Guy Verhofstadt úrnak, nagyrabecsüléssel

Olvastam a sajtóban, hogy a néhány nappal ezelőtti brüsszeli verbális csetepatén milyen furcsaságokat mondott Guy Verhofstadt belga liberális vezér a magyar miniszterelnöknek. Pontosítok, a belga férfiú kérdezett. Megkerestem a világhálón Verhofstadt indulatos beszédét, s meggyőződtem arról, hogy valóban igazak a hírek. „Moslék és kacat” – ismételtem magamban a nagy magyar író szavait, miközben Verhofstadt urat hallgattam.

A Teremtő akaratából igencsak csúnyára sikeredett liberális ember az alábbi kérdéseket szegezte Orbán Viktornak:

Az én kérdésem, meddig megy el? Mi lesz a következő dolog? Könyveket is fog égetni? A magyar Országház előtti téren, amit Kossuth Lajosról neveztek el? Ez a következő? Kertész könyveit vagy Konrád könyveit? Vagy esetleg az én kedvenc magyar írómnak, Márai Sándornak a könyveit? Márai Sándor egy igazi kozmopolita volt, akit Ön szintén megtámad ebben a pillanatban.

Verhofstadt három írót említett. Közülük kettő zsidó, egy pedig magyar. Örömmel hallottam, hogy a belga politikus kedvenc magyar írója Márai Sándor. Azt azonban túlzásnak vélem, hogy „kozmopolitának” nevezte a kényszerű emigrációt választó írót. Verhofstadt úr nem tud magyarul, tehát nagy bizonyossággal nem ismeri Márai Sándor naplóit. Az alábbiakban néhány naplójegyzetet idézek a kedvenc írótól.

Hogy kozmopolita író volt-e Márai? Kérdés, kit tekintünk kozmopolitának. Márai soha nem tagadta meg magyarságát, bár tudta, csekély esélye van annak, hogy valaha is hazatérhet hazájába. Mindig magyarul írt, hű maradt a nyelvhez és a nyelvben megőrzött örökséghez. Tudjuk, rendszeresen olvasta például Aranyt, Vörösmartyt, a nyelvfeledés elleni szérumként használta nagy íróink-költőink műveit.

1950. októberében ezeket a keserű sorokat írta naplójába:

Mindenütt a világban megvallva, hogy magyar származású vagyok. Hűségesnek és szolidárisnak maradni a magyar néppel, a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Magyarul írni, a fiókomnak. Idegen nyelven szólani a világhoz…. Ez a feladat. A magyaroknak már nem írhatok, s a jövőben sem lesz módom arra, hogy írjak. Ezzel le kell számolni. Nincs kinek írni, sem otthon, sem a világban. Magyarul örökre el kell hallgatni; s ennél nagyobb csapás engem nem érhetett. De ezt is el kell viselni. S talán írni egyszer valamit, amire felel a világ, s aminek aztán visszasugárzó hatása és ereje van a magyarság felé… Ez minden még, amit az otthoniakért tehetek.

Érdemes ezeken a mondatokon elmerengeni. Márai meghalt, s éppen önkéntes távozása után kezdte meg hódító útját a világban és itthon.

Márai Sándor az emigrációban pontosan látta, milyen erők működnek az amerikai sajtóban, könyvkiadásban és általában a közéletben. Talán két éve idéztem már, mit írt 1971. áprilisában, de oly szép szövegről van szó, nem árt az ismétlés:

A New York Times. Négy éve nem láttam. Nem hiányzott, de most, mikor kézbe veszem a kiló súlyú vasárnapi példányt, felárad az oldalakról az a keserű-fülledt gettószag, ami ebből az újságból – és olvasóiból, a New York-i zsidóságból – párolog…. 90% hirdetés mellett 10 % gyűlölködés, súgó-rágalmazó ellenségesség minden és mindenki ellen, ami és aki nem zsidó. Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere -, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.

Nem tévedés, ezt nem a magyar miniszterelnök, nem is a legnagyobb ellenzéki párt vezére, hanem Márai Sándor, a „kozmopolita” író írta, akit állítólag most a magyar miniszterelnök támad. Lapozzunk tovább. 1974 októbere:

Demokrácia. A fogalmat kétezer év előtt iparkodtak a gyakorlatban megvalósítani a görögök – aztán kísérleteztek a váltógazdasággal, oligarchiával és demokráciával, amíg Periklész kimondotta, hogy az embereket csak erős kézzel lehet kormányozni, de az emberek az egyenlőség illúzióját akarják, ezért meg kell hagyni nekik a tévhitet, és a demokrácia álruhájában meg kell valósítani az erős központi uralmat…. Aztán kétezer éven át nem beszélt senki a demokráciáról: a XVIII. században megint pislákolt az Eszme, az Aufkläristák, Enciklopédisták, az Enlightenment prófétái újra meghirdették… Most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában….. Konzumcikk. Moslék és kacat.

