1949. szeptember 29-én kezdődött hazánkban az első tervkölcsön jegyzése, amellyel az 1950-ben induló első ötéves tervet óhajtotta finanszírozni a kommunista hatalom. A párt az ún. népnevelők hadának bevetésével sajtolta ki a pénzt a dolgozókból.

Egy tanulmány szerint 700 forintos havi keresetig (akkoriban a KSH szerint 649 forint volt az átlagbér) a havi jövedelem felét, ezer forintig annak háromnegyedét, ezer forintos havi kereset fölött pedig egy havi jövedelmet kellett jegyezni. 1949-ben mintegy két és félmillió ember jegyzett tervkölcsönt, aki pedig ellenállt a népnevelői agitációnak, s egy fillért sem adott az államnak, ellenségnek minősült. Nemcsak a gyárakban, hanem a falvak, a községek tanácsházaiban is bevezették a „szégyentáblákat”, amelyeken a kölcsönt megtagadók névsorát olvashatta a dolgozó nép.

A népnevelők mellett természetesen kiemelt szerepet kapott a kommunista sajtó. Az újságok lelkes cikkekben igyekeztek mozgósítani a dolgozókat, s napról napra beszámoltak a jegyzés elsöprő sikeréről.

Gárdos Miklós egyik könyve
Az első tervkölcsön jegyzésének megindulása utáni napon a Világosság című kommunista napilap már címoldalon számolt be az első nap sikeréről: „Óriási lelkesedéssel jegyzi az ország a tervkölcsönt”. Ha tovább lapozunk az újságban, megtaláljuk Gárdos Miklós lelkesítő írását is.

Gárdos Miklós fia Gárdos Péter filmrendező, akinek Hajnali láz című, világsikerű „posztholokauszt” regényét nemrég ismét piacra dobta a Libri Könyvkiadó. A holoszemét két főszereplője a már évekkel ezelőtt elhunyt édesapa, Gárdos Miklós és az édesanya, aki ma is él. Gárdos Miklós volt oly előrelátó, hogy a kölcsönjegyzésre buzdító írásában megörökítette kisfiát, Pétert. Gárdos Miklós az akkor tizenöt hónapos Péterkével agitált, ő az alábbi írás főszereplője. Kivételes és egyedi ez a történet, akárcsak a posztholokauszt szerelem.

Péter nyugodtan alhat

Azt hiszem, a Life volt, vagy a Picture Post – valamelyik nyugati képeslap, amelyben azt a bizonyos képet láttam: egyszerre kiáltottunk fel a feleségemmel: „Nézd csak, szegény, milyen nagyon, nagyon sovány!” A képeslap genovai riportot közölt, amelyben megmutatták, hogyan él a kikötőváros, milyen sötét nyomorúság felhőzik a tiszta kék olasz égen. Persze, erről szó sem volt ebben a riportban, mely csak arról szólt, hogy Olaszország ennyi meg ennyi segítséget kapott a Marshall-terv keretében. A gyerek, akinek képe láttán egyszerre felkiáltottunk, feketehajú, ijedtszemű kis soványság volt. Négy-ötéves lehetett, a nagy képen jól látszottak meztelen lábai, gyűrött rongyai és a szakadt ingen át még a képen is szinte átdöfte bőrét a csont.

Régen volt már, négy hete talán, hogy a kép láttán felkiáltottunk, azóta el is felejtettük a genovai sovány kis Pietrot. Munkánk pihenőjében inkább a mi kis szőke, tizenöt hónapos Péter fiunkkal játszunk.

Ma, mielőtt mindketten munkába indultunk, felébredt Péter, ahogy szokott minden reggel. Ma reggel jutott azután eszünkbe az a Life-beli kép – mert ma reggel, mielőtt elindultunk, megbeszéltük a feleségemmel a Tervkölcsönt és ebben a megbeszélésben annak a genovai Pietronak és a mi kis Péterünknek egyforma szerep jutott: róluk szólt a beszélgetés.

Azt mondta a feleségem: a Tervkölcsön azért van, hogy Péterből ne lehessen Pietro, olyan gyerek, akinek a szülei munka nélkül őgyelegnek az utcán, akinek a hazájában kövér tőkések füttyjelére kioltják a kohók tüzét s utcára dobják a dolgozó embereket. Hogy Péterből ne lehessen olyan gyerek, mint ez a szegény, sovány Pietro