Előző szombaton a Népszava honlapján két érdekes szöveg jelent meg. Az egyiket, a 90 éves Kornai Jánost köszöntő írást már röviden kommentáltam, most a Sándor Iván Kossuth-díjas íróval készült interjúhoz és az interjú alatt olvasható rövid életrajzhoz szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Fotó: Vajda József

A Sándor Ivánnal készült beszélgetésnek aktuálpolitikai üzenetet szánt az interjú alanya és készítője. Az író a megfelelően föltálalt kérdésekre válaszolva elmondja véleményét a baloldali pártokról és politikusaikról, s természetesen a jelenlegi kormányfőről is.
Az író favoritja Karácsony Gergely. Hogy miért? Sándor Iván szerint Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt „megtalálta azt a politikusi magatartást – a szerénységet, köznapiságot, határozottságot együttesen –, és az önérdektől mentes közéleti ethoszt, amivel talán el lehet jutni ahhoz a hat-nyolcszázezres ma még hallgatag-közönyös lakossági csoporthoz is, amely nélkül nem lehet választási eredményességre számítani”. Az interneten meghallgatható az a felvétel, amelyen Karácsony kocsmai stílusban kommentálja azt a tényt, hogy a szocialisták elfogadták az ő fölkínálkozását. Ezt a rövid felvételt meghallgatva ki-ki elgondolkozhat, mit is jelent az író által emlegetett „közéleti ethosz”.

Sándor Iván Gyurcsány Ferencről is véleményt mond:

2006 október végén jártam regényem német kiadása alkalmából a Frankfurti Könyvvásáron. A nyugati újságírók sok kérdést tettek fel az októberi eseményekről. Azt feleltem, uraim, mutassanak még egy kormányfőt, aki ilyen őszintén beismeri a hibáit, mint Gyurcsány Ferenc.

Az író érvelése véleményem szerint sántít. Ha Gyurcsány például a tévében, nagy nyilvánosság előtt mondja el az ország népének, hogy kormányzása idején reggeltől estig hazudtak, ő ezt bűnnek tartja, amiért megköveti az embereket, akkor lehetne azt állítani, hogy beismerte a hibáit. Az őszödi beszéd azonban zárt körben, a sajtó kizárásával, a szocialista frakció előtt hangzott el. Gyurcsány tehát még ahhoz sem volt bátor, hogy mondjuk pártja kongresszusán, a sajtó jelenlétében legyen „őszinte”. Másrészt az őszödi beszéd ismeretében nem lehet állítani, hogy a volt kormányfő beismerte volna a hibáit. Gyurcsány egy szót sem ejtett arról, hogy szánja-bánja, mennyire becsapta a választókat, az egész magyar népet. Úgy vélem, Sándor Ivánnak téves elképzelése van az őszinteségről. Hogy ez a gyanúm megalapozott, azt majd éppen Sándor Iván pályafutásának egy-két epizódjával fogom illusztrálni.

Az író a jelenlegi kormányfőről is ejt egy-két szót. Az 1989-es Orbán Viktorról ezt mondja:

Közismert, hogy a Bibó kollégiumból indult, Soros György pénze segítette hozzá a karrierjéhez. A későbbi egyeduralkodói törekvések már akkor is az egyéniségéhez tartoztak. 1989. június 15-én este megkérdeztem az Írószövetségben Göncz Árpádtól: Árpád, mi lesz holnap a Hősök terén? Töprengett. Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg - válaszolta. Köztudott, hogy mikor Orbán a karrierje érdekében nagy hatású beszédében követelte a szovjet csapatok kivonulását, már megvolt róla a megegyezés, amelyről ő is tudhatott.

Értjük a célzást. A mindenféle radikalizmustól irtózó Göncz Árpád, akit sokan szeretnek manapság Deák után a haza újabb kori bölcsének nevezni (ami téveszme), Nagy Imre és társai temetése előtt egy nappal „töprengett”. S mi történt másnap? Sándor szerint Orbán a Hősök terén elhangzott beszédében „karrierje érdekében” követelte a szovjet csapatok kivonulását. Ez azonban nem igaz. Nem követelte a megszállók kivonulását, ezt a történelmi hűség kedvéért le kell írni. Akárhogy vélekedjünk a mai Orbán Viktorról, tény, hogy 1989. június 16-án a fiatal Orbán ezt mondta:

Ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.

