Az Egyesült Államok múlt héten jelentette be, hogy az ukrán tüzérséget saját készleteikből származó kazettás bombákkal fogják ellátni. A döntésen több prominens NATO-tagállam is felháborodott, de mi is a probléma a kétes hírű fegyverrel, és mit vár Kijev a bevetésétől? Ezt járta körül cikkében a Portfólió.



Orosz kazettás bombák és tüzérségi lőszerek maradványai egy ukrajnai ház tövében (forrás: Pierre Crom / Getty Images)

Mégis mi az a kazettás bomba?

A kazettás vagy fürtös bombák meglehetősen egyszerű koncepción alapulnak: a fő lövedék, melyet kilőhetnek ágyúból, aknavetőből, vagy ledobhatnak repülőgépekről, a levegőben szétnyílik, majd sok apró másodlagos töltet hullik ki belőle. Ezek a töltetek ideális esetben a földet éréskor azonnal felrobbannak, nagy területet terítenek be, és kegyetlen veszteségeket okoznak az élőerő körében.

Washington első körben az M864 jelzésű 155 mm-es tüzérségi lőszert fogja átadni Kijevnek. Egy ilyen gránát 72 másodlagos töltetet tartalmaz.



Orosz nyelvű ábra az M864 szerkezetéről (forrás: Vslv / Wikimedia Commons)

Az ukrán tüzérség a fegyvert valószínűleg az orosz lövészárkok ellen tervezi bevetni. Egy négy lövegből álló tüzérségi üteg egyetlen sorozattal egy-egy nagyobb lövészárokrendszert is ki tud pucolni, hiszen a nagy területen szétszóródó robbanófejek jóval kevesebb célzással, illetve utólagos korrigálással juttathatóak be az árkokba, mint a precíziós lőszerek, ráadásul az árok nagyobb szakaszán képesek veszteségeket okozni.

Mi a probléma a kazettás bombákkal?

A fentiekből látható az, hogy az M864, illetve a hasonszőrű lőszerek rendkívül hatékonyak az élőerő elpusztításában. Akkor, amikor állami vagy civil intézmények a fegyverek használata ellen érvelnek, általában két érvet szoktak felhozni:

Az első érv gyakorlati szempontból figyelmen kívül hagyható. A szomorú igazság az, hogy a technológia fejlődésétől függetlenül egy háború megnyerésének egyik legjobb módja a modern fegyverzetet kezelő katonák harcképtelenné tétele, ilyenkor pedig a harcoló felek meglehetősen ritkán vesznek figyelembe olyan tényezőket, mint a „szükségesnél több szenvedés” okozása az ellenség soraiban.

A történethez hozzátartozik az is, hogy egy-egy másodlagos töltet nem okoz brutálisabb sérüléseket az olyan széles körben elterjedt fegyvereknél, mint a kézi repeszgránátok. A különbség mindössze annyi, hogy egy lövéssel nem egy, hanem több tucat robbanóeszköz juttatható az ellenséges vonalak mögé.

A gránátok meghibásodása ennél már jóval reálisabb probléma, számos országban éppen ebből az okból tiltották be a fegyverek használatát vagy teljes mértékben, vagy lakott területek közelében, ugyanakkor az erre vonatkozó nemzetközi egyezményeket sem a harcoló felek, sem Washington nem ratifikálta).



Fel nem robbant amerikai BLU-26-os kazettás bomba Laoszban (forrás: Seabifar / Wikimedia Commons)

Arról, hogy a 72 másodlagos töltetből átlagosan mennyi sül be a becsapódáskor, még a Pentagon is eltérő véleményeket közöl. Az amerikai jogszabályok értelmében a másodlagos töltetek maximum 1%-a lehet hibás, ugyanakkor még a védelmi minisztérium is elismeri, hogy ezt a célértéket sosem sikerült teljesíteni, a valós számok a legfrissebben közölt adatok alapján 2,3% körül vannak.

A fenti kijelentéssel két komoly gond is akad: az Egyesült Államok nagyjából húsz éve nem gyártott le egy darab M864-es lőszert, az a „csomag” pedig hat százalékos hibaaránnyal került legyártásra. Valószínűtlen az, hogy azóta „megszerelték volna” őket.

A másik gond az, hogy az aktív szolgálatot teljesítő tűzszerészek általában úgy számolnak, hogy egy kazettás bomba másodlagos tölteteinek 10-30%-a is besülhet. Ez a Washington által felajánlott lőszerek esetében a legrosszabb esetben azt jelenti, hogy minden egyes lövés után az ellenséges vonalak környékén marad nagyjából húsz fel nem robbant gránát.

Ez a tényező ráadásul az ukránok számára is kétélű kardnak számít: igaz az, hogy a rálövés után az orosz csapatoknak is óvatosabban kell közlekedniük a saját lövészárkaik környékén, de ha esetleg az ukrán katonák foglalják el a védelmi vonalakat, akkor nekik is alaposan át kell fésülniük azokat a saját lőszereik után kutatva.

Az emberi jogi szervezeteket értelemszerűen az aggasztja legjobban, hogy a területek felszabadítása esetén a civilek, elsősorban a gyerekek megtalálják a fel nem robbant tölteteket, melyek évekkel a konfliktus elülte után is veszélyt jelenthetnek rájuk.

Annak a valószínűsége, hogy az ukrán csapatok lakott területeket lőnének a fegyverrel, meglehetősen alacsony. Egyfelől egy jól irányzott repesz-romboló gránát hatékonyabb az épületekben menedéket kereső katonák ellen, mint a kazettás bombák, másfelől biztosra lehet venni azt, hogy egy ilyen támadás híre a nemzetközi sajtóban is rontaná az ukrán fegyveres erőkről alkotott képet, utóbbit pedig a nemzetközi fegyverszállítmányokra hagyatkozó Kijev nem engedheti meg magának.

Biztosra lehet venni azt, hogy Kijev számára pillanatnyilag a legfontosabb cél az Oroszország által megszállva tartott területek felszabadítása, ugyanakkor amennyiben óvni kívánják a lakosságot, úgy a már most sem elhanyagolható tűzszerészi utómunkába fektetett erőfeszítéseket is meg kell duplázniuk.