Ücsörögve a Venyige utcai börtönbéli zárkában eszembe jut néha az a keserű gondolat – ami nyilván a történelemben sok hasonló helyzetben lévő hazafinak járt már a fejében –, hogy talán nem ezt érdemeltem a hazámtól. Nem mintha valamiféle hálálkodást várva tettem, amiket tettem, még csak nem is önzetlenségből, hisz egy hazafi tettei mögött az a cél is ott van, hogy ő is szeretné magát jobban érezni a hazájában, mert ő itt akar boldogan élni, és a – hite szerint – jobbító szándékú cselekedetei az egész nemzet életminőségét emelhetik, így a jobb életminőségben ő és szerettei is boldogabbak lehetnek, szóval, egy ilyenforma „önzés” is van benne. De akkor is, akaratlanul is megjelenik az emberben néha ez a keserű érzés: nem ezt érdemeltem!

Ez most nem azt jelenti, hogy valamiféle „lelki összeomlás” küszöbén vagyok, mielőtt valaki félreértené, csak az ember itt ráérős idejében elfilozofálgat ilyeneken is.

Mint ahogy számba veszi azt is az ember, hogy mi kárt okoztak neki a haza ellenségei mindazért, amit tett, és főleg azért, amit még esetleg tehetne, ha nem sikerülne még ezek előtt tönkretenni őt. Túl a számtalan kisebb-nagyobb koncepciós eljáráson, amikkel a személyemet meghurcolták, az elmúlt évtizedben hétszer kellett ezek miatt átszerveznem a saját és a családom életét. Először mikor bujkálni kényszerültem. Másodszor mikor a bujkálás után 10 hónapig lakhelyelhagyási tilalom alatt voltam kénytelen élni. Harmadszor, mikor újra szabad lehettem megint. Negyedszer mikor 2009 nyarán elhurcoltak, és több mint két évig börtönben tartottak. Ötödször mikor a börtönből kikerülve évekig házi őrizetben, majd lakhelyelhagyási tilalom alatt voltam. Hatodszor mikor megint szabad lettem. És hetedszer most, midőn megint börtönbe vetettek. Sok ám ez! És nem csak nekem, hanem a feleségemnek, és főleg a három gyermekünknek! Fontos időszakokban nem tudtam részt venni a gyermekeim nevelésében. A kicsi lányomnak az első börtönévek után úgy kellett újra megszoknia, hogy van apja. Kimaradt a gyerekek életéből három közös családi karácsony (úgy tűnik, most jön a negyedik). Négy olyan nyár, ahonnan nincsenek így családi nyaralásokról emlékeik (pedig emlékszem a saját életemből, hogy ezek a 8 és 14 éves korom közötti családi nyaralások milyen meghatározó gyermekkori emlékeim). Most meg, amikor a két nagy a – nevelési szempontból talán legnehezebb – kamaszkorban van, és az anyai helytállás mellett nagy szükség volna az apaira is, megint elragadtak mellőlük. Nem beszélve az anyagi nehézségekről, meg a személyes életünk számos tervéről, amiket keresztülhúztak az ide-oda ráncigálásommal. Sok ez!

Nem panaszkodásképpen írtam ezeket, inkább számvetésképpen és tanulságképpen minden jövőbeli hazafinak, hogy a küzdő hazafias életforma megéléséhez nagy lelkierőre is szükség van a nehézségek elviseléséhez, és akaratra, meg kitartásra az állandó újrakezdéshez. És mindemellett egy hasonlóan kitartó és erős asszonyra, aki ott áll az ember mögött, és helytáll az ember helyett is, ha kell. Nekem jó érzékkel sikerült ilyen asszonyt választanom, áldja meg az Isten! És persze nagyon hasznos az összetartó nagycsalád is a háttérben, köszönet húgomnak és a fáradhatatlan édesanyámnak is. És nem utolsósorban fontosak a barátok és bajtársak, akik a legnagyobb ellenszélben is kiállnak az ember mellett, hála nekik is ezért.

Szóval, a küzdő hazafias életformához mindezen – kívülről nem annyira látványos, de – fontos emberi kapcsolatok építgetésére is szükség van. Mert kétségtelenül megvannak ennek az életformának a szépségei. A megélt nagyszerű dolgok emlékei a legsötétebb börtöncella mélyén is képesek fényben tartani az ember lelkét, és fenntartani az életkedvét. Mondhatnám a nótára hajazva, hogy „csak az jöjjön hazafinak, aki ilyet szeret”.

Mindazonáltal szeretném, ha saját és családom életének a – jelenlegi állapot vége utáni – nyolcadik újjászervezése már az utolsó lenne. Reménykedem, hogy így lesz, és hogy nincs már ez messze!

2016. november 28.

Budaházy György
(nem jogerős) politikai elítélt