A magát Hungarista Mozgalomnak nevező politikai csoportosulás hivatalos lapjának, a Célnak októberi számában a lap egyik chilei olvasója Iskarióti Júdás cím alatt írt cikket. Tekintve, hogy a fentebb említett csoport mai is a totalitás elvét vallja, így a chilei cikk tartalma nem csak írójának, hanem az egész politikai csoportnak is fedi felfogását.
Nem szívesen foglalkozom személyi dolgokkal, különösen nem az emigrációban - de az előbb említett írás személyi éle mögött évtizedre visszamenő dolgok húzódnak meg, így azok megvitatása nagyban hozzájárul a szóban forgó ügyek végleges tisztázásához.
A Cél cikke többek között a következőket mondja:
"...megjelent egy könyv és a könyvvel kapcsolatban Hungaricus tollából a Magyar Egységben egy cikk. Az író, aki Hungaricus név alatt ír, velünk volt, amikor még jóval a második világháború előtt körülállottuk a bölcsőt, amelyből a Hungarizmus lépett ki... Ő akkor az új ideológia önzetlen apostola lett, írásban és szóban hirdette a hungarista igazságot és élte becsületesen a hirdetett igazságok szellemében a hungarista közíróhoz méltó életet... Hirdette és gyakorolta, hogy az újságot író közírónak csak igazat és mindenkor csak az igazat szabad írni. Az összeomlás után ezt az intranzingens apostoli munkát hosszú évek börtönével jutalmazták Sztálin cselédei... A magyar nép felkelése aztán megnyitotta előtte a zárka ajtaját, és Hungaricus rövidesen a Nyugaton szívta tele tüdejét az oly soká nélkülözött szabadság oly sok szeméttel is fertőzött levegőjéből. Nem sokáig tartott, rövidesen rájött arra, hogy azoknak az ideáloknak megvallása, amelyeknek ő apostola volt a háború előtt és amelyekért arcul veretett a háború után, megnehezítik az életét a Nyugaton is. Sietett tehát levélben megtagadni mesterét, mondván, hogy az ideológia, melyet hirdetett, egy ma már meghalt ember túlhaladott ideái, és ő azoktól elkülöníti magát. Aztán megírta könyvét... A meghalt ember ideáit továbbra is valló és azoktól magukat el nem különítő hungaristák vezetőitől azt kívánta, hogy a Hungarista Mozgalom szervezetei a könyvet terjesszék. A Hungarista Mozgalom vezetője, Hungaricus, ill. kiadója kérését nem teljesítette stb. stb. Mi, akik társai voltunk az apostolkodásban és Isten csodájára mégis életben maradtunk - nem vagyunk sokan, de azt gondoljuk, Hungaricus jegyezze cikkeit más néven a jövőben, jegyezze így: Júdás Iskariót.
Eddig a cikk rövid ismertetése - szó szerinti idézetekkel. Az egyik oldalon ott áll a Vádló Bitófák szerzője - Hungaricus -, Fiala Ferenc, a Hungarista gondolat árulója, maga a megtestesült Iskarióti Júdás. A másik oldalon pedig a jelenlegi Hungarista Mozgalom vezetője, illetve annak egész vezérkara, s mindenben azonosítják magukat a cikk tartalmával, már csak azért is, mert nyilván ők adták az adatokat és az impulzust az írással sohasem foglalkozó chilei olvasónak. Mert ha a chilei olvasó tudta volna, hogy Fiala Ferenc sohasem élt politikából, akkor nem írta volna azt, hogy régi ideáljaim megvallása megnehezítették itteni életemet, mert azoknak semmi közük nincsen mérnöki tudásomhoz, mely tudás egyedüli létalapomat képezi, hiszen két esztendei emigrációs írói tevékenységem eddigi honoráriuma a szegény Csűrös Zoltán által küldött fél kiló brazil kávé volt. Hogy azonban mennyire tagadtam meg régi ideáljaimat, azt a Vádló Bitófák című könyv mindennél jobban bizonyítja. És még egyet ehhez a kérdéshez: soha nem kértem a magát Hungarista Mozgalomnak nevező alakulatot arra, hogy írásaimat terjesszék, különösen nem azok után, hogy tizenkét évi ÁVO-börtön után szomorúan kellett tapasztalnom azokat a furcsa jelenségeket, amelyek az egyszemélyben Hertinger-Hámory-Henney féle Hungarista Mozgalomban uralkodnak. Rá kellett jönnöm arra, hogy a Cél köré csoportosult társaság tulajdonképpen egy közkereseti társaság, amelynek tagjai a mozgalmi tagdíjakból és a Cél számára juttatott adományokból élnek és az elmúlt évtized során ideológiai síkon vakvágányra futtatták Szálasi Ferenc nagy ideáljait. Állom, amit privát levélben Kocsárd Emánuelnek írtam, hogy véleményem szerint a hungarista emigrációnak nem az a célja, hogy egy halott ember örökségét aprópénzre váltsa és halottá merevítse annak az egész magyarságra kiterjedő elgondolásait. A hosszú évek során egyetlen könyvet sem adtak ki és az először az én szerkesztésemben megjelent Összetartásban közölt Út és Cél kritikai kiadását is elmulasztották.
