1975. május hatodikán halt meg bécsi száműzetésében Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása. Sok mindent írtak már róla, de emlékezetem szerint eleddig nem dolgozták fel alaposan, mi mindent hordott össze róla a nemrég elhalálozott Népszabadság és jogelődje, a Szabad Nép. Az alábbiakban néhány szövegrészlettel szeretném gyarapítani az olvasók ismereteit.

Mindszenty József bíboros, a magyarok lelkiismerete

Először a Szabad Nép néhány cikkéből idézek, majd átugorva a kommunista évtizedeket, az 1990 utáni Népszabadságot szemlézem. Hogy miért hagyom ki a kádári éveket? Azért, mert az 1956-ot követő néhány évet leszámítva a kádárista Népszabadság nem nagyon beszélt a prímásról. A megtorlások után Mindszentyt is inkább feledésre ítélte a hatalom. Nem beszéltek, nem írtak róla, mintha nem is létezne. El kellett feledtetni az ország népével, hogy az amerikai követségen él az ország lelkiismerete. Ugyanez a módszer jellemezte az 1949 és 1956 közötti időszakot is. Mindszenty elítélése után csak olykor-olykor említették szitokszóként a prímás nevét, vagy a belőle képzett főnevet, a „mindszentyzmust”.

Mindszenty József 1949-es elítélése előtt a Szabad Nép című pártlap természetesen sűrűn foglalkozott az esztergomi érsekkel. A gazdag, egész kötetet megtöltő anyagból két szövegrészletet idézek, méghozzá szerzőjük miatt. Az említett cikkeket Kende Péter írta, aki többek között az MTA tagja, a Bibó István Közéleti Társaság elnöke. Kende még az 1956-os szabadságharc előtt szembefordult a hatalommal, a szabadságharc leverése után külföldre távozott, s az emigrációs évek alatt sokat tett azért, hogy a világban megmaradjon annak emléke. Munkásságának ezt a fejezetét eltagadni nem lehet. Ahogy azt a részét sem lehet eltagadni, amelyről manapság kevés szó esik.

Kende Péter MTA-tag, a Bibó István Közéleti Társaság elnöke

Az idén 90 éves Kende Péter a Szabad Népnél kezdte pályafutását. Aki átböngészi a lap 1945-1949 közötti lapszámait, nemcsak cikkeit olvashatja, hanem azt is megtudja, hogy pártnapokon vagy a rádióban előadásokat is tartott. Mindszenty Józsefről többször is írt.

Az iskolák államosítása után két hónappal Kende hosszú cikkben számolt be arról, hogy Mindszenty uszít az állami iskola ellen, a szerzeteseket a falvakba küldi „demokráciaellenes szervező munkára”. A cikk utolsó bekezdése fenyegetés a javából. Kende azt írja, hogy akik az állami iskola ellen izgatnak, „a törvénnyel fogják magukat szemben találni”. (Szabad Nép 1948. augusztus 15.,7.o.)

Talán mondanom sem kell, Mindszenty soha nem uszított az állami oktatás ellen, csupán az egyház oktatási szabadságát védte.

Nem sokkal a prímás letartóztatása előtt Kende Péter A tömegek tanultak! című vezércikkét közölte címoldalon a Szabad Nép. A fiatal újságíró szerint Mindszenty politikája az imperialisták céljait szolgálja, Mindszenty „ismét, akárcsak Horthy idejében, a háború, a kalandorpolitika mellett foglalt állást”. Cikke vége felé Kende a Bourbonokhoz hasonlítja a főpapot, sőt megajándékozza az „esztergomi Bourbon” címmel Mindszentyt, aki az „maradt, aki volt, háborús uszító”. (Szabad Nép 1948. december 2., 1.o.)

