62. o.), egy elméleti új értelmezéssel ötvözte, hogy mit is jelent amerikainak lenni – ez volt a híres The Uprooted (1951) című művének témája, amely hozzájárult az 1965-ös Hart-Celler törvény elfogadásához. Valóban, ahogy Ngai megjegyzi, „neki tulajdonítható az amerikai történelem új értelmezésének népszerűsítése”, és azzal, hogy „megteremtette ezt a keretet az azonnali politikai reformhoz, megalapozta a bevándorlás történetének normatív elméletét – amit a köznyelvben »a bevándorlók nemzete« formában ismerünk –, amely több generáción át fennmaradt mind a tudományos, mind a köznapi diskurzusban, és vitathatatlanul napjainkban is jelen van”. (Uo.)

Abban az időben Handlin a pluralizmus, a polgárjogok és a bevándorlás területén tevékenykedett, és ahogy Ngai leírja, „a Truman elnök bevándorlási és honosítási bizottságának tanácsadójaként is, a nemzeti származási kvótarendszer kritikai elemzését írta, amely a bizottság jelentésében, a Whom We Shall Welcome címűben jelent meg. Handlin Herbert Lehman szenátor tanácsadója volt, aki az 1950-es évek elején és közepén a szenátusban a bevándorlási reform vezető szószólója volt, tanácsot adott a politikával kapcsolatban, és felülvizsgálta a szenátor reformtörvénytervezetét.” (Uo.) Közvetlen kapcsolatban állt Emanuel Cellerrel is, sógora, Sam Flug például Celler munkatársa volt, és „Handlin bevándorláspolitikai gondolkodása egyrészt tükrözte, másrészt alakította a háború utáni reformok menetét”. (Uo.)

Oscar Handlin (1915–2011) (forrás: historyforsale.com)

Fontos, hogy Handlin tisztában volt azzal, hogy az ő érdekérvényesítése meg fogja változtatni az ország demográfiai jellegét: „Azt állította, hogy »illuzórikus [azt várni], hogy az amerikai népesség összetétele úgy marad, ahogy van«”. (I. m., 64. o.) Barbara Roche és más zsidó aktivisták narratíváját megelőzve Handlin azt is javasolta, hogy mindenki, aki 1790 után érkezett, bevándorló, beleértve az afrikaiakat is, lényegében egy „egységes nép”, mintha nem lenne etnikai magja, saját karaktere ennek a népnek. (I. m., 65. o.) (Kallen, kritizálva zsidó kollégája, Israel Zangwill „olvasztótégely” elképzelését egy vegyes és elkorcsosult Amerikáról, ehelyett egy atomizált embertömeget javasolt: „azt akarta, hogy Amerika »egy nagy köztársaság legyen, amely nemzetiségek föderációjából vagy nemzetközösségéből áll...«” – mutat rá Fleegler [2005, 13. o.].) Végső soron Handlin volt az egyik fő mozgatórugója ennek a változásnak, az elméleti dimenzióból az anyagi dimenzióba való átmenetnek: „Handlin volt az valójában, aki az amerikai történelem új, népszerű narratívájának alapjait megírta. Nem szabad alábecsülni a nemzeti származási kvótarendszer eltörlésére irányuló hosszú reformtörekvésekhez való hozzájárulását. Tudományos és újságírói írásai egyaránt episztémát nyújtottak a reformhoz, keretet és logikát a régi irányelv kritikájához és egy új irányelv körvonalainak meghatározásához.” (Ngai, 2013, 65. o.)

(A folytatásban további részletezésre kerülnek a motivációk, majd a migránskrízishez való magyarországi zsidó hozzáállás szolgáltat példát arra, hogy nem csak amerikai, vagy nyugat-európai különcség mindez, hanem globálisan jellemző zsidó strategizálás.)

Csonthegyi Szilárd

 

Az előző rész: A fehér nemzetek fajkeveredésében játszott zsidó szerep (II. rész): közvetlen és közvetett hatások Európában is