Dacára annak, hogy szeptemberbe oltva lényegében kaptunk még egy júniust – időjárás tekintetében legalábbis biztosan –, azért szépen lassan mégiscsak bekúszik az ősz a mindennapokba, hogy az egyre gyengülő Nap ismét aranysárgára festhesse a pompázó faleveleket, majd a kezdeti színkavalkádot átvegye a korai sötétedés és a szürke komorság. Filmek és könyvek tekintetében – kiváltképpen Halloween közeledtével – olyan időszak ez, amikor az ember elővesz egy-egy borzongatóbb darabot, s természetesen a kereslet-kínálat elve alapján a moziban is találunk ilyenkor megfelelő alternatívákat, így a legújabb Kenneth Branagh-féle Poirot-film remek időzítéssel került a nagyközönség elé.
Gyerekkorom óta imádom Agatha Christie nyomozójának, Hercule Poirot-nak a történeteit, és mivel a 90-es évek első felében születtem, film szempontjából a karakter nekem egyenlő volt David Suchet alakításával, sőt, igazából magával a színésszel is, annyira összenőtt a belga detektívvel. Ezek a filmek egyébként nem feltétlenül voltak gyereknek valók, mégis úgy gondolom, hogy rengeteget épültem tőle, és itt szerettem meg a klasszikus krimiket is.
Azóta persze eltelt már jó pár év, és annak ellenére, hogy én mind a mai napig szívesen nézem újra ezeket a filmeket, a műfaj sokak szemében rosszul öregedett, és már nem tudja felvenni a versenyt a kor követelményeivel. Éppen ezért történtek és történnek kísérletek a műfaj megújítására (lásd: Tőrbe ejtve), ami szintén egy remek film, de érthetetlenül állok azok előtt, akik szerint a „régi vágású” krimi filmek ideje lejárt. Véleményem szerint erre cáfol rá a Kenneth Branagh-éra is (egyszerre főszereplő és rendező), nekem nagyon tetszett az új felállás első filmje, a Gyilkosság az Orient expresszen, majd a Halál a Níluson is. Így hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak elvárásaim a Szeánsz Velencében című harmadik darabbal kapcsolatban, de végül teljesen azt kaptam, amit vártam.
Mielőtt folytatnánk, szükséges leszögezni azt is, hogy noha a Szeánsz Velencében természetesen egy Agatha Christie-történet, a szokásosnál sokkal jobban át lett dolgozva. A mű eredeti címe Halloween és halál, amit idehaza ismerhetünk Ellopott gyilkosságként is. Amúgy ez 2010-ben már kapott egy adaptációt, szintén Az ellopott gyilkosság néven, itt is David Suchet alakította Poirot-t, azonban egy-két párhuzamtól eltekintve (főleg nevekre gondolok) kb. rá nem jönne az ember, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. Ez jól jelzi, hogy a készítők úgy tudtak hűek maradni a régi krimik szellemiségéhez, hogy közben mégis tudtak újat mutatni adaptáció szempontjából (is).
A második világháború utáni Velencében járunk (mármint közvetlenül a második világháború után, ha jól emlékszem, 1947-ben), Hercule Poirot nem vállal ügyeket, visszavonultan él. Egy barátja (bocsánat, ismerőse, hiszen neki nincsenek barátai), Miss Oliver unszolására azonban felfüggeszti magányos mindennapjait, hogy közösen látogassanak el egy ódon palazzóban tartott szellemidézésre, természetesen Mindenszentek éjszakáján. A szeánsz médiuma állítólag olyan jó, hogy még a bűnügyi regényeket író Miss Oliver sem tudta lebuktatni, innentől a kérdés pedig adott: vajon a teljességgel a materializmus talaján álló Hercule Poirot-nak sikerül-e? E kényes kérdés mellé még egy szeánszon bekövetkezett haláleset is társul, feladva a leckét a „természetfelettivel” viaskodó Poirot-nak.
