Az egyik katonát beosztják az ejtőernyősökhöz. Az első próbaugrás után azt mondja:
- Írják be, hogy kétszer ugrottam!
- Hogyhogy kétszer?
- Először és utoljára!
Így vagyok én is a repüléssel, mindig megfogadom, soha többet nem ülök fel a súlyos vasmadárra. Aztán újra egy utasszállító gép fedélzetén ültem, egy könyvet szorongattam, mivel spanyolt tanulok. Próbáltam félelmem elterelni, így elmerültem a spanyol szavak világában.
A sors iróniája, hogy az utam nem Spanyolországba, hanem Görögországba vezetett, ahol újra találkozhattam, a kedves, nyugodt, mosolygós görögökkel.
A világ legboldogabb embere voltam, mikor a gépem leszállt, és kedvesen üdvözöltek Krétán. Az utolsó spanyol mondat, amire emlékszem: „chocholate con queso”, ami annyit jelent, csokoládé sajttal. Nem is lehetett volna jobb végszó, a megérkezésemkor.
Szeretem ezt a szigetet, mely tele van misztikus gyökerekkel. Úgy tartják, az istenek hazája, ahol a csend harmóniája, a tenger hullámai mindig megnyugtatnak.
Már az első este magával ragadott a szirtaki tánc, melyben benne van az élet, az energia és a fiatalság. A másik élvezet számomra a fenséges görög gasztronómia, melynek csodás étkeit nem tudnám megunni.
Számomra az igazi kaland és élmény mindig az, amikor kilépek a komfortzónámból és egy nagy túrán megküzdök a hatalmas kősziklákkal, a kötelekkel és lassan, de biztosan haladok a csúcs felé. A motiváció sokszor veszélyes, mint az életem és a munkám. Ez még jobban megerősít és biztatást nyújt abban, hogy ha kell, viaskodjak magammal, mert az ember soha nem adhatja fel. Így számomra kihagyhatatlan élmény volt a görög hegyeket meghódítani. Sokan legyintenének, hiszen ülhetnék a tengerparton, kezemben a kedvenc koktélommal, de azt hiszem, az ilyet túlértékelik. A valóság pedig az, hogy soha jobban nem esett még ilyen jól egy friss, hűsítő ital, mint amikor fáradtan, kimerülten megérkeztem.
Ugyanakkor felejthetetlen volt felfedezni egy lakatlan szigetet, a leprások szigetét, melynek maradványait a csend és az érintetlen, csoda szép türkizkék tenger hullámai őriznek. A látványtól kicsit megborzong az ember, egyszerre szép és félelmetes.
Aztán egyik csoda követte a másikat, hiszen a Krassi falucskában láthattam a világ legöregebb, 2000 éves platánfáját. Ugyanakkor szerencsésnek érzem magam, hogy eljuthattam az Physis olívaolaj gyárba, ahol meg is kóstolhattam Görögország kincsét, az olívaolajat, mely káprázatos színkavalkádjával elbűvölt, hiszen az aranysárgától a mélyzöld árnyalatokban pompázott.
Valami egészen különös módon vonzódom a különleges, titokzatos helyekhez, ezért is vártam nagy izgalommal a Dikteon Andron-barlangban tett látogatásom, ahol nem kisebb személyiség született, mint maga Zeusz. Kelet-Krétán a hegyekben található. Az 1025 méteres magasságot szamárháton tettem meg. Bár az állatvédők az utóbbi években nagyon kiálltak e nemes állatok védelmében, és mára már túlsúlyos turista nem ülhet fel a szamár hátára. Úgy gondolom, nem okoztam a kis hátasomnak traumát, boldogan, poroszkálva tettük meg a barlanghoz vezető utat.
Zeusz barlangja egy újabb természeti csoda. A cseppkövek szépsége ámulatba ejtett, ugyanúgy, ahogyan a barlang mélyén található kis tó, és a felette függő különleges köpenyre emlékeztető cseppkövek, mely a Zeusz palástja nevet kapta. Körbezárt a mélység, és a csendben a cseppkövek meséltek a múltról. Ezt a nyugodt, háborítatlan békét az itt élő védett denevérfajok vigyázzák.
Jó érzés töltött el, mikor újra megláthattam a napot és 1025 méter magasságban megpillanthattam az alattam megpihenő, lélegzetelállítóan szép Lassithi-fennsíkot. Közben éreztem a messzi régmúlt spirituális, mitológiai energiáit, ahogyan átadom magam a hely varázsának, mely után a lélek és a test megtisztul.
Engem mindig rabul ejtenek a zöldeskék vizek, a hullámok, hiszen csodás élmény volt nagyokat úszni a Líbiai-tengerben. Láthattam a naplementét, ahogyan az utolsó napsugarak búcsúztak a tenger víztükrében. De láttam a csodás napfelkeltét is, ahogyan az első aranysárga napsugarak boldogan táncoltak a tenger hullámain. A ragyogó görög napsütésben, a pálmafák árnyékában már valahol vártam az egyedüllétet, mikor magam vagyok. Elkísért a kedvenc könyvem, Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány. Hogy miért szeretem? Mert olyan, mint az élet, melyben vannak végzetek, sárga pillangók, fekete gézkötések, lemoshatatlan keresztek, sejtelmes gályák…
Aztán váratlanul meglep a felbukkanó magány és szerelem, és a halált olyannyira semmibe vevő életerő és a lelkes pusztítás.
Ennyi szépség és csoda után, talán nem is olyan bonyolult, rossz ez a világ, csak mi tesszük azzá. Az orvostudomány, a jog, a bölcsészet nemes dolgok, hiszen előbbre viszik az emberiséget, és kellenek a létfenntartásához.
De az utazás, a művészet, a költészet, az ezekben rejlő szépség, romantika, a szerelem, ezek azok a dolgok, amikért még érdemes élni.
„A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.”
(Szent Ágoston)
A szerző korábbi írásai:
- Bota Ágnes: Szabadság, szerelem