Polgári kényelemben élték napjaikat, s a Cél mögé csoportosult kis klikk biztos tőkének érezte megélhetéséhez a nagy örökséget. Aztán jött az 1956. évi magyar forradalom, és végre kiszabadultak azok, akik annak idején azért nem kerülték el Himler Mártonék hálóját, mert elég bátrak voltak ahhoz, hogy saját nevükön szerepeljenek, tudván, hogy a hungarizmus egyben hitvallás is. Ezt a tragikus utat tartotta magára nézve kötelezőnek a bitófán kivégzett Kovarcz Emil, aki önként jelentkezett az angol hatóságoknál - hogy osztozzon társai sorsában. Ő nem változtatta nevét se Hertingerre, se Hámoryra, ő megmaradt Kovarcz Emilnek akkor is, amikor tudta, hogy ez a hitvallás a Markó utcai kivégzőoszlophoz vezet.
A Cél baráti körének nyugalmát azonban nagyon megzavarták az új emigránsok. Jött Temesváry László, Szálasi legodaadóbb híve, a Nemzeti Bank volt elnöke, akiről még a pesti népbíróság is megállapította, hogy az utolsó fillérig elszámolt a kezeire bízott három és fél vagon arannyal és több százezer dollár értékű devizával. De nem így a Cél.
Temesváry egyik volt beosztottja, egy bizonyos Fazekas nevű, suttogni és terjeszteni kezdte, hogy Temesváry kezén eltűntek bizonyos értékek. Értjük, kérem? Nem a pesti népbíróság, de a Henney-Hámory-Hertinger társaság belső tagja suttogta és suttogja, hogy ily módon "vakarják le" a kellemetlen jövevényt, akiből sajnos nem lett mártír. Azután kijött Málnási Ödön, a magyar történetírás egyik legnagyobb személyisége. Megírta a Magyar Mártírok című tanulmányát - de a Cél nem engedte meg még csak annak a meghirdetését sem, azzal az indoklással, hogy abból hiányzik Szálasi Ferenc. (Az ugyanis egy később megjelenő külön munka lesz.)
Azután megjelent a Fiala-Marschalkó: Vádló Bitófák c. könyv, amely először verte vissza irodalom terén a Szálasi Ferencet és mozgalmát ért himleri rágalmakat. A könyv borítólapján Szálasi Ferenc szerepel. Ezt a könyvet sem engedték meg terjeszteni, de még azt is megtiltották a mozgalom vezetői, hogy kritikát írjanak arról a hungarista szórványok lapjai! Az indoklás: Fiala Ferenc megtagadta Szálasi Ferencet egy privát levélben! Azután jött Marschalkó Lajos angol nyelven megjelent Világhódítók c. könyve. Ez szintén tabu volt, mert a könyvet Süli József, a Hídfő szerkesztője adta ki, hogy így pótolja a hiányt, amit a magát Hungarista Mozgalomnak nevező közkereseti társaság elmulasztott. Ők nem írnak és nem adnak ki könyveket, de pereatot kiáltanak arra, aki könyvet mer írni és tovább akarja vinni a Célnál begyöpösödött hungarizmust. És ha már Iskarióti Júdás nevénél tartunk, akkor idézzünk egy-két sort bizonyos levelekből, s nézzük meg, hogy kik azok, akik zsebükben csörgetik a szellem és a matéria 30 ezüst dénárját!
Fiala Ferenc többek között a következőket írta 1958. február 28-án Henney Árpádhoz:
... Második feladatomnak tartom, hogy mozgalmunkat és a hatalomban eltöltött rövid pár hónapot úgy ismertessük az emigráció és az egész világ előtt is, ahogyan az volt, ahogyan a dolgok történtek. Tudtommal erről a mozgalomról eddig csak mélységesen magyarázkodó cikkek jelentek meg, mert nem volt senki, aki bátor szintézisben megírta volna az események folyamatát. Én ezt a feladatot vállaltam, s legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint meg is fogom csinálni, még akkor is, ha csodálatosképpen pont Henney Árpád volt az, aki Münchenben könyvem megjelenése ellen tiltakozott...
Henney Árpád válasza Fiala Ferenc első levelére, 1958. márc. 12-én:
... Te mostanáig semmi életjelt magadról nem adtál, és így nyilvánvalóan nem akarsz kapcsolatban lenni a mozgalommal. Egyébként én sem helyezek súlyt arra, hogy kapcsolatban legyünk egymással... Azt azonban, amit itt, úgy érzem, bizonyos irigységgel állapítasz meg, miszerint te énértem is fizettél, mikor a börtönben ütöttek és szenvedtél, ezt teljes egészében nem fogadom el, mert ez nem igaz. Először is azért, mert amikor a mozgalomba beléptél, valószínűleg felnőtt ember voltál, és saját elhatározásodból csatlakoztál, nem pedig az én rábeszélésemre. Ne tüntesd fel azért érdemnek sem azt, hogy börtönben voltál, bár elismerem mindig, hogy tragikus véletlen volt, de arról te éppen úgy nem tehetsz, mint ahogy én nem tehetek arról, hogy a nekem szánt sorsot elkerültem.
És a mozgalom jelenlegi vezetőjének fenti sorainál álljunk meg egy pillanatra! A mozgalom vezetője nem tekinti érdemnek, hogy Fiala Ferenc, Temesváry László meg a többiek börtönben ültek, és végigszenvedték a két hónapos siralomházon túl az ÁVO-börtönök több mint egy évtizedét. A hősi életszemléletet valló Hungarizmussal ez merő ellentétben áll. Mert ha végigvezetjük a mozgalom jelenlegi vezetőjének gondolatmenetét, akkor nincs se hős, se mártír, mert ahogy Fiala Ferenc csupán véletlenül került haza, éppen olyan véletlennek minősíthető akkor Szálasi Ferenc és társainak mártíromsága is. De Henney Árpád - a mozgalom jelenlegi vezetője - itt nem volt őszinte, mert ő nem "véletlenül" nem került Himlerék hálójába, hanem azért, mert a hungarista felfogással ellentétben, hol régi német nevén, hol abban az időben felvett Hámory néven kerülte el a "véletlent". De nézzük, mit írt tovább ebben a levélben:
... Könyved megjelenése ellen én nem tiltakoztam, mert, nyíltan beszélve, nem is érdekel...
Fiala Ferenc válaszlevelének egyes részletei Henney Árpádhoz:
... Végtelen szomorúsággal tölt el levelednek utolsó fejezete, amelyben azt írod, hogy " könyved megjelenése ellen nem tiltakoztam, mert nyíltan beszélve, nem is érdekel". Kedves Árpád, itt végre elérkeztünk a személytelen lényeghez. Személytelen azért, mert te, mint a mozgalom vezetője, ezt a véleményed az én megkérdezésem nélkül írtad le. Hogy egy könyv, amelyet a mozgalomnak egyik régi tagja írt, mégpedig nem egy pártokból hol kilépő, hol belépő és pártpénzből élő tagja, hanem olyan, aki egész életében egyetlen pártnak és mozgalomnak volt tagja és, aki nem is talán, de egészen pontosan és biztosan az egyetlen ember, aki a világtól elkülönített Szálasi Ferenc élete utolsó napjaiban egy megvesztegetett őr engedékenységéből kifolyólag utoljára beszélgethetett vele - ha ennek az embernek az írása nem érdekli a mozgalom vezetőjét, akkor valóban megáll kezemben a toll. Föntebb idézett kritikádat te mindössze egy általam Kocsárd Emánuelnek írt levélből veszed anélkül, hogy férfiasan előbb hozzám fordultál volna. Mindig tudtam, hogy mit írok, de sajnos ismerem azt a régi pártbetegséget is, amellyel a pártpénzen élő pretoriánusok már a múltban is annyi bajt okoztak.
Levelemben nyilván írtam Kocsárdnak, hogy mivel csak nemrég jöttem ki, többet nem tudok a mozgalomról, de nyilván vannak dolgok, amelyek sírba szállnak Szálasi Ferenc személyével, és ezért szükséges bizonyos dolgokat revideálni, hogy mozgalmunk ne csak egy halott embernek a gyászkísérete és koporsóvivője, hanem élettel teli valami legyen. Célzok itt elsősorban párttotalitásra. A Führerprinzip mint olyan már csak azért is megbukott, mert azt, azaz egy embernek totális hatalommal való felruházását egyes személyekre szabták - s kérdés vajon, hogy ennek az elvnek a fenntartása helyes volna-e akkor, ha ezzel a hatalommal nem arra megfelelő utódot ruháznók fel. Ha egy mozgalom megkövesedik és nem tud alkalmazkodni legfőbb ideáljainak és célkitűzéseinek tiszteletben tartása mellett a megváltozott körülményekhez, lassan olyan lesz, mint a megöregedett vénleány, aki ötvenesztendős korában éppen olyan módszerekkel akar udvarlót szerezni magának, mint fiatalsága idején... stb. stb. Egyébként én nem tudom, hol és mikor volt szó arról, hogy könyvemet a Hungarista Mozgalom is támogassa. Tudtommal nem fordultam soha semmiféle támogatásért könyvem kiadásával és egyebekkel kapcsolatban sem tehozzád, sem a mozgalomhoz, még annak ellenére sem, hogy ezt múltam és munkám alapján a mozgalomtól elvárhatom. De tudom, hogy szétszórt mozgalmunknak nincsenek anyagi bázisai, amelyhez fordulhatnánk. Egyedüli kapcsolatunk és egyedüli összetartó erőnk - mint ahogyan azt Josephus Flavius megírta - csak az elszálló szó és a leírt betű lehet. És ha a zsidóságot a láthatatlan szó és a lopva továbbadott írás tartotta össze, akkor veszekedés és régi rossz párttulajdonságok fenntartása helyett - ha még reménykedünk - mi sem tehetünk másként. Szó és betű. Nincsenek anyagi javaink, s híveink szétszórtan élnek a világban, ami megnehezíti a feladatot - különösen a reád háramló szervezés feladatát - s ebben a munkában csak egyetlen komoly és eredményes segítség lehet - a tovatűnő szó, a levelekben leírt biztató sorok és a papírra kinyomtatott betű... Én úgy érzem, hogy ezek a kérdések nem Henney árpád és Fiala Ferenc személyes ügye, hanem azé a sok és sok ezer magyaré, akik politikai hitvallásuk miatt hagyták el az országot, szenvedtek, és akik esztendők múltán azt várják a régi mozgalom vezetőitől, hogy apró veszekedések helyett a Hungarista Mozgalmon belül az egyetemes magyarság érdekeit szolgálják.
A börtönben cellabeli beszélgetések során, az ott elhunyt Tóth László egyszer azt mondotta, hogy teljesen téves a kommunista igazságszolgáltatásnak az a célkitűzése, hogy a börtönökben átnevelje és átformálja politikai ellenfeleit. Aki kint ingadozó volt régi meggyőződésében, az a börtönben száz százalékosan megváltozott és görcsösebben ragaszkodik régi meggyőződéséhez, mert az addig gyönge vasat acéllá kovácsolta benne a szenvedés. A félzsidókból egész zsidók, az óvatos félkeresztényekből bátor hitvallók lettek. A szenvedés nem változtat meg bennünket, hanem megerősíti bennünk a hitet. Velem is ezt tette.
Isten veled, Árpád, szeretettel üdvözöl.
Kitartás!
Fiala Ferenc
Henney erre a levélre nem tartotta fontosnak a válaszadást.
A Vádló Bitófák azonban megjelent, és szokatlan nagy visszhangja támadt az egész magyar emigrációban. A könyv megjelenésével egy időben Klár Zoltán Az Ember c. lapja beszüntette a Himler Márton rágalmazó könyvéből való idézést. Ebben az időben Henney Árpád 1959. május 22.-én levelet intézett a Vádló Bitófák című könyv társszerzőjéhez, Marschalkó Lajoshoz, és levelében többek között a következőket írta:
Kedves Lajos, legelőször határozottan kérlek, hogy ne általánosíts, mert ezt én sem tettem eddig soha. Én soha senkinek, sem szóban, sem írásban nem mondtam azt, hogy az " írók húznak sápot ", hanem kifejezetten egy könyvre, a Vádló Bitófákra és egy "íróra", "Fiala Ferencre" írtam teljes meggyőződéssel mondom, meg Sülire. De soha senki másra, de legkevésbé reád... Ahogy megírtam mindenhová azt, hogy valaki a saját személyére megveszi a könyvet, nem tilthatom meg és nem is törődöm azzal, de a Hung. Mozg. szervezeteit felhasználni, azért, amit 1958. februárjában megmondtam, nem engedem. Az együttműködés és támogatás, ahogyan azt te is írod, csak kölcsönösségen alapulhat. Ez Fialánál felénk nincs meg, tehát szó sem lehet, hogy mi egyoldalúan támogassuk és ájuljunk el a gyönyörtől, hogy Fiala hajlandó lenne a könyvét általunk terjeszteni...
Itt ismét téved Henney Árpád, mert nekem, mint szerzőnek, a könyv terjesztéséhez semmi közöm, annak bevétele nem is nagyon érdekel, mert jól tudom, hogy mit jelent emigrációban könyvet kiadni. A mozgalom vezetője, Henney Árpád által említett "sápot" bármikor hajlandó vagyok Henney Árpádnak átengedni, de nagy a gyanúm, hogy abból a sápból még egy salzburgi kiskocsmában sem tudna megebédelni. De gyerünk tovább a Hungarista Mozgalom vezetője által írott levéllel.
Nem tudom, hogy van-e valaki, aki tartozik Sülinek az eladott könyvekért, de ez nem is tartozik reám, ezt intézze el ő azokkal. Én azt sem tudom, hogy ő kiknek küldött, vagy nem küldött könyveket. Ha pedig valakiről tudod, hogy téged is emleget a letiltással kapcsolatban, úgy kérlek, írd meg nekem, hogy az illetőt azonnal figyelmeztessem tévedésére, mert ez kizárólag tévedés az illető részéről.
A Hungarizmus etikát és becsületet hirdet. A mozgalom vezetőjének fenti sorai ennek az etikának pont az ellenkezője. Marschalkó Lajos érdekében hajlandó szólni a nemfizetőkkel szemben, de Süli Józsefért már nem. Marschalkó Lajost ki kell fizetni, mert ő még élvezi a pártvezető "kegyeit", de Süli már kívül áll a körön, neki szabad adósnak maradni. És mi az a letiltás, amit levelében említ? Nyilván ennek a pártvezetői letiltásnak volt a következménye az, hogy Henney Árpád ausztráliai embere, Kántor testvér, megtagadta Süli Józsefnek az eladott könyvek árának a kifizetését, sőt, továbbmenve, nem hajlandó még a raktárban visszamaradt könyveket sem visszaküldeni. De ugyanez az erkölcstelen jelenség mutatkozik Belgiumban és általában mindenütt, ahol Henney Árpád erkölcsi befolyása még érvényesül. Ha a pesti Király utcai kereskedők járnak el így, az érthető, ők nem pártvezetők.
A fenti példa csak jelentéktelen töredékét képezi azoknak az adatoknak, panaszoknak és leveleknek, amelyek szabad földön való tartózkodásom óta hozzám érkeztek. Hosszú volna felsorolni azokat a dolgokat, amelyek összessége minden próbálkozásom ellenére távol tartott attól a csoporttól, amelyet mindennek nevezhetünk, csak hungaristának nem.
És ezzel zárom az írást, ígérve, hogy folytathatnánk a suttogó propagandát arról, hogy a tizenkét éves börtönbüntetést szenvedett Temesváry László ellopta a Nemzeti Bank aranyát, hogy Málnási Ödön áruló volt, hogy Fiala Ferenc közbűntény miatt ült börtönben úgy a Horthy-rendszer, mint Rákosi világában, azt is megírhatják, ha akarják, hogy 10 éven át nem én voltam Szálasi Ferenc sajtófőnöke.
Jöhetnek újabb rágalomlégiók, tovább élhetnek a félrevezetett és naiv testvérek adományaiból, elhitethetik, hogy a jelenlegi pártvezető hősiesen küzdött a háború utáni üldözési években a hungarista gondolatért, hogy környezetének egyes tagjai nem közbűntényért, feketézésért, hanem politikai hitvallásukért szenvedtek szabadságvesztést, írhatnak és hirdethetnek, amit akarnak, a jövőben minden rágalomra csak egy válaszunk lesz: a hallgatás.
(Hídfő, 1959. november 10.)
Kapcsolódó:
- Fiala Ferenc: Véres március, 1946
- "Szálasi határozottan ellenezte Budapest védelmét" - a sajtófőnök válaszol
- Fiala Ferenc: Hős vagy áruló? - Ki volt Bajcsy-Zsilinszky Endre?
