Késsel, pengével, üveggel, gemkapoccsal, sőt akár saját körmükkel ejtenek sebeket a csuklójukon, a karjukon, a combjukon vagy a bokájukon gyerekek százezrei világszerte. A falcolás, vagy, ahogy legújabban nevezik, a hegedülés jelenleg az önsértés leggyakoribb ­formája a kamaszok körében, felmérések szerint húsz-negyven százalékuk legalább egyszer megsebezte már magát szándékosan. Az alábbi írás a Magyar Idők online kiadásában jelent meg.

Heni most tizedikes, és az ország egyik legnevesebb gimnáziumába jár. Szinte csak jó jegyei vannak, bár alig tanul, inkább bulizni jár, a fiújával és a haverjaival lóg, vagy egyszerűen csak fekszik az ágyon és zenét hallgat. Éli a kamaszok mindennapi életét, Henivel tehát minden rendben – látszólag. A 16 éves lány ugyanis jó ideje vagdossa magát, a bokája, a combja telis-tele vágásnyomokkal.

„Tizennégy voltam, amikor először megvágtam magam a nagyszüleimnél talált régi borotvapengével. Igazából a kíváncsiság hajtott: tudni akartam, tényleg segít-e, ha sebet ejtek magamon, enyhül-e tőle az a belső feszültség, idegesség, amit akkoriban éreztem, és amit nem tudtam, hogyan vezessek le. Egészen addig, sőt még az első alkalom után is hülyeségnek tartottam a vagdosást, és el is ítéltem azokat, akik ezt csinálják, mégis azt vettem észre, hogy egyre többször gondolok rá.

Bújtam a netet, mindent elolvastam, megnéztem a témával kapcsolatban, de az első »próba« után jó pár hónapig szinte alig vágtam meg újra magam, mert ugyan kicsit megkönnyebbültem, a sebeket nem győztem eltüntetni. Aztán vége lett az első nagy szerelmemnek, teljesen kivoltam, úgy éreztem, a közös barátaink is ellenem fordulnak, utálnak, teljesen egyedül maradtam, kilátástalannak tűnt minden, és úgy éreztem, senkivel nem tudom megbeszélni a problémáimat, megosztani az érzéseimet. Akkor iszonyatosan eldurvult a helyzet, esténként sokszor már csak úgy tudtam elaludni, ha előtte fizikai fájdalmat okoztam magamnak, mert utána mindig jött az enyhülés, a megkönnyebbülés.

Reggelre persze megint vacakul voltam, az egész bokám, combom tele lett hegekkel, és tudtam, hogy nem ez a megoldás, de azt vettem észre, hogy nem tudok szabadulni a vagdosás gondolatától, valamilyen mértékben függővé váltam. Még most is sokszor érzek rá késztetést, pedig egy ideje járok pszichológushoz, nagyon jó barátok lettünk egy lánnyal, akinek már mindent el tudok mondani, és van barátom is, akinek megígértem, hogy nem csinálom. Ezek nagyon sokat segítettek, és most a napjaim hetven százalékában boldognak is érzem magam, a vagdosás gondolatát pedig megpróbálom kizárni, és keresni más módokat a feszültség levezetésére.”

Heni esete olyannyira nem egyedi, hogy a falcolásról, vagy, ahogy legújabban nevezik, a hegedülésről az interneten tucatszámra láthatók videó- vagy hagyományos blogbejegyzések, klipek. Szerencsére ezek döntő hányada nem rá-, hanem lebeszélő szándékkal született, Mészáros Gergely, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szak­ambulancia gyermek- és ifjúságpszichiátere szerint azonban ez is kétélű fegyver.

– Amint egy témát kiemelnek a korosztályi szószólók, mondjuk a vloggerek, azzal egyúttal bizonyos értelemben különlegessé is teszik, és ezzel, hiába szólnak ellene, éppen az ellenkező hatást érik el. Ez pedig a vagdosás esetében még inkább erősíti azt a már egyébként is meglévő korosztályos elfogadottságot, ami sajnos létezik a problémamegoldás e sajátos formájával szemben. Merthogy – magyarázza a szakember – a vagdosás, ahogyan az egyéb önsértési módok, egyfajta megküzdési mód, amelynek elsődlegesen valamilyen kezelhetetlennek érzett konfliktus, megoldhatatlannak látszó probléma miatt felgyülemlett feszültség csökkentése, levezetése a célja.