Ennél többet a cselekményről nehéz lenne spoiler nélkül mondani, márpedig a krimi esetében ez igencsak kényes kérdés. A Szeánsz Velencében igazi különlegességét az adja, hogy vegyítették a klasszikus detektívfilmek hangulatát horrorelemekkel, amelyek egész egyszerűen elképesztő hangulatot varázsolnak a filmnek, a sötét és komor, őszi Velencének. Nagyon jót tett a két műfaj keverése, nem egy rossz ízű turmix született belőle, hanem egy egymást teljességgel kiegészítő, remek atmoszférájú történet. Persze a klasszikus krimi alapvetése, hogy a természetfeletti nem létezik, és persze azzal valószínűleg nem árulok el nagy titkot, hogy az alapvetően materialista, racionális Poirot itt is megtalálja az e világi nyitját a rejtélyeknek – szellemek és túlvilág nélkül, de mégis, azért egyetlen rövidke képkocka erejéig a film végén kiválóan lebegtetik a természetfeletti azon részét, amelyre Poirot sem talál magyarázatot. Sajnos erről spoiler nélkül nem mondhatok többet, azt viszont nem teljesen értettem, hogy a legtöbb, filmmel kapcsolatos kritikából miért hiányzott ennek a lényegi mozzanatnak az említése, és miért csak arra koncentráltak, hogy a természetfelettinek vélt eseményekre Poirot valóban talál hiteles, „földi” magyarázatot.
Forrás: Forum Hungary
Krimi és horror vegyítése továbbá azért működik még különösen jól, mert mint említettem, maga Poirot egyáltalán nem hisz a túlvilágban, a lélekben, Istenben, vagy bármi transzcendensben. Erről Miss Oliverrel is beszélget a film elején, megemlítve, hogyha hinne ezekben, akkor hinnie kellene az eredendő, nem e világi gonoszban is. Ez a félmondat rengeteget elárul Poirot személyiségéről. Nem lehet, hogy némi félelem is vegyül abba a materializmusba? Erre egyébként még többször rájátszik a film, amikor Poirot-val látszólag megmagyarázhatatlan dolgok történnek: egy ponton már ő is hajlik arra, hogy ami az ódon palazzóban történik, az nem e világi, persze csak azért, hogy aztán gyorsan felocsúdjon és mindent helyretegyen a maga jól megszokott módján. A film mégis pengeélen táncol, mert egy-egy leheletnyi mozzanattal ott lebegteti nekünk a természetfelettit Poirot földhözragadtsága ellenére. Patikamérlegen van kimérve minden, ahogy egy detektívfilmhez illik, a pengeélen való táncolás pedig elképesztően jól áll ennek a krimi-horror keveréknek.
Forrás: imdb.com
A Szeánsz Velencében című filmet tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, rég láttam ilyen remek atmoszférával ellátott krimit, amit a horrorelemek csak még különlegesebbé tesznek, különösen az őszi borzongás közepette. Ennek már csak azért is örülök, mert a filmrovat nem egy része szólt már olyan anyagról, melyet jobb lenne inkább elfelejteni, jó dolog ennek most az ellentétét leírni. Pusztán egyetlen dolog volt, amit nem értettem, ehhez azonban egy enyhe spoilerre lesz szükség, így akit ez zavar, nyugodtan hagyja figyelmen kívül a továbbiakat, ez már úgyis csak a zárógondolat. Természetesen kap némi szerepet a nemrég véget ért második világháború is, annyira nem zavaró módon, mint általában, a sötét atmoszférába jól bele is illik. Akik a castingot végezték, azonban nem igazán jártasak a magyar történelemben, vagy legalábbis nem láttak még soha cigányokat. Igen, a filmnek van egy magyarországi vonatkozása is, azonban én lepődtem meg a legjobban, hogy az említett testvérpár cigány származású, sőt, azt is nehéz lenne elhinni a valóságban, hogy egyáltalán testvérek. A testvérpár fiú tagja még hagyján, de hogy kinek jutott eszébe ezt a szerepet a hófehér bőrű (és egyébként gyönyörű) Emma Laird-nak adni, fogalmam sincs.
Ezt az egyetlen egy hibát leszámítva a Szeánsz Velencében című filmet mindenkinek csak ajánlani tudom, különösen az őszi hangulatban. Bónuszként pedig láthatunk szép drónfelvételeket is a városról, ez különösen azoknak lesz érdekes, akik már jártak – én így tettem idén nyár végén – Velencében.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Pár korábbi bemutató, elemzés:
- Jóval több mint gyilkolászás - Gondolatok a M3GAN című filmről
- Alacsonyan repülnek a klisébombák? - Gondolatok a Midway című filmről
- Kár, hogy a nácikra nem dobtuk le - Oppenheimer
- Pest egy búra alatt - így pusztul el Magyarország?
- A frontkatona sanyarú sorsa - gondolatok a Nyugaton a helyzet változatlan (2022) című filmről
