Mint korábbi részünkben áttekintettük, a kunok Magyarországra való első letelepítése kudarccal végződött, vezérüket megölték, ennek következtében több 10 ezer kun harcossal kevesebb maradt az országban, ami akár a tatárjárás lefolyását is befolyásolhatta. Mindenesetre a következmények szörnyűek voltak, 1241 áprilisa és 1242 márciusa közötti majdnem egy év leforgása alatt a tatárok dúlása nyomán Magyarország lakosságának mintegy 40-50%-a pusztult el, 3 millióból 1,5 millió ember, emellett hatalmas volt az anyagi kár is.
Ráadásul a tatárjárás után IV. Béla a királyi jövedelmeket zsidó bérlők kezébe adta. Ekkor alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért 1251-ben kiváltságlevelet kaptak Bélától; ebben a kamara szolgáinak nyilvánítja őket, így a király közvetlen védelme alatt álltak. Ilyen körülmények után jutott arra a döntésre IV. Béla, újfent behívja a kunokat. Bár ez sem volt zökkenőmentes, hosszú és küzdelmes évtizedek következtek, lényegében ez már a végérvényes letelepítés volt.
A kunok szállásterületei a Magyar Királyság területén a 13. században
Főként a Duna-Tisza közén foglalták el szálláshelyeiket, de előfordultak Fejér megye déli részén, Mezőföldön, a Tisza és a Körös között, és pár egyéb helyen. Később kun származású uralkodónk is volt, ő volt IV. László magyar király. Közismertebb nevén Kun Lászlónak nevezték - (1262. augusztus 5. – 1290. július 10.). Érdekes, nem elsősorban azért, mert édesanyja kun származású volt, hanem mert kiemelt szimpátiával viseltetett a kunok iránt. Egyébiránt a kun harcosok hűen szolgálták a magyar sereget, s kezdték megszolgálni ittlétüket, legismertebb haditettük az 1278-as dürnkruti csatában történt, ahol ügyes manőverekkel, pusztító nyílzáporokkal, bátor és merész támadásokkal járultak hozzá a cseh-német-lengyel sereg szétveréséhez. Azonban ezzel a súrlódások sora nem ért véget.
Egyházi nyomásra egyre inkább meg akarták őket regulázni, pogány életmódjuk feladására bírni őket, ami ellenállást váltott ki belőlük, így László kénytelen volt sereggel vonulni ellenük, ez volt a hód-tavi csata (1280/1282). Itt vereséget szenvedtek, ám jó részük továbbra sem állt kötélnek, ehelyett a temesközi és körös-marosi szállásterületeket kun lakóik kiürítették, és visszatértek Havasalföldre. A 14. században a maradék területeken kun székek alakultak, ezt nevezték el Kunságnak.
A kun székek az alábbiak voltak:
Halas-szék – a Kiskunság területén Halas mezőváros (Kiskunhalas) központtal alakult ki a Csertán nemzetség területén, de több nemzetség jelenléte is kimutatható. A nemzetség fejének, Köncsög ispánnak 1366-ban Halason volt a szállása. 1418-ban még a nemzetség nevével jelzik a széket, de 1451-től ugyanitt a Halas-széket találjuk.
Szentelt-szék – 1424-ből van rá adat, Csanád megyében a Kór nemzetség területén alakult ki.
Kolbáz-szék – 1440-től vannak rá adatok, a Nagykunságban Kolbázszállás központtal valószínűleg az Olás nemzetség szállásterületét foglalta magában, de több nemzetség jelenléte is kimutatható.
Kecskemét-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, 1465-ben a kiskunsági Kecskemét mint a királynéi kunok bírói székének központja szerepel.
Kara-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, központja a kiskunsági Karaszállás. 1469-ben Mizse-szék néven szerepel, feltehetően a szálláskapitány Mizse család birtokain alakult ki a szék.
Hantos-szék – nemzetségi eredete ismeretlen, Fejér megye dunántúli részén volt, valószínűleg egyetlen kun birtokos család birtokában a 14. században
E ponton érdemes közbeszúrni, és ez a jászokra is érvényes (amiről majd későbbi részekben értekezünk), hogy a kun identitásnak bizonyos fokú alakváltozásai figyelhetőek meg a betelepítéstől napjainkig. Először az etnikai alapú önazonosság-tudat dominált, majd átalakult egyfajta területi alapú, a kiváltságokhoz ragaszkodó tudattá, tudniillik kisebb-nagyobb mértékben a jászok és a kunok privilégiumokkal rendelkeztek, klasszikus értelemben sohasem voltak jobbágyok, ehhez mindenkor erősen ragaszkodtak, királyi oklevelek egész sorát olvassuk, ahol is mindezeket elismerik és tiszteletben tartják. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a török időket, a megszállást a kunok is erőteljesen megsínylették.
A kunok régi címere a legyőzhetetlen erőt jelképező, kétfarkú oroszlánnal
A 16. században a kunok területe zsugorodni kezdett, nyoma veszett a Csanád megyei Szentelt-széknek, csakúgy, mint a Fejér megyei Hangos-széknek. A Duna-Tisza közi szállások ugyan megmaradtak, de hatalmas pusztulásokat szenvedtek. Többek között innen alakultak ki a mai tájegységi fogalmaink, mint a Kiskunság és a Nagykunság. A mai Kiskunság területén maradt kevesebb kun, mint „kisebb kunokról” beszéltek, és így ragadt rá a területre a mai megnevezés, s ellentétes előjellel pedig a Nagykunság, ahol a „nagyobb kunok” maradtak. Először az egri vár 1558-as összeírása nevezi a megmaradt három Duna-Tisza közi szék lakosságát kiskunoknak és a Tisza-Körös közi Kolbáz-székét pedig nagykunoknak.
A háborúk alatt sok kun elvándorolt, például hajdúk lettek. Régi területükre a török kiűzése után más etnikumok is költöztek, mindez elősegítette a kunok asszimilációját. Az utolsó kun nyelvű szövegek a reformáció idejéből ismertek. Mag a „Kun Miatyánk” néven elhíresült ima is református jellegű, ezt tartják az egyetlen megmaradt nyelvi emléknek. Bár többek úgy vélik a kutatók közül, hogy sok esetben félrehallás alapján jegyezték le, kétségtelenül ma is őrzik, így nem haszontalan közreadnunk. De, hogy ne pusztán a betűket mutassuk olvasóink számára, hallgassuk meg a Kárpátia zenekar feldolgozását:
A török alóli felszabadulás gyökeres fordulatot hozott mind a Kiskunság, a Nagykunság és a Jászság életében is, innentől kezdve viszont már lehetetlen külön kezelnünk a két nép további történelmét. A Habsburgok és a kamara az eredeti népesség drasztikus etnikai megváltozása okán érvénytelennek tekintette a kiváltságokat, és 1702-ben az egész jászkun kerületet eladta a Német Lovagrendnek.
Lantos János – Kuruc.info
Kapcsolódó:
- A jászokról és kunokról mint magyarrá vált népekről (I. rész)