Egyfajta kissé beszűkült tudatállapot előzi meg az önsértést, amikor az erős, intenzív érzések és a kiégettség, az üresség egymásba csapnak át, jön a sok elárasztó, elsősorban magára vagy magára és a környezetére vonatkozó negatív gondolat. Ez pedig átmenetileg rendkívül jól enyhíthető fizikai fájdalom előidézésével, mert a pillanatnyi fájdalominger felülírja az aktuális bánatot, majd a feszültségoldást tovább erősíti, hogy a fájdalom csillapítására a szervezet erőteljes endorfin-, vagyis boldogsághormon-termelésbe kezd.

Ezért fordulnak sokan újra és újra ehhez a feszültséglevezetési módszerhez, mert bár maguk is tudják, hogy a problémát vagy konfliktust ezzel nem oldják meg, azonban legalább egy kicsi időre – ahogyan az alkohol vagy a drog – enyhülést hoz, és kibírhatóbbá teszi az életet. Ez egyúttal azt is jelenti – hangsúlyozza Mészáros Gergely –, hogy az önsértés nem öngyilkossági szándékkal történik, de szorosan összefügg azzal, mert a kiváltó tényezők nagyon hasonlók, ezért fokozottan veszélyeztetettek azok, akik vagdossák magukat. Az önsértés arra utal, hogy az egyén természetes megküzdési kapacitása kimerült, ezért szüksége van valamilyen pótszerre.

Mint a szakember mondja, a háttérben meghúzódó problémák nagyon sokfélék lehetnek: hangulatzavarok, bántalmazottság akár kortársak, akár családtag részéről, negatív élet­események, traumák – a lényeg, hogy az adott fiatal valami olyan problémával találkozik, amelynek a kezelésére még nem alakultak ki stabil, a helyzethez való alkalmazkodást segítő eszközei. Egy olyan jelenségről van tehát szó, amely sok diagnózissal párosulhat, illetve amelynek a kockázatát sok diagnózis növelheti, ezért sokkal inkább a háttérben meghúzódó problémákra kell fókuszálni a kezelés során.

A gyerekek minden esetben szomorúan beszéltek arról is, hogy szüleik semmit nem vettek észre - illusztráció (fotó: 123rf)

A Vadaskert gyermek- és ifjúságpszichiátere több, az önsértés tárgykörében indított vizsgálatban is részt vett már. Mint mondja, ezek, valamint saját klinikai tapasztalatai is azt mutatják, hogy a falcolás a gimnazista korosztályban a leggyakoribb. Véletlenszerűen megkérdezett 14 és 16 év közöttiek 20-40 százaléka mondja azt, hogy minimum egyszer már megsebezte magát szándékosan. A vagdosásnál is tapasztalható ugyanakkor, hogy egyre korábbra tolódik, 11-12 éveseknél sem ritka már. Főleg lányok fordulnak ily módon önmaguk ellen, de fiúk is érintettek.

– Régóta ismert, és a kutatásaink is azt mutatják, hogy az önsértés nemcsak a befelé forduló fiataloknál fordulhat elő, hanem azoknál is, akiknek a problémái a környezetüket terhelik meg, például a hiperaktivitással, figyelemzavarral élő gyerekeknél. Az önsebzés eszközei rendkívül változatosak: kés, penge, gemkapocs, rajzszög vagy üveg, sőt a saját körmükkel is képesek a gyerekek a csuklójukat, a karjukat, a bokájukat, a combjukat vagy a lábszárukat megsérteni, vagy akár a korábbi sebek kapargatásával azok gyógyulását elnyújtani, akadályozni.

Arra a kérdésre, hogy beszélhetünk-e egyfajta divatról, Mészáros Gergely egyértelműen nemmel felel. Azt elismeri, hogy a korosztályi elfogadottság megerősítheti a késztetést, ugyanakkor szakmai meggyőződése, hogy rendszeresen senki sem fogja magát vagdosni csak azért, mert másoktól ezt látta. Kétségtelen azonban az is – teszi hozzá –, hogy a jelenség 2000-es évek elejétől tapasztalt robbanásszerű növekedésével időben teljesen egybeesik az internethasználat mindennapossá válása világszerte.

A 2000-es években a hardcore punk zene egyik ága, az „emo” (emotional) terjedésével – amelynek vastagon része volt az önsértés „hétköznapivá” tételében – egyre több fiatal gondolta úgy, hogy ez a megoldás a világfájdalomra. Legalábbis az okokat keresők jelentős részének ez a hipotézise. Az biztos, hogy az internetes szubkulturális közösségeknek óriási szerepük van a jelenség elterjedésében és már-már természetessé válásában.