Hallja, Verhofstadt úr? Az Ön eszménye, a liberális demokrácia „moslék és kacat”. Legalábbis kedvenc „kozmopolita” magyar írója szerint.

Két év múlva, 1976. október 5-én újabb érdekes naplójegyzet születik:

Látogatók Kanadából. A férfi a magyar kiadó, aki Torontóban, tehetségesen, computeres nyomdát valósított meg, ott tucatnyi etnikus lapot, folyóiratot nyomtat, köztük egy magyar hetilapot. Ő adta ki utolsó három könyvem magyar nyelven. Elmondja, hogy teljesen lehetetlen magyar író számára angol, amerikai kiadót találni. New Yorkban, három utcában, néhány tucat „haladó értelmiségi” dönti el, mi jelenhet meg, ők rendelkeznek a disztribúciós szervezetek felett, kritika, árusítás, kiadás, minden a kezükben van. Kivétel nélkül zsidók. Ez így volt Hitler előtt Németországban, majdnem hasonló a helyzet ma Nyugat-Európában. Aki nem „einer von unserer Leut”, azt megfojtják, hamis vádakkal elteszik az útból, vagy egyszerűen agyonhallgatják.

A kanadai magyar kiadó Vörösváry István, aki többek között Márai műveit is kiadta az emigrációban. Természetesen magyarul. Az amerikai „haladó értelmiségieknek” nem kellett Márai, nem is jelentek meg a művei angolul. Kiadták viszont például Faludy Györgyöt, mert ő viszont „haladó” volt.

S végül még egy érdekes idézet a Márai-naplóból, szintén 1976 októberében született:

Az irodalmi Nobel-díjat ebben az évben egy Saul Bellow nevű amerikai zsidó regényírónak adták. A televízió mutatja a nyertest, csipás és csámpás, kistermetű bocher a chicagói gettóból. Kalappal a fején, zsebre tett kézzel, gúnyosan és fölényesen nyilatkozik az amerikai civilizációról. Regénye, a Herzog egy chicagói zsidó értelmiségi hőst mutat, aki vándorol az egyetemeken, ahol előad, nincs valóságos egzisztenciája, sem műveltsége, nem szeretik sehol, de mindenütt tolakodik, a nők, akikkel él – feleség, szerető – megcsalják, elhagyják, mert „önző” az ágyban, nem törődik a nővel, ejaculatio precoxos neurotikus és a zsidók gyanítják, hogy igazában nem más, csak slemil, aki nem találja helyét a világban… A könyv, szavak nélkül, de félreérthetetlenül, kimondja, hogy a zsidóknak nincs jó véleményük a zsidókról, nem bíznak egymásban, lebecsülik egymást, tudnak egymásról valamit, amiről jobb nem beszélni. Ugyanakkor foggal-körömmel, életre-halálra tolják, segítik egymást, hiszen máskülönben elpusztulnak. Ennek az írónak adták ebben az évben a Nobel-díjat, amelyet Stockholmban osztanak ki, de New Yorkban döntik el, ki kapja a díjat – ugyanaz a 40-50 ember, a zsidó maffia, akik eldöntik, kinek a könyve jelenhet meg, vagy, ha megjelent, kaphat-e a könyv disztribútort. Vagy Nobel-díjat. Ez így volt a harmincas évek elején Németországban, ma így van mindenfelé, Nyugaton is, Keleten is.

Verhofstadt úr könyvégetést vizionált Brüsszelben. Nyugodjon meg, senki nem akar égetni Kertészt, Konrádot, minek a lobogó reklám a senki által nem vásárolt műveknek?

Márai Sándor más kategória. Ő valóban író volt. Műveit sokan olvassák, sok magyar ember kedvenc írója. Jó, hogy így van. Mert amint az idézetek is bizonyítják, van mit tanulni tőle. Ki az a bolond, aki elégetné a műveit?

B.D. - Kuruc.info

Kapcsolódó: Márai Sándor üzenete a "homofóbia" elleni világnapra