1889. április 20-a örökre megváltoztatta a világtörténelmet. Ezen a napon egy olyan ember született , akinek nevét és születési dátumát még akkor is ismerni fogják, amikor a mai jelentéktelen, demokrata percemberkék már réges-régen feledésbe merültek. Őszintén, fog bárki emlékezni a teljesen jelentéktelen, bábfiguraként funkcionáló Angela Merkelre 200 év múlva? Ha a válasz esetlegesen igen, akkor is maximum elrettentő példának.

A nagy "hírnév" persze sok-sok gonddal is jár. Sokszor olyan képtelen információk jönnek szembe velem az egykori vezérről és kancellárról, hogy egyszerre tudnék sírni, nevetni és dühöngeni is. Persze az ember ennyi év után az esetek nagy többségében már rutinból leszűri a valóságtól való, ám alapjaiban végtére is ártalmatlan elrugaszkodást, vagy a szándékos rosszindulatot és maszatolást. Természetesen – különféle módon – de emlékezetpolitikai és történeti szempontból is mindkettő káros jelenség. Szokták mondani, hogy az igazán karakteres, nagy formátumú embereket vagy szeretni szokták, vagy pedig utálni, átmenet nem igazán létezik. Ez abszolút logikus is. Elvégre, aki markáns (pozitív és negatív értelemben egyaránt), erőteljes, tekintélyt parancsoló jellemmel rendelkezik, azokat az "átlagemberekkel" szemben sokkal könnyebb véleményezni, vagy viszonyulni a személyéhez. Adolf Hitler pedig ennek a karakterességnek az iskolapéldája, ítélje meg valaki akár pozitívan, akár negatívan.

Persze a "győztesek" által kreált világ mindent megtesz, hogy a "szakértők" egymásra licitálva mondjanak minél nagyobb baromságokat, hogy a lényeget még csak véletlenül se lássa meg senki. Példának okáért elég csak belenézni egy-egy NatGeo-s "történelmi dokumentumfilmbe", amely sokszor inkább hajaz egy unalmas fantasy regényre, mint ismeretterjesztő műsorra. Aki tehát propagandamentesen szeretné megismerni Adolf Hitler életét és munkásságát, annak nagyon nehéz dolga van. Kivéve, ha tudja, hol és mit kell keressen. Ezúttal egy olyan momentumot ragadtam ki a későbbi Führer életéből, melynek rajta kívül egyetlen egy élő tanúja volt. Ez az ember nem más, mint Adolf Hitler fiatalkori diáktársa és barátja, August Kubizek. Érdekesség, hogy évtizedekkel később mindkettőjük ugyanolyan élesen vissza tudta idézni a jelenetet, amely valószínűleg feledésbe is merült volna, ha Kubizek nem veti papírra a Barátom, az ifjú Adolf Hitler című kiváló kötetében. A még nagyobb hitelesség kedvéért nem elmesélem és leírom az olvasottakat, hanem szó szerint idézem:

"Meg akartam kérdezni tőle, hogy hova megy? Beesett arca azonban annyira elutasítónak tűnt, hogy végül is nem szóltam egy szót sem. Mintha valami ellenállhatatlan erő hajtotta volna, Adolf a Freinberg csúcsa felé vette az irányt, én pedig követtem őt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs sötét, és nem vagyunk magányosak: ott álltunk a hegy tetején. Fejünk fölött ezernyi csillag ragyogott.

Adolf előttem állt, és hirtelen megragadta mind a két kezemet. Korábban sohasem tett ilyesmit. Kezeinek szorításából éreztem, hogy hihetetlenül erős érzelmek hatása alatt áll. A szemei valósággal lázban égtek az izgalomtól. Amikor megszólalt, a szokásostól eltérően remegő, rekedtes hangjából is éreztem mélységes megrendülését.

Lassan azonban elkezdett beszélni, és egyre folyékonyabban ejtette ki a szavakat. Sem előtte, sem utána nem hallottam Adolf Hitlert úgy beszélni, mint abban az órában, amikor ott álltunk ketten a hegy tetején. Fölöttünk szórták fényüket a csillagok, mintha csupán mi ketten léteztünk volna a világon.