A személyiség érésével az esetek döntő többségében az önsértéssel is felhagynak a gyerekek, vagyis a jelenség akár magától is elmúlhat. Ám ha a háttérben meghúzódó lelki folyamat, a küszködés hosszasan tart, akkor lehet, hogy az egész személyiséget rossz irányba viszi, ezért fontos, hogy a szülő, a pedagógus kérje pszichológus vagy pszichiáter segítségét. Mészáros Gergely szerint ez azért is fontos, mert nem mindegy, hogy egy hosszan tartó lelki gyötrődés akár a szó szoros értelmében is milyen sebeket hagy maga után.

A korosztályi sajátosságokból adódóan a legritkább eset, hogy egy érintett kamasz maga kér segítséget. De abban, hogy ezt megtehesse, nagy szerepe van például a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványnak, amelyhez ingyen hívható telefonszámon és chaten is fordulhatnak a gyerekek.

A Kék Vonal nemcsak a tizenéveseknek, hanem szüleiknek is igyekszik segíteni. Mint fogalmaznak: „Kevés annál ijesztőbb helyzet lehet, amikor egy szülő azzal szembesül, hogy a gyereke bántja magát. Falcol, sebeket okoz, szándékosan keresi a fizikai fájdalmat. Az önsértés mindig valaminek a tünete, és sok erő és bátorság kell hozzá, hogy szülőként a testi sebek mögé nézzünk.”

Jánosi Valéria mentálhigiénés szakember szerint pedig nagyon is szükség van erre. A Családinet.hu-n megjelent írásának a címe is komoly figyelmeztetés a szülőknek: „Ne legyél benne biztos, hogy a te gyereked nem csinálja!”

A szakember személyes tapasztalata alapján ír arról, hogy a jó hírű belvárosi iskolában, ahol dolgozott és ahová viszonylag jómódú, tisztes középosztálybeli családok gyerekei járnak, nemegyszer vette észre a csuklópánt, kendő, karóra alól kikandikáló vágásnyomokat. Amikor rákérdezett, hogy vagdossa-e magát, a kezdeti meglepődés és tiltakozás után mindig kibukott a gyerekekből az őszinte vallomás, és megkönnyebbülten meséltek arról, hogy miért csinálják. Ahogyan minden esetben szomorúan beszéltek arról is, hogy bezzeg a szüleik nem vették észre.

Az írás elején idézett Heni erről így beszélt: „Meglepő, hogy a szüleimnek hónapokig nem tűnt fel semmi, pedig voltak elég gyanús szituá­ciók, és én biztos voltam a lebukásban. Egyszer pedig úgy belenyúltam a táskámban hordott pengébe, hogy össze kellett varrni a sebet, de még akkor sem rakták össze a sztorit, pedig elmondtam, hogyan történt, és azon sem akadtak fenn, hogy lány létemre pengével járkálok.”

Jánosi Valéria szerint mindenképpen érdemes élni a gyanúperrel, ha a gyerek a csuklóját folyton eltakarja hosszú ujjú pólóval, széles óraszíjjal, karkötővel, kendővel, ha a nyári hőségben sem hajlandó megválni a hosszú ujjú pólótól vagy hosszúnadrágtól, esetleg strandon nem hajlandó levetkőzni. A megszokottnál hosszabb időt tölt a fürdőszobában vagy a szobájában bezárkózva. Ha a szekrényébe rejtve véres gézdarabokat, törölközőket, ollót, pengét talál a szülő, és gyanús magyarázatokat kap. Ha pedig kiderül, hogy egy gyerek vagdossa magát, a szülőnek azt komolyan kell vennie. Nem szabad elintézni annyival, hogy ez csak egy kamaszos hóbort. Még akkor sem, ha a gyerek igyekszik bagatellizálni a problémáit. Ok nélkül senki nem okoz magának fájdalmat – hangsúlyozza a szakember.

A szorongás évszázada

Még az óvatosabb becslések szerint is csaknem minden negyedik-ötödik gyermek küzd valamilyen pszichés problémával, és egyre nő a pszichoszomatikus betegségek száma a gyerekek körében. Az Egészségügyi Világszervezet a 14–16 éves tinédzserek 25 százalékát találta boldogtalannak már 2015-ben is, és azt becsülte, hogy 2020-ra ötven százalékkal nőhet a lelki beteg gyermekek aránya, különösen az elmagányosodás, a valódi kapcsolatok hiánya miatt.
A WHO a XXI. századot egyenesen a szorongás évszázadának nevezte, az utóbbi évtizedek legnagyobb kihívásának pedig a szorongás és a szenvedélybetegségek elleni küzdelmet.