Az 1941-42-es időszakban Japán meghódította Délkelet-Ázsiát és a Csendes-óceán nyugati területeit. Ezt elsősorban a technikailag hatékony japán flotta tette lehetővé. Az alábbi cikkünkben ennek az erőnek a jelentősebb technikai fejlesztéseiről írunk.
A 93-as típusú („Hosszú Lándzsa”) torpedók
Számos szerző szerint a japánok rendelkeztek a legjobb torpedóval, a 93-as típussal. Ennek a típusnak több előnye is volt, amik technikai innovációra vezethetők vissza. A legjelentősebb technikai innováció az volt, hogy a torpedó levegő helyett tiszta oxigént tartalmazott a tartályaiban. Mivel a levegő csak 21 százalékban tartalmaz oxigént, ezért ez majdnem ötszörös különbséget jelentett. Emiatt a japán torpedók nagyobb hatósugarúak voltak az összes többi korabeli torpedónál.
A típus másik előnye az volt, hogy jelentősen nagyobb volt a többi korabeli torpedónál. Míg a tipikus világháborús torpedók 45-54 cm-esek voltak, addig a „Hosszú Lándzsa” 61 cm-es volt. Emiatt nagyobb kárt okozott találatkor.
Egy további tényező az volt, hogy a két világháború között a japánok rászánták arra az erőforrásokat, hogy leteszteljék a torpedóikat, amit nem minden haditengerészet tett meg. Ennek az volt az oka, hogy a torpedók nagyon drágák voltak, ami miatt a legtöbb haditengerészet a háború előtt inkább nem tesztelte azokat. Emiatt a japán torpedók sokkal megbízhatóbbak voltak.
93-as típusú japán torpedó. A típus hatósugara 40 kilométer fölötti, ami egy tipikus torpedó hatósugarának a többszöröse volt
Ezért gyakorlatilag nagyobb távolságból lehetett indítani, mint amilyen távolságból a hajók tüzérségi lövegekkel lőtték egymást. Amíg nem jöttek rá, hogy létezik, addig az amerikai tengerészet nem értette, miért kapnak torpedótalálatokat sokmérföldes távolságokból. A „Hosszú Lándzsa” (Long Lance) amúgy a típus nyugati elnevezése volt.
A nehézcirkálók
A japán haditengerészet számára a két világháború között az jelentette az egyik problémát, hogy nem lehetett annyi hadihajójuk, mint az amerikaiaknak. Ezért arra fókuszáltak, hogy a hajóik minőségi fölényben legyenek az ellenséges hajókkal szemben. Az egyik terület, amiben ezt sikeresen megvalósították, a nehézcirkálók voltak.
A japán nehézcirkálók jellegzetessége az volt, hogy a vízkiszorításukhoz képest nagy volt a tűzerejük. Ennek az volt az oka, hogy a japánok arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb löveget zsúfolják rá a hajókra a hajók méretéhez képest. Ezért, míg a legtöbb világháborús cirkálónak 3 vagy 4 lövegtornya volt, addig számos japán nehézcirkálóknak 5. A japán nehézcirkálók emellett rendelkeztek a fentebb már említett torpedókkal.
Az erős fegyverzetnek hátránya is volt. Az egyik az volt, hogy a japán nehézcirkálók nagyon zsúfoltak lettek, ami többek között a legénység életkörülményein látszott meg.
A tűzerejük miatt összességében a japán nehézcirkálók az 1941-42 időszakban nagyon hatékonynak számítottak és a japán hódításokat ezek a hajók vezették.
Myoko osztályú japán nehézcirkáló. A hajó elején 3 lövegtorony volt a tipikus kettő helyett, ami számos japán nehézcirkálóra jellemző volt
Tűzvezetés és éjszakai harc
Egy másik terület, amiben a japánok a technikai fölényt keresték, az éjszakai harc volt. Ehhez több felszerelést is kifejlesztettek és felkészültek rá, így éjszakai csatákban többször is megverték a brit és amerikai flottákat.
A japánok a hajóik legénysége számára hatalmas távcsöveket biztosítottak, hogy jobban lássanak a sötétben. A leggyakoribbak a 12 cm-es távcsövek voltak, de voltak 21 cm-esek is. Emellett kifejlesztettek láng nélküli lőport, hogy kevésbé látszódjanak a hajóik, amikor éjszaka tüzelnek. Továbbá használtak világító gránátokat is.
Ezzel szemben az amerikai haditengerészet által használt lőpor sokkal nagyobb fényjelenséget produkált, emellett az amerikaiak az éjszakai kiképzésre kisebb hangsúlyt fektettek.