Mindszenty bíborost 1949 februárjában életfogytiglani fegyházra ítélték. A Szabad Nép ítéletet kommentáló terjedelmes vezércikkét az a Vásárhelyi Miklós írta, aki a rendszerváltozás után az eszdéesz parlamenti képviselője volt. Mivel most különös aktualitása van, idemásolok hivatalos életrajzából egy mondatot: „1984-től a Soros-alapítvány bizottságában Soros György személyes képviselője volt”.

Vásárhelyi nem fukarkodott a dicsérettel. Mindszentyt az emberi elaljasodás szörnyű gyalázatának, züllött gyengeelméjű bűnözőnek nevezte, aki „szánalmas féreg”-ként állt a bíróság előtt.

Ismereteim szerint Vásárhelyi szövege az egyik leggyalázatosabb, amelyet valaha írtak a prímásról. Néhány évvel ezelőtt Aczél Endrének sikerült Vásárhelyi nyomdokaiba lépni, ahogy majd írásom végén látni fogja az olvasó.

Vásárhelyi Miklós SZDSZ-alapító (csakúgy mint lánya, Vásárhelyi Mária)

A kádári évekről nem írok, ahogy ezt már elöljáróban jeleztem.

A rendszerváltozás után a pártlap más hangon szólt Mindszenty bíborosról. Természetesen a Népszabadság is beszámolt az 1991-es esztergomi temetés előkészületeiről és magáról a temetésről is, tisztességesen, korrekt módon. A temetés előtt egy évvel az Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének alelnöke pedig még ilyesmit nyilatkozott a lapnak:

Szervezetünk nyitott, így akár Mindszenty József is tagja lehetne, hiszen őt is egy ideig fogva tartották a nyilasok németellenes tevékenysége miatt.
(Népszabadság 1990. május 9., 7.o.)

Ehhez vajon mit szól a MEASZ mai vezére, Hanti Vilmos?

1992-ben a Népszabadság egyik cikke kisebb vihart kavart. Balogh Sándor párttörténész, a kommunista idők egyik kedvence hosszabb cikkben mutatta be Mindszenty 1945 utáni pályafutását, s mondandóját így summázta:

A konzervatív és legitimista Mindszenty József egész életében harcos antikommunista volt. Politikai eszmevilága a polgári fejlődést megelőző időkből táplálkozott, ezért már a polgári demokrácia eszményeivel sem tudott megbékülni. Elveihez való rendíthetetlen ragaszkodása, töretlen elszántsága és helytállása önmagában feltétlenül tiszteletre méltó. Kár, hogy ezeket az erőforrásait és tulajdonságait nem a társadalmi haladás szolgálatába állította. Mindszenty öntudatosan vallotta és vállalta konzervativizmusát és legitimizmusát, amit az utókornak sincs joga tudomásul nem venni.
(Népszabadság 1992. március 28., 23. o.)

A neves párttörténész szerint tehát Mindszenty nem volt a társadalmi „haladás” embere. Idézzük csak fel egy pillanatra Mindszenty bíboros 1956. november 3-án elhangzott híres rádióbeszédét. Néhány órával a szabadságharcot eltipró szovjet támadás előtt azt mondta Esztergom érseke, hogy „osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló” országként képzeli el a megújuló Magyarországot. „Szociális érdekektől” korlátozott magántulajdon? Ugyan melyik hazai, magát baloldalinak tekintő párt programjában olvashatunk ilyet?

Balogh írására nemsokára megérkezett az egyházi válasz. Katona Nándor érseki helynök így kezdte írását:

Percekig nem tudtam magamhoz térni az álmélkodásból. Hát ezt is lehet? Hát így is lehet? Így írni Mindszenty Józsefről, Magyarország bíboros hercegprímásáról 1992-ben a magyar sajtóban?
(Népszabadság 1992. május 15., 11. o.)

Az érseki helynök panasza jogos volt, pedig bizonyára nem sejtette, hogy a nevezett „magyar” lap az ezredforduló után olyan hangot üt meg, amelyhez képest Balogh Sándor kifogásolt cikke hozsannázásnak minősül. De ne szaladjunk előre!