A korabeli felvétel bizonyítja, hogy Orbán szavait nagy taps fogadta. Sándor állításához visszatérve: 1989. június 16-án Orbán csupán arról beszélt, hogy rajtunk múlik, rá tudjuk-e szorítani a szabad választásokra a kommunista pártot, s az is rajtunk múlik, hogy egy szabad választás esetén tudunk-e olyan kormányt választani, amely tárgyalásokat kezd az oroszokkal a megszálló erők kivonásáról.

Életkoromból adódóan annak idején nem hallhattam a Hősök terén elhangzott beszédeket. Idősebb ismerőseim azonban szinte egybehangzóan állítják, hogy két fontos beszéd hangzott el azon a napon: Rácz Sándoré és Orbán Viktoré. Orbán életrajzírója, Debreczeni József (aki ma Gyurcsány pártjában elnökségi tag) vaskos könyvében külön fejezetet szentel a beszédnek (Debreczeni József: Orbán Viktor. Bp., 2002, 84-99.o.). Ebben a fejezetben a legapróbb részletekig mindent megtudunk a beszéd keletkezéséről s annak fogadtatásáról. Debreczeni szerint ha „a rendszerváltozás folyamatában a Nagy Imre-temetés pszichikai fordulópont a magyar társadalom számára”, akkor „ennek a fordulatnak a középpontjában az Orbán-beszéd helyezkedik el”. (I.m. 97. o.) Bármiként is vélekedünk tehát Orbán Viktor politikusi-miniszterelnöki működéséről, az utálatot-ellenszenvet nem kellene visszavetíteni a közel harminc évvel ezelőtti beszédre. Mint említettem, idősebb ismerőseim (Debreczeni minősítését kölcsönözve) „katartikus hatású”-nak tartották Orbán 1989-es beszédét, amiből persze nem az következik, hogy akkor vagy később Orbán rajongói lettek volna. A két dolognak egymáshoz semmi köze.

Az interjúhoz csatolva „Névjegy” címmel Sándor Iván rövid életrajza olvasható. Az interjúban található csúsztatások-ferdítések után gyanakodva olvastam az író életútjáról szóló sorokat. Utánanéztem egy-két állításnak, s kiderült, gyanakvásom jogos volt. A mai honi irodalomban járatos barátaimtól sok-sok Sándor Ivánnal kapcsolatos anyagot kaptam, az alábbi, számomra is meglepő összeállítás tehát az ő segítségük nélkül nem készülhetett volna el.

A Népszava honlapján Sándor Iván „Névjegy”-ében többek között ez olvasható:

Sándor Iván Budapesten született 1930. március 11-én. A Szálasi-korszakot bujkálva élte túl. 1948-ban érettségizett. 1948–1950 között a Magyar Diákok Nemzeti Szövetségének osztályvezetője volt. Politikai okokból 1950-ben eltávolították, 1952-ben letartóztatták. 1953–tól ír. 1954-1956 között a BME A Jövő Mérnöke című lapjának szerkesztője volt. 1957-től a Film Színház Muzsika színházi kritikusa, majd 1975–1989 között főszerkesztő-helyettese. 1989 óta szabadfoglalkozású író.

A Szálasi-korszakot tehát bujkálva élte túl Sándor Iván, akinek őseit még Sternnek hívták. Aztán a bujkálás véget ért, s 1948-ban Sándor érettségizett. Hogy hol és milyen eredménnyel, nem tudom. Az interneten régóta nem frissülő sandorivan.hu holnapon az olvasható, hogy még érettségi előtt a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége (MDNSz) nevű balos diákszervezet kerületi titkára volt, 1949-ben pedig már az országos vezetőség munkatársa lett. Hogy milyen elkötelezettségű volt az MNDSz, arra csupán egy rövid hírt hozok fel példának:

A Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége Rákosi Mátyás elvtársnak 56. születésnapja alkalmából az alábbi üdvözlő táviratot küldte:
„80.000 magyar középiskolás diák nevében köszöntjük Rákosi Mátyást, a volt kitűnő szegedi diákot és kívánjuk, hogy mint a diákság eszményképe, sokáig vezesse a magyar értelmiséget a felemelkedés útján.”
(Szabad Nép 1948. március 10., 5. o.)

Sándor Ivánt később, a Rajk-per után, „politikai okokból eltávolították” a diákszervezetből, majd a Népszava „Névjegy”-e szerint 1952-ben letartóztatták. 1953-ban aztán Sándor írni kezdett, s ír is máig, rendületlenül. A közeljövőben is megjelenik egy könyve.

