Általános iskolában azt tanultam, hogy lesz biológiai hadviselés. Azt is, hogy annyi szemetünk lesz, hogy megeshet, az űrbe lőjük majd csomagonként. Ez a hatvanas években volt. Most akkor min csodálkozunk? Tudtuk előre, és mégis ezt tettük. Pont.

Ám minél öregebb vagyok, annál kevésbé értem a világot. Volt az a körzős Úr (ahogy Mr. William Blake mutatta nekünk), aki megalkotá Ádámot és nem, még nem Évát, Lilithet. Úgy rémlik, Lilith visszapofázott, ezért az öreg megvakarintotta a fejét, és kimódolta Ádám bordájából Évát. Tetszetősnek tűnt a dolog, de úgy látszik, Isten mégsem ismerte eléggé az asszonyi természetet, mert azt hitte, beoltotta kígyó és alma ellen. Nem sikerült, mérges lett, angyal jövel pallossal, a többit tudjuk. Azaz, mégsem. Mert kínok között ugyan, de megszaporodott az emberiség. Hogyan? Mert ha csak ketten voltak, akkor… nem is folytatom. Tiszta szerencse, hogy egyes angyalok bebukták a bizonyítványt, mert ha nem tették volna, most valóban mindannyian egytestvérek volnánk.

A pokol kapuja, a Gondolkodóval a párizsi Rodin Múzeum kertjében - Dante útja az alvilágban kezdődött, a paradicsom ért véget (kép: Wikipedia)

Szép is a testvéri szeretet, sosem gondoltam mást, de látni keveset látom. Több az olyan, mint Káin és Ábel. Mondják, hogy Káin kupán sóhajtotta Ábelt egy kis kővel, de képzeljétek, olyat is olvastam már, hogy fordítva volt.

Az ember Földre jöveteléről mások eltérően vélekednek. Tessenek csak a dogonokra gondolni. Ők azt mondják, a nommók jöttek el hozzájuk, és rájuk bízták a tudást. A csillagászok körbe-körbe járkáltak a szobáikban és a szakállukat tépdesték, mert volt valami furcsa a Szíriusz pályájában, aminek révén arra kellett gondolniuk, van ott valami, ami bujkál előlük. Volt is, csak akkor még nem kérdezték meg a dogonokat, mert sejtelmük sem volt, hogy a megoldásért Maliba kéne menniük sürgősen, és nem csak azért, hogy vízisíelhessenek a Nigerben.

Most aztán törhetem a fejem, hogy a nommókat is Ádámtól és Évától eredeztethetjük-e, vagy ők ezen a teremtésen kívülről jöttek, de akkor vajon ki a Mindenható?

Nem szeretek kertészkedni sem igazán. Amint lehajolok gazolni, abban a pillanatban gyilkossá válok. Hallottam, hogy a növények is félnek, ha bántják őket, a rettegés jeleit mutatják, ha olyan személy lép a szobába, aki megégette a levelüket. Mi több, figyelmeztetik is egymást a veszélyre. Én persze süket vagyok ezekre a jelekre, el is borzadnék, ha netán sikoltanának, de azért tudatában vagyok annak, hogy ölök. Ezt igen, ezt nem. A giliszta maradhat, a pajor halál fia. Nincs elrejtve a szemem elől az sem, hogy ők is egymást marják, az erősebb kinyírja a gyöngébbet, de hát muszáj, hogy tessen ez nekem?

Én azt sem értem, hogy tágul a világegyetem. Hova? Van ott valami hely, ahova tágulhat? Akkor azt összenyomja? És akkor az nem része a világegyetemnek? Ha mégis, akkor megint csak: hova?

És főleg mi az, ami tágul. Mert a tudósok keresték az anyagot, annak alkotóelemeit, egyre kisebb és kisebb részecskékre bukkantak, majd szépen kifolyt a kezükből az egész. Rezgés van és hullám. A fény hol anyagi részecske, hol hullám. Vagy lehet, hogy ezen már túl vagyunk? Amikor épp nem anyagi részecske, hanem hullám, akkor mi az, ami hullámzik? Mi az, ami rezeg, de nem anyag? És miért vagyok én pont itt anyag a Földön?

Mesélik, ha valaki meghal, fölmegy valahova, tiszta, nem vakító gyönyörű fénybe, ahol találkozik elhunyt rokonaival. Mi van akkor, ha egy kisgyereket agyba-főbe vert az apukája, akár egy elvesztett lakáskulcs miatt? Mi van akkor, ha a nagypapi megerőszakolta az unokát, mert az olyan izgi? Ott, a tündöklő fényben egymás lágy ölére borulnak? Ha meg igaz a reinkarnáció, lehet, hogy anyuka épp bölcsis Békásmegyeren. Akkor lőttek a találkozónak?

Meg aztán a Smaragdtábla: ahogy fent, úgy lent. Ajjaj. Ha menekülnék lentről, mert vacak itt, akkor minek törekednék föntre, ahol ezek szerint ott meg VACAK. Azt képzelem ugyanis, hogy a fönti nagyobb léptékű. Így aztán azon kezdek gondolkodni, megvívom az utolsó harcot, és aztán hagyjanak engem békén nem lenni. Persze, amilyen izgága vagyok, lehet, hogy ezzel is elégedetlen volnék. Még magamat sem értem, és köbgyököt sem tudok vonni, pedig hallottam, hogy annak bizonyos esetekben haszna van.

Egy szó, mint száz, nekem ez az egész túl bonyolult. Most lehet, hogy elharapjátok a torkom, de egy utolsó kérdésem volna még. Vannak ezek az óriási időbeli távlatok. A kalpák, manvantarák és a yugák.

Most a Kali-yugát tapossuk épp, röpke 432 000 földi esztendőcske, semmi az, ha jobban belegondolunk. Magyarul vaskornak nevezzük, magunkat meg aranykori népnek gondoljuk, azért olyan rossz most itt nekünk. És Nimródnak mikor kell visszavonulnia? Ekkortájt. Mi csak elleszünk addig valahogy, szemlesütve, szétszaggatva, búskomoran, nyomorogva. Aztán ha visszatér az aranykor, lesz nagy csinnadratta, hejehuja, dínom-dánom! Még talán Csaba királyfi is tiszteletét teszi Atillával és a többiekkel együtt. Bár már itt is kéne lenniök, tekintve, hogy ennek a világnak éppen 2012. december 21-én (jól emlékszem?) volt a halála napja. Azóta nyolc év telt el, és igaz, ami igaz, koronákat már kaptunk, meg amúgy is fel-feltünedezik már a csillámporos szép jövő. Vagy nem?

Nyugodtan kövezzetek meg az utolsó bekezdésért, megérdemlek mindent, amit gondoltok felőlem.

Nem vagyok cinikus, akarom a jót, a szépet, a szeretetre nagyon vágyom, de legbelül mégis hallok egy hangot:

- Vilmaaaaa! Engedj ki!

Kucsera Zsuzsanna