Az esztergomi temetés után egy évvel, s Balogh idézett cikke előtt néhány nappal, rövid glossza jelent meg a Népszabadságban. Az Új Mindszenty című írás szerzője azon élcelődött, hogy a tévé „filozófust, nagy gondolkodót” akar „kreálni” a néhai esztergomi érsekből, amikor „az Édesanya című brosúrája alapján emlékezik meg róla”. (Népszabadság 1992. május 2., 9. o.) A „brosúra” címe helyesen: „Az édesanya”. A vaskos, két kötetes művet persze csak az nevezheti brosúrának, aki soha nem vette kézbe, soha bele nem lapozott.

A Népszabadság szinte minden évben megemlékezett a május eleji esztergomi Mindszenty-emlékmisékről is. Az 1994-es választások első fordulóját éppen az emlékmise másnapján tartották, a hétfői Népszabadságban ez téma is volt. Mivel ekkor már eldőlt, hogy a Horn Gyula vezette kommunisták visszatérnek a hatalomba, Zappe László nyugodtan vehette magának a bátorságot az alábbi gúnyolódáshoz:

Szombat délelőtt. A kőszívű ember fiai első és második része között másfél órán át idézték Mindszenty József emlékét. Az esztergomi Bazilikából szentmisét közvetített a televízió az egykori bíboros-hercegprímás püspökké szentelésének, halálának és hamvai hazahozatalának évfordulója alkalmából. A kampánycsendet természetesen senki sem sértette meg, pártok, személyek neve el nem hangzott. Mindössze ott volt a fél kormány s kiváltképp az MDF vezérkara. Végtére is ilyen nagy fontosságú eseményen ott a helyük, keresztény-nemzeti lelkületű férfiak nem hagyhatják ki, hogy imádkozzanak az országos engesztelő zarándoklat záró eseményén. S ha már ott volt a sok közismert közéleti személyiség, a kamera nem teheti meg, hogy ne pásztázzon végig rajtuk néhányszor, miközben Paskai László az imádságos lelkületű szent Magyarország látomását festegeti.
(Népszabadság 1994. május 9., 4.o.)

Zappe szövegéhez rövid toldalékot kell fűznöm. A Mindszenty emlékére tartott miséken bárki részt vehetett és részt vehet. Nem volt onnan akkor sem kitiltva Horn Gyula, Kovács László s a többi bolsevik. Az eszdéesz zsidai is elmehettek volna az őskeresztény Kuncze vezérletével, máriás lobogó alatt. Nem tették, nem baj. De az miért baj, hogy a még hivatalban lévő kormány tagjai közül többen ott voltak?

Az 1994 utáni években hébe-korba szóba került ugyan Mindszenty József, de durva, becsmérlő szöveggel nem találkoztam. Az ezredforduló utáni években aztán megváltozik a helyzet. A kommunista világból sajnálatos módon itt maradt Aczél Endre eddigi ismereteim szerint tíz évvel ezelőtt kezdte mocskos szájára venni Mindszenty makulátlan nevét. Egyik publicisztikáját (amelynek egyébként semmi köze nem volt a nagy magyar prímáshoz) ezekkel a sorokkal kezdte:

A római katolikus egyház hierarchikus rendje nem tűri az engedetlenséget. Illetve olykor kénytelen eltűrni, de az ilyesmi nagyon ritka. Amit büntetnek. Mindszenty József boldoggá avatása nem véletlenül „késlekedik” - évtizedek óta. A száműzetésben élt magyar prímás ugyanis nem volt hajlandó lemondani hivataláról s ezzel megnyitni az utat a Vatikán és a magyar állam közötti kapcsolatok normalizálása előtt, bármennyire is kérlelte őt VI. Pál pápa.
(Népszabadság 2007. január 9., 3.o.)