A japán csatahajók egyik jellegzetessége a magas, többszintes árboc (pagoda) volt. Ennek az volt a célja, hogy a hajók tűzevetését a lehető legmagasabbra helyezzék, hogy azokkal messzebbre lássanak. Ezáltal előnybe kerülhettek a nagy távolságban vívott harcban
A japán Chokai nehézcirkaló a Rabaulból való kifutáskor, 1942 augusztusa
Közvetlenül ezután a japán nehézcirkálók súlyos vereséget mértek az amerikai flottára a Savo sziget közelében. A csatában megmutatkozott a japán fölény az éjszakai felszerelésben és kiképzésben. A csata után az amerikai haditengerészet egy ideig csak nappal mert műveleteket végrehajtani a térségben
A nemzetközi egyezmények megkerülése: a hajók rekonstrukciója a két világháború között
A két világháború között megkötött tengerészeti egyezmények korlátozták a japán flotta fegyverkezését. A japánok ezt több módon próbálták ellensúlyozni. Az egyik példa, a nehézcirkálóik tervezése, fentebb látható, akárcsak az éjszakai harcra való felkészülés. Egy további példa a csatahajóik rekonstrukciója a két világháború között.
Az 1922-ben megkötött washingtoni egyezmény meghatározta, hogy az egyes államoknak mekkora flottát lehet fenntartaniuk. Viszont az egyezmény nem tiltotta meg, hogy a meglévő hajókat átépítsék. Ezért a japánok a két világháború között a meglévő hajóikat többször átépítették. Ennek egyik legjobb példáit a Kongo osztályú csatahajók jelentették. Ezeket a hajókat eredetileg az első világháború előtt tervezték. Viszont a rekonstrukció során kaptak 4 ezer tonna páncélt, majd a következő rekonstrukció alkalmával erősebb gőzturbinákat.
A japán Haruna csatahajó. A 30,5 csomós sebességükkel a japán Kongo osztályú csatahajók még 1942-ben sem voltak lassúak
Vízirepülőgép-anyahajók és vízi repülőgépek
A világháború előtt a japán haditengerészet számos vízi repülőgépet és vízirepülőgép-anyahajót épített, hogy kiegészítse a repülőgép-hordozóit. Ezeknek a hajóknak az volt a funkciójuk, hogy légi felderítést végezzenek, ami révén a nagyobb hordozók a fő feladataikra koncentrálhattak. Emellett ezeket gyorsabban lehetett megépíteni, mint egy hagyományos repülőgép-hordozót, ami révén kiegészíthették velük a flottát.
Chitose osztályú vízirepülőgép-anyahajó
A vízi repülőgépekben a japánok azért is láttak fantáziát, mivel a Csendes-óceán területein kevés volt a légitámaszpontok építésére alkalmas sziget, ami korlátozta a szárazföldi bázisú repülőgépek alkalmazhatóságát. Ezzel szemben a vízi repülőgépek bármilyen szigetet használhattak támaszpontként, ami az alkalmazást tekintve komoly előny volt. Ezért a japánok több ezer hidroplánt gyártottak, amiket elsősorban felderítési és járőrözési feladatokra használtak a szigetvilágban.
Ehhez kapcsolódik, hogy a hadiviselő felek közül egyedül a japánok gyártottak úszótalpas-vadászgépet. A típusjele Nakajima A6M2-N volt, és a híres Zero vadászgép úszótalpas változata volt. 1942-ben kezdték alkalmazni, és a fordulékonysága félelmetes volt, ami komoly ellenféllé tette.
Később megjelent egy újabb típus, a Kawanishi N1K1, de akkor már késő volt.
Nakajima A6M2-N hidroplán. A típus alapvetően egy Zero volt, úszótalppal
(Olvasónktól)
Források:
http://www.navweaps.com/Weapons/WTJAP_Main.php
http://www.navweaps.com/Weapons/WTJAP_WWII.php
http://www.combinedfleet.com/torps.htm
http://pwencycl.kgbudge.com/L/o/Long_Lance.htm
https://www.brighthubengineering.com/marine-history/123615-imperial-japanese-navy-heavy-cruisers/
http://pwencycl.kgbudge.com/N/i/Night_Combat.htm
http://pwencycl.kgbudge.com/S/a/Savo_Island.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Pagoda_mast
https://www.navygeneralboard.com/kongo-class/
http://pwencycl.kgbudge.com/S/e/Seaplane_Carriers.htm
https://www.militaryfactory.com/aircraft/detail.asp?aircraft_id=1388