Nem vagyok képes felidézni barátom minden egyes szavát. Soha korábban nem támadt olyan érzésem, mint akkor: mintha nem is ő szólt volna hozzám, hanem második énjének szavait hallottam volna. Egyáltalán nem úgy festett, mint akit magával ragadnak a saját szavai. Éppen ellenkezőleg, mintha ő maga is megdöbbenéssel figyelte volna, micsoda elementáris erővel törnek föl belőle az érzések. Nem tisztem, hogy megmagyarázzam ezt a különös jelenséget, de tény, ami tény: a barátom valóságos extázisba esett. Mintha maga Rienzi (Wagner egyik operájának címe, a példa kettős szimbolikával bír: Richard Wagner volt Adolf Hitler kedvenc zeneszerzője, az opera főszereplője, a névadó Rienzi pedig egy tragikus sorsú, ám rendpárti római politikus volt - Á.B.) szólalt volna meg benne, noha az ő nevét ki sem ejtette a száján. Azonban nem pusztán valamiféle utánzásról volt szó. Az előadás ösztönzőleg hatott rá, és felszabadította legbensőbb érzéseit és szenvedélyeit. Miképp a gátakat elsöprő áradat, úgy zúdultak elő belőle a szavak. Fenséges, nagyszerű mondatokban ecsetelte előttem a saját sorsát, valamint népének nagyszerű jövőjét.

Addig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy a barátom költő, festő, netán építész lesz. De most látnom kellett: valójában jóval magasabbra tör. Olyan magasságokat céloz meg, ahová már nemigen tudtam követni. Mondhatom, meglepődtem, hiszen úgy tudtam, áhított célja az, hogy művész legyen. Most azonban valamiféle felhatalmazásról beszélt, amelyet a népétől fog kapni egy napon azért, hogy kivezesse a németeket a szolgaságból, és szabadsággal ajándékozza meg őket.

Egy akkoriban teljesen ismeretlen fiatalember intézte hozzám szenvedélytől fűtött szavait abban az órában. Elhivatottságról, misszióról beszélt, továbbá egy emberfeletti feladatról, amelyet neki kell elvégeznie. Nemigen értettem, mire gondol. Sok év telt el, mire felfogtam ennek a különleges pillanatnak a jelentőségét."

Nos, ilyen ember volt fiatalon Adolf Hitler. Ki is tudná ezt hitelesebben elmesélni, mint az az ember, aki ifjú éveiben a későbbi Führer egyetlen igaz barátja volt?

August Kubizek portréja (forrás: operamusica.com)

Persze ez a fajta szellemi magaslat magában hordozza a másik oldalról érkező destrukciót is. Hiszen mi lehetne annál nagyobb rombolás, mint hazugságokkal bemocskolni egy ilyen magas szinten lévő embert? Milyen annál nagyobb károkozást tudunk elképzelni, mint amikor egy olyan személyt feketítenek be, aki fényévekre nemesebb azoknál, mint akik ezt teszik vele?

Természetesen történettudományi szempontból lehet vitatni politikáját, döntéseit, az értelmes diskurzusok mindig csak jó gondolatokat szülnek. De az a mérhetetlenül undorító, negatív szennyáradat, amelyet a "modern világ" erre a művészi szellemre önt, legalább annyira gusztustalan, mint az a liberális posvány, amelyben ugyanez a "modern világ" dagonyázik. Arról persze már nem is beszélve, hogy a "náci" kifejezés (amely eredetileg is inkább egy gúnynév, mint komolyan vehető szakszó) lényegében teljesen elvesztette eredeti jelentéstartalmát és válogatás nélkül oda-vissza mindenkire ráaggatják, akit éppen sértegetni akarnak, kiválóan modellezve ezzel abszurd, szánalmas jelenkorunkat.

August Kubizek kötete, vagy akár David Irving munkássága (a sort még folytathatnánk) pontosan ebből a szürreális, ócska valóságból szakít ki minket – ha csak esetenként  pár órára is. Becsüljük meg őket, mert ahogy múlik az idő, egyre nagyobb szükségünk lesz mindre.

Ezt a képet már többször használtuk a portálon, ezen a napon kihagyhatatlan

Alles gute zum Geburtstag, Herr Hitler!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Kapcsolódó: Marschalkó Lajos: A szemtanú megszólal