Hamisítatlan kommunista hang. A szovjet gyarmatként tengődő Magyarország és a Vatikán kapcsolatának „normalizálása”! Aczél egyébként hülyeséget írt: Mindszenty boldoggá avatási eljárása nem „évtizedek óta” zajlott. Az egyházmegyei eljárás 1996 nyarán befejeződött, ezt követően kezdődött a szentszéki eljárás, ami olykor bizony hosszú időt vesz igénybe, csak ezt a nem katolikus Aczél nem tudja.

Aczél "Acsádi" Endre

Közel három év telt el, s Aczél Endre ismét Mindszentyvel álmodott. 2009. november 6-án jelent meg Boldogok című publicisztikája a lap nevezetes harmadik oldalán. Ezt a förtelmes írást érdemes teljes egészében elolvasni. Mindössze három apróságra hívom fel az olvasó figyelmét.

1./ Aczél azt írja, hogy „a naiv hívő szemében” rejtélyesnek tűnhet, miért késik Mindszenty boldoggá avatása, „pedig nem az”. Igen! Milyen jó, hogy van nekünk, magyaroknak, Aczélunk. Mert ha nem lenne, ki kellene találni, hiszen egyébként nem tudnánk meg, hogy a rejtély nem létezik. A nem naiv, hanem felvilágosult Aczél Endre öntudata bámulatra méltó. Nemrég mondta egy ismerősöm: az öntudattúltengés „ezeknél” genetikai örökség, nem tudunk vele mit kezdeni.
2./ Aczél az engedetlenséget tévesen értelmezi. Nincs most arra hely, hogy Mindszenty lemondatásának történetét az amúgy mindenki számára hozzáférhető szakirodalom alapján felvázoljam, az azonban kimondható: Mindszenty, bár mélyen érintette, engedelmesen alávetette magát a pápa döntésének.
3./ Cikke végén a szemmel láthatóan zsidó szerző megállapítja, hogy „a hibák beismerése sem tartozik az egyház legerősebb oldalai közé”. Ez az aczéli tétel azért hátborzongató, mert 2009-ben, tehát két évtizeddel az állítólagos rendszerváltozás után jelent meg nyomtatásban. Egy olyan lapban, amely saját borzalmas múltjával soha nem nézett szembe. Egy olyan szerző tollából, aki köztudottan az állambiztonsági szervek munkatársa és a kommunista rendszer kegyeltje-kitartottja volt.

2011 májusában egy Bitó László nevű „közíró” hosszabb írást tett közzé a Népszabadság hasábjain, amelyben a Nemzeti Hitvallással foglalkozott. S ha már ez volt a téma, szólt Mindszentyről is. Idézem:

/…/ már a hatvanas évek elején kezdett bennem kiforrni a meggyőződés, hogy Mindszenty József minden konfrontációt vállaló, magát mindenek felett állónak tartó hatalomvágya nagyban hozzájárult a háború utáni egyre nehezebb sorsunkhoz.
(Népszabadság, 2011. május 25., 12.o.)

Hogy a Népszabadság, és annak jogelődje, a Szabad Nép mennyiben járult hozzá „egyre nehezebb sorsunkhoz”, arról soha nem lehetett olvasni a rendszerváltozás utáni Népszabadság hasábjain. Ezért tűnik „hitelesnek” Bitó-közíró mulatságos megállapítása.
Egy évvel később Aczél Endre ismét szükségét érezte annak, hogy Mindszenty Józseffel foglalkozzék. 2012. április 13-án megjelent, Mindszenty nem lesz „boldog” című írása különösen durvára sikeredett. Ezt az írást is érdemes figyelmesen elolvasni, s összevetni Vásárhelyi Miklós 1949-es gyalázatos írásával, illetve az abból idézett részlettel. A kettő között nincs különbség. Aczél szövegének néhány részére külön is szeretném felhívni a figyelmet.

1./ Az első bekezdésben van egy apró tévedés: Mindszenty bíboros pere nem 1948-ban, hanem 1949-ben volt.
2./ A második bekezdésben az olvasható, hogy ismét kísérlet történt „Mindszenty politikai alakjának felmagasztosításáért”. Normális ember számára ez az állítás értelmezhetetlen, Mindszenty ugyanis nem volt politikus.
3./ A harmadik bekezdésben Aczél ismét felvilágosít minket arról, miért késik a néhai prímás boldoggá avatása. Igen, ő felvilágosít minket, mert szerinte a tényekről még a Vatikán hivatalos lapja is hallgat (?!). S most jön a nagy érv: két magyar embert, egy orvost (a „szegények orvosát”, ahogy a nép nevezte) és a néhai esztergomi segédpüspököt a pápa „minden vacakolás nélkül” (?!) boldoggá avatta. Csak azt nem írja meg a mindentudó Aczél, hogy Batthyány-Strattmann László boldoggá avatási eljárása 1944-ben kezdődött, Meszlényi püspök esete pedig speciális: őt bebörtönözték, a (finoman szólva) rossz bánásmód miatt halt meg a börtönben, vagyis megölték. Meszlényi Zoltán tehát mártíromságot szenvedett.
4./ Aczél stílusának újabb gyöngyszeme: VI. Pál pápa „kiakolbólította” Mindszentyt az érseki székből. Ez is szabadnépes nívódíjra érdemes remeklés.
5./ Aczél szerint Mindszenty „uszított” a Demokrata Néppárt elnöke ellen, s a híveket arra biztatta, ne szavazzanak a pártjára stb. Csupa rágalom.
6./ A cikk utolsó bekezdésében azt állítja Aczél, hogy a „klerikális reakció” nem Rákosi találmánya, mert az élt, él és élni fog. Magyarán: Mindszenty is egy darab „klerikális reakció” volt, s mindazok, akik az ő emlékét tisztelik, ugyancsak klerikálisreakció-darabok.

Az egyház egyik nagy szentjéről írják, hogy amikor valami nagy bűnössel találkozott, rettenetes bűzt érzett. Én nem vagyok szent, de amikor Aczél Endre képét meglátom, vagy amikor egy cikke nyomakszik szemem elé, én is förtelmes bűzt érzek. Nem értem, hogy ez a kanálisszagú zsidó miért foglalkozik annyit a magyar katolikus egyház egyik legnagyobb alakjával? Mi, magyarok, nem foglalkozunk azzal, hogy ez vagy az a főrabbi mit művelt, vagy mit nem művelt. Miért érdekli annyira Aczélt a néhai prímás boldoggá avatási ügye?

Egyébként rossz hírem van Aczél Endre számára. Nemrég tette közzé a hírt a Mindszenty Alapítvány, hogy Mindszenty József boldoggá avatási eljárása végső szakaszba érkezett. Az ügyben illetékes vatikáni kongregációnál elkészült az ún. Positio, vagyis a vizsgálati összegzés, amely 837 oldalon tanúsítja Mindszenty József életszentségét, s a tervek szerint két éven belül születik meg a végleges döntés.

Mindszenty nem lesz „boldog” – írta a jövőbe látó képességgel magát felruházó Aczél. Őszintén kívánom, hogy megélje azt a napot, amikor Mindszenty Józsefet a hosszú és alapos vizsgálat lezárásaként az egyház boldoggá avatja.

Mintegy utóiratként álljon itt még egy idézet a néhai Népszabadságból.

2012 nyarán egy Bárkay Tamás nevű újságíró rövid balassagyarmati riportját közölte a lap. Ebben olvasható az alábbi részlet:

Szemrevaló barokk templom hívja fel a figyelmet magára ezután, melynek oldalfalából viszont a bronzba öntött Mindszenty József buggyan elő, áldást osztva.
(Népszabadság 2012. június 25., 15. o.)

Minden jó, ha a vége jó. Végre kimúlt a Szabad Nép-Népszabadság, ebből a mosléklapból már soha többé nem „buggyan elő” se Aczél, se más típusú kanálisbűz.

B.D. - Kuruc.info