Furcsa élet ez a mi magyar életünk. Meghal valaki, azt eltemetjük, megsiratjuk, koszorút helyezünk a sírjára, megfeszülünk az emlékezésben, összeszorul a torkunk a fájdalomtól s azután furcsa kis veszekedős jelek borzolják meg az emlékezés pillanatait.
Sértő Kálmán meghalt s amíg élt – élete négy utolsó esztendejében hírdette, vallotta, ország-világnak kikiáltotta, nem csinált titkot belőle, megírta és végrendelkezte, hogy életének polikai fele mihozzánk tartozik: a Nyilaskeresztes Párthoz.
Kedves Erdélyi József és Sinka István bizonyára emlékeztek még, hogy volt egyszer egy Összetartás című hetilap, ahová feljött egyszer Sértő Kálmán és azután mindvégig ottmaradt. Ez az Összetartás című lap becsületes, tiszta küzdelmet vívott és ezt a tisztaságot nagyon megszerette Sértő Kálmán, aki akkor fordított hátat addigi körúti zsidó, éjszakázó társaságának.
És azután, ha jól emlékszem, feljött ehhez az Összetartáshoz Erdélyi József is, aki ugyancsak megundorodott az addig őt tömjénező Miklós Andor-féle lapháromságtól, sőt a maga nehéz paraszti útján oda is elérkezett, hogy egyidőben a „Hörcsög“ című verse miatt a keresztény kormánylap, az Új Magyarság sem közöle írását. Emlékszik erre bizonyára Erdélyi József, akinek verseit akkor az Összetartás című nyilaskeresztes hetilap az első oldalon hozta. De kell, hogy emlékezzen arra is, hogy ez a nyilas lap volt az, amely költőknek csak ritkán kijáró ünnepi formában közölte 1938. augusztus 21-én Ének István királyról című gyönyörű versét.
Hasonló dolgokra emlékezhet Sinka István is, aki hosszú időn keresztül a mi fillértélenségünk előtt panaszolta az ő nagy szegénységét s én tiszta lelkiismerettel mondom, hogy mindig meglóbáltuk a segítséget és mindent elkövettünk, hogy biztosítsuk a magyar talajból kinőtt magyar költők számára a mindennapi kenyeret. Hogy néha ez csak nehezen sikerült, az nem mirajtunk múlott.
És most alig pár héttel Sértő Kálmán halála után valami furcsa szomorúsággal olvastuk azt a két civódó verset, amelyet Erdélyi József és Sinka István írt a Magyar Élet című nemzetpolitikai szemlében. Erdélyi József többek között a következőket írta:
„Sírod mellé, akit temetnek,
engem, költőt nem is engednek,
engem, költőt nem is engednek,
ott majd beszél Hubay Kálmán,
funerálván és prédikálván.“
Hát, kedves Erdélyi József, nagyon-nagyon nincs igazad, amikor ezt a verset megírtad, már csak azért sincs, mert Sértő Kálmánt nem Hubay Kálmán, hanem az funerálta el, akihez Sértő Kálmánnak saját írásai szerint mégiscsak volt egy kis köze. Azután Erdélyi Jóska később tudtam meg, hogy te későn érkeztél a temetésre, s ott az egyik temetőőr vagy kicsoda, nem engedett át a kordonon, mert nem tudta, hogy ki vagy.
De ezért így megharagudni tálán mégsem illett volna. Teneked és Sinka Pistának is nagyon jól kellett tudnotok, hogy mi volt nekünk Sértő Kálmán és mi voltunk mi ennek a nagyszerű magyar költőnek.
De ne vessétek a mi szemünkre, hogy „hiába voltak sokezren, könnycsepp nem pergett le, egy sem. Azok lengették a kendőt, akik néhány pengőt dobtak neki szemforgatva, s haláláig magára hagyva... Pesten temették el Kálmánt, díszben az ártatlanbárányt“.
Hát igen sokszor csak mi voltunk azok, akik néha néhány pengőt adtunk neki olykor erőnkön felül. Mi adtuk ki a könyveit, és ne haragudjatok, ha azt mondom, hogy az a sokezer testvér vádol benneteket, akik ott voltak a temetésen, s akik tudták, hogy költőt, magyar költőt temetnek. Keresitek a kákán a csomót, most már azt is kifogásoljátok, hogy Pesten temettük el Kálmánt.
Erdélyi József, Sértő Kálmán halála után bejöttél a Pilvax-kávéházba ahol azon törtük a fejünket, hogy hogyan hozzuk össze a Kálmán felhozatalára szükséges háromezer pengőt. Te, Erdélyi József akkor elrohantál, és gondolom, egyetlen gomb sem esett volna le a ruhádról, ha felhívsz bennünket telefonon és megérdeklődöd a temetést, mert mi annyira vártuk a jelentkezésedet, hogy még kerestünk is a Tücsöknél, de sajnos, az akkor már elköltözött a régi otthonából és bár tűvé tettük érted a fél várost, nem találtunk meg.
Ne vesd a szemünkre ezeket a dolgokat és ne állíts olyant, ami nem igaz. Se te, se Sinka Pista, akikben sok minden keserűséget megértek, de, akikben látom a felesleges dühöket is.
A temetőben nem illik veszekedni és nem illik vádaskodni. Különösen nem a költő sírja körül és különösen nem Sértő Kálmán koporsója előtt. A magyar földnek ez a szomorú életű harcosa egyenesen beszélő, szűzi tisztaságú ember volt, bizonyára tudta, hogy mit csinál és bizonyára tudta, hogy miért állt miközénk, annak ellenére is, hogy ezt a közénk váló tartozást még halála után is rossznéven veszik tőle olyanok, akikért még nem is olyan régen mi is harcoltunk és akikért a magyar szellemiségért folytatottt küzdelmünkben akkor is harcolni fogunk, ha támadnak bennünket.
(Magyarság Útja, 1941. július hó 18.)
——————————————————————
Erdélyi József:
Nyilas Jóska
„Nyilas Jóska“ az én nevem;
nyilaskereszt a mellemen.
Ballagok a pesti utcán, –
Ki tartozik itt énhozzám?
Járok, mint egy alvajáró;
gondolkodom a halálról.
Egyszerre csak „harc! kitartás!“
köszön rám egy kopott munkás.
Szürke munkás, ismeretlen:
mégis köszönt, – ismer engem.
Szavaitól szívem dobban,
fejem mozdul, szemem lobban.
Karom lendül akaratlan, –
Még a kő is forr alattam.
Új a föld is, új az ég is,
az Isten, a mindenség is.
„Harc! Kitartás!“ – mondom vissza,
s hazám lesz a pesti utca.
Hazám ez a világváros,
szülőföldemmel határos.
Testvéreim százak, ezrek...
Újra hinni, élni kezdek!...
(Virradat, 1938. november 21.)
Kapcsolódó:
- Fiala Ferenc: Sértő Kálmán - előszó 1943-ból
- Fiala Ferenc: Iskarióti Júdás
- Fiala Ferenc: Véres március, 1946
- "Szálasi határozottan ellenezte Budapest védelmét" - a sajtófőnök válaszol
- Fiala Ferenc: Hős vagy áruló? - Ki volt Bajcsy-Zsilinszky Endre?