Sándor Iván életének ez az időszaka felkeltette az érdeklődésemet, s baráti segítségnek köszönhetően most egy-két adalékkal gazdagítani tudom az írói pályaképet.

Az első, fontos adalék, hogy Sándor Iván sorstalan, később Nobel-díjjal elismert társához hasonlóan a kommunista párt tagja volt, ami korántsem meglepő. Sorstalan körökben divat volt kommunistának lenni. A második fontos adalék, hogy egészen fiatalon részt vett és felszólalt a magyar írók első kongresszusán (ez a dicsőség Kertész Imrének viszont nem adatott meg). A Művelt Nép Könyvkiadó még a kongresszus évében külön kötetben adta ki a kongresszuson elhangzott beszédeket, hozzászólásokat (A magyar írók első kongresszusa 1951. április 27-30. Bp., 1951, 310 o.). Ez a kötet a kongresszus jegyzőkönyve alapján készült, s néhány esetben rövidítve közöl néhány felszólalást.

Az említett kötet 112-113. oldalán olvasható Sándor Iván rövid beszéde, amely 1951. április 28-án hangzott el a városháza közgyűlési termében. A 112. oldalon lábjegyzetben azt olvassuk, hogy Sándor Iván őrvezető „a Fiatal Írók Munkaközösségének tagja”. Ez nagyon érdekes. A Népszava „Névjegy”-e szerint Sándor 1953-ban kezdett írni, de már két évvel korábban fölszólalt az írókongresszuson, s tagja volt a fiatalokból álló írócsoportnak. Föloldhatatlannak tűnő ellentmondás. Persze az is lehet, hogy Sándor írástudatlanul lépett be az említett munkaközösségbe, ott úgy-ahogy megtanult írni, mondatokat szerkeszteni stb., aztán elment az írók kongresszusára egy olyan időben, amikor a magyar irodalom színe-java nem publikálhatott, s nem lehetett tagja az írószövetségnek.

A korabeli kötetből közlöm Sándor Iván felszólalását.

Sándor Iván beszédét röviden a Szabad Nép is megemlítette (Szabad Nép 1951. április 29., 8. o.), ami nagy siker lehetett a sztálinista írópalántának.

Az akkoriban a jugoszláv határ mellett katonáskodó Sándor Iván beszédéről a Honvédelmi Minisztérium központi lapja, a Néphadsereg is megemlékezett, s egy olyan részletet idézett, amely a Művelt Nép által kiadott kötetben nem olvasható:

Sándor Iván őrvezető annak szükségességére mutatott rá, hogy íróink nagyobb figyelemmel forduljanak a magyar nép békés munkáját őrző néphadsereg felé.
- A néphadsereg népünk és ifjúságunk nevelő iskolája, olyan hatalmas kohó, amely átformálja és újjávarázsolja ifjúságunkat. – mondta. – A hadseregben a Párt nevelő és szervező ereje segítségével az ifjú nemzedék gyorsan halad a szocialista emberré válás útján. A honvédség életével foglalkozó író számára tehát bőven akad téma, írnivaló.
(Néphadsereg 1951. április 29., 5. o.)

Sándor őrvezető beszéde elhangzása előtt már publikált rövid írásokat a Néphadsereg című lapban. A kongresszus előtt néhány nappal egymás után két novellája is megjelent (Szabad egünk védelmezői. Néphadsereg 1951. április 20., 6. o.; Műsor a táborban. Néphadsereg 1951. április 22., 6. o.). Az április 20-án megjelent írás szereplői gyakorlatozó katonai pilóták. A rövid történet ezekkel a szavakkal zárul:

„Moszkva fölé egy fasiszta gép se tudott a Honvédő Háborúban berepülni” – gondolták. – „Hát nem! A mi otthonaink fölé sem repülhetnek az imperialisták!”

A kongresszus után néhány nappal a Néphadsereg újabb Sándor-írást közölt. Ezt a csodás szöveget másolatban közlöm. A rövid történet a déli határon játszódik. A második hasábban olvassuk: „(…) nem messze a Dráva, amely mögött rabságban élnek az emberek.” Jugoszlávia akkoriban az USA „csatlósa”, az imperialisták „láncos kutyá”-ja volt a népi demokratikus sajtóban. Persze Josip Broz Tito uralma diktatúra volt, de a gyalult agyú Sándor őrvezető szövege azt sugallja, mintha Magyarország a szabadság oázisa lett volna.

A Népszava „Névjegy”-e szerint 1952-ben Sándor Ivánt letartóztatták. A sandorivan.hu honlapon az olvasható, hogy 1952 februárjában vették őrizetbe, s csak 1953-ban, Sztálin halála után rehabilitálták. Lehet, hogy így volt, az mindenesetre tény, hogy hónapokkal az állítólagos rehabilitálás előtt ismét publikált a Honvédelmi Minisztérium lapjában. Hogy volt ez lehetséges?

1952 végén, egy hónapon belül, két Sándor-írás jelenik meg a Néphadseregben. Előbb „A példa” (Néphadsereg 1952. november 21., 6. o.), majd az „Új állomás” című írás. Ez utóbbiról érdemes néhány szót szólni.

A történet hőse Besnyő Ferenc őrmester. Besnyő elvtársat a laktanyában mindenki szereti-kedveli, ahogy ő is minden elvtársát szereti-kedveli. Mindenkinek segít, ahogy tud, de nem szeret nagyobb nyilvánosság előtt szerepelni. Aztán egy szép napon parancsnokától megkapja az ukázt, tartson előadást „a kommunizmus nagy építkezéseiről”. Besnyő elvtárs megrémül:

Egyik este hiába várták őt a kultúrfelvilágosító szobában. Gondterhelt arccal félrevonult. Ritkán látták ilyennek.

Nem tévedés, „kultúrfelvilágosító” szerepel a szövegben. Ezzel a szóösszetétellel most találkoztam először életemben. Köszönet érte Sándor őrvezető elvtársnak.

A gondterhelt Besnyő elvtársnak egyik elvtársa segít a felkészülésben. Ekkor már fejlődni is kezd Besnyő elvtárs, szinte száguld „a szocialista emberré válás útján”:

Besnyő Ferenc tanulás közben jól megértette, hogy az ember olyan dolgokat is meg tud csinálni, amit megoldhatatlanul nehéznek lát.

Aztán lezajlik az előadás, s az elbeszélő (Sándor Iván) így értékel:

Az előadás nem volt kifogástalan, de mégis sikerült. Besnyő Feri úgy érezte: ezen a napon életének új állomásához érkezett. Ezentúl már nemcsak a katonák karját edzi acélosabbra, de öntudatukat is. Jobb nevelő lett. Ez az érzés büszkévé és boldoggá tette.
(Néphadsereg 1952. december 20., 6. o.)

Nem értem. Miért tartóztatták le Sándor Ivánt, amikor ilyen szép történeteket tudott összebarkácsolni? Mi lehetett Sándor Iván bűne? Talán a sajátos faji öntudat? Rákosiék ugyan zsidók voltak, de köztudottan nem szerették a cionistákat.

A Népszava „Névjegy’-e szerint Sándor Iván 1954 és 1956 között a műszaki egyetem A Jövő Mérnöke című lapjának volt a szerkesztője. Ez igaz. Nézzük meg, miről írogatott ekkoriban.

1954 tavaszán vagyunk. Közel egy éve már Nagy Imre a miniszterelnök, némi enyhülés tapasztalható az országban. Az Építőipari Műszaki Egyetem kultúrcsoportjának „Nem rólunk van szó” című szatirikus előadása megszólalásra készteti a párttag Sándor Ivánt. Bár nem ért egyet az előadást mindenestül elvető elvtársakkal, mégis igazi pártos álláspontot foglal el:

A szatíra éles fegyvere bennünket segít. Minél élesebb azonban a bírálat, annál döntőbb követelmény, hogy eszmeileg világos, egyértelmű legyen. Érzékeltetni kell, hogy a kipellengérezett jelenségek a kapitalista múlt továbbélő, kiirtásra ítélt maradványai, népi demokratikus rendszerünk lényegétől idegenek. (….) Igaz az, hogy a szatírában nem kötelező a pozitív hős. De a szocialista realizmus elve azt tanítja, hogy a mi társadalmunkban a szatíra elképzelhetetlen pozitív környezet nélkül. Éppen ez a mi szatíránk sajátossága a múlt szatíráival szemben.
(A Jövő Mérnöke 1954. május 25., 4. o.)

Sándor Iván tehát azt állítja, hogy a Rákosi-korszak Magyarországa pozitív környezet, a „hibák” nem a korszak „hibái”, hanem a kapitalista múlt továbbélő maradványai. Érdekes okfejtés. Ezek szerint az ’56-os forradalom is a kapitalista múlt maradványainak kiirtásáért tört ki?

1955. február 5-én a műszaki egyetem „A” épületének dísztermében egykori illegális kommunistákkal találkoztak az egyetemisták. Erről az eseményről írt Sándor Iván nagyon érzelmes beszámolót, amelynek most csak egy rövid részletét idézem:

Magas rangú katonatiszt ült az asztalsor végén. Közel tíz esztendeje ismerem, tudom, hogy részt vett az illegális mozgalomban, húsz esztendős sem volt még akkor. Tudom róla, hogy tíz esztendeje rendíthetetlenül harcol közös ügyünkért, s ma is, amikor elhagyja életének harmadik évtizedét, a régi, ifjúszívű ember. Még fiatal ma is, de amikor rápillantottam, s a tíz év előtti gyermekarcára gondoltam, összeszorult kicsit a szívem. A hullámos fekete haja – amit tán annyi lány megcsodált, - őszül.
Néztem az ősz hajszálakat és gondolatban fejet hajtottam azok előtt, akik a régi harcosok útján haladva a felszabadulás óta elvezettek bennünket a mához.
(A Jövő Mérnöke 1955. február 15. 3. o.)

1955 novemberében Rózsa Ferenc nevét vette fel az egyetem Bercsényi utcai diákotthona. Ebből az alkalomból Sándor Iván hosszabb cikkben méltatta az 1942-ben meghalt illegális kommunistát (A Jövő Mérnöke 1955. november 8., 2. o.).

Sándor Iván nagyon jól végezhette a dolgát, mert 1956 elején Munka Érdeméremmel tüntették ki. Ezt a kitüntetést az 1953. évi V. törvénnyel alapították meg, s azon polgári személyek kaphatták meg, akik „a Magyar Népköztársaság érdekeinek szolgálatában és azok elősegítésében, a szocializmus építése terén kimagasló érdemeket” szereztek. Ne feledjük, 1956 elején Nagy Imre már bukott politikus volt, a pártból is kizárták, ismét Rákosi kezében volt újra minden hatalom. Érdekes, hogy a sandorivan.hu honlapon a „Díjak” rovatban ez a szép kitüntetés véletlenül nem szerepel.

Nem sokkal később lelkes cikkben hálálta meg a kitüntetést Sándor elvtárs. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusáról írt cikkben többek között ezt olvassuk:

A szovjetország a XX. kongresszus napjaiban olyan magas csúcsra jutott el, ahonnan már szabad szemmel láthatók a végső célhoz, a kommunista társadalomhoz vezető út hatalmas távlatai.
(A Jövő Mérnöke 1956. február 29., 1, o.)

Milyenek lehetnek egy út „hatalmas távlatai”?

Hogy 1956 őszén, a forradalom napjaiban, mit csinált Sándor Iván, nem tudom. A sandorivan.hu honlapon olvasható életrajz szerint az Írószövetségben, a Műegyetemen, a budapesti főkapitányságon Kopácsi Sándor mellett sürgölődött forradalmi hevülettel, de hogy ebből mennyi igaz, s mennyi a képzelet szüleménye, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy 1957 májusában az akkor induló Film Színház Muzsika c. lapnak a munkatársa lett, s egészen a rendszer bukásáig itt dolgozott. Kritikusi munkája mellett belevágott a drámaírásba is. Ezt olyan sikerrel művelte, hogy a hatvanas évek elején több darabját is bemutatták, 1960-ban pedig díjat nyert az MSZMP VII. kongresszusa tiszteletére kiírt drámapályázaton.

A hatvanas évek elején nemcsak drámákat ír, olykor elmélkedik is a drámaírás problémáiról. Egykori lapja, A Jövő Mérnöke a nagy amnesztia évében kért és kapott tőle nyilatkozatot. Sándor Iván többek között ezt mondta:

Napjainkban új, szocialista társadalmat építünk. A történelem legnagyobb kísérlete folyik azért, hogy megteremtsük a legfejlettebb közösségi életformát. Kutatjuk a gazdaság, társadalom, a morál újabb tartalmát, formáit. (…) Előállhatnak olyan szituációk, amikor a szocialista ember igenis belebukik a küzdelembe. A dráma, dráma! S mi lehet ennél nagyobb dráma?! Vagyis nem kell félni attól, hogy a hős a színpadon esetleg alulmarad akkor, ha az író az egyes ember vereségében meg tudja mutatni az elv, a szocialista gondolkozás és morál, egyszóval a mi ügyünk győzelmét.
(A Jövő Mérnöke 1963. december 2., 3. o.)

Mondta mindezt Sándor Iván a nagy kádári megtorlás évei után.

Térjünk vissza a Film Színház Muzsika című laphoz. Sándor Iván az itt töltött évek alatt rengeteg cikket, film- és színikritikát, riportot írt, s kezdetben bizony igen vonalasan. Ott folytatta, ahol A Jövő Mérnöke hasábjain abbahagyta. 1958 tavaszán például egy Fejér István nevű szerző „Bekötött szemmel” című darabját mutatta be a József Attila Színház. A kritikában leíratik az ellenforradalom szó is, ezért idézem:

Az író megkapó drámai sodrásban azt mutatja be, hogy Varga Pista, a kommunista egyetemi diákvezér kezéből hogyan csúszik ki a vezetés 1956. október 31-én, hogyan lép helyébe az ellenforradalmi erőket jelképező horthysta őrnagy. Varga jobbító szándékkal a szocializmusért harcolt, még akkor is kommunistának tartja magát, mikor ez már egyáltalán nem népszerű. A horthysta őrnaggyal ő már nem vállalhat eszmei és harci közösséget, félreáll.
(Film Színház Muzsika 1958. március 7., 6-7. o.)

Ugyancsak 1958 tavaszán az alábbi borzalmas mondatban összegzi kritikusi tapasztalatait a színházi évadról:

Az általunk egyedül járhatónak elismert út, a szocialista eszmeiségű, minden igaz és fontos gondolatú, művészi színvonalú drámának otthont adó színház kialakításának tendenciája nem jelentkezett mindenhol a legpregnánsabban.
(Film Színház Muzsika 1958. május 9., 9. o.)

Több mint öt évvel később egy szovjet filmről szóló elismerő kritikában (Film Színház Muzsika 1963. november 9., 6. o.) olvassuk az alábbi részletet:

Néhány hónappal Kádár János bukása után, 1989 elején A Jövő Mérnöke meginterjúvolta Sándor Ivánt, a lap korábbi szerkesztőjét. Természetesen a forradalomról (akkori szóhasználattal élve a „népfelkelés”-ről) esett szó a beszélgetésben. Érdemes zárásul felidézni Sándor Iván néhány mondatát:

Népfelkelés indult meg a sztálinizmus magyarországi rendszere ellen. Tudjuk, nem volt a világon olyan népfelkelés, amelyben ne lettek volna jelen a legkülönbözőbb hordalékok, restaurációs szélsőséges erők, miként itt is.
De van egy fontos dolog a ma szempontjából. A történelemben mindig egy nagyobb históriai folyamatban betöltött szerepe alapján ítélhető meg, hogy egy-egy esemény mi is valójában. S ha a század végéről visszanézünk, akkor láthatjuk azt, amit akkor annyian éreztek: az a sodrás, amelyik egy totális diktatúrává süllyedt rendszer ellen bontakozik ki milliók érdekében, forradalmi váltást jelent, még akkor is, ha nincs lehetősége a kibontakozásra.
Ma, a progresszív megegyezések útjait keresve ez nagy tanulság.
(A Jövő Mérnöke 1989. február 24., 6. o.)

Változtak az idők, változott Sándor Iván beszédmódja is. Igaz, a szövegben még szerepelnek a „restaurációs szélsőséges erők”, amelyek (gondolom) nem marxista szocializmust akartak, mint Sándor Iván, hanem valami mást, emberibbet. S van az idézett szövegben még egy érdekes apróság. Sándor „progresszív megegyezések”-ről beszél. Kik között volt szükség szerinte „progresszív megegyezés”-re? A hatalom és a szerveződő ellenzék között. Hogy mi lett az eredménye a Sándor Iván által olyannyira óhajtott megegyezésnek, ma már világosan látható.

Lenne még miről írni. Például nem is említettem, hogy Sándor Iván nagy Tiszaeszlár-szakértő, még az 1970-es években könyvet írt az ügyről, amely nemrég új, bővített kiadásban jelent meg. Sőt színpadra is vitte az eszlári ügyet, még a kádárizmus fénykorában. A kommunizmus bukása utáni új világban aztán ő is megszagolta, hogy a faji fájdalom világgá kürtölésében pénz van, nem is kevés. A „szocialista emberré válás” útját maga mögött hagyva a „holokausztos íróvá válás” még jövedelmezőbb útját választotta, lett is sikere német földön, ahol minden szart kiadnak, ha van benne egy csipetnyi holoanyag. De ez már egy más történet. Erről majd akkor érdemes szólni, ha Sándor Iván 90 éves lesz. Nem kell sokat várni, csak két évet.

B. - Kuruc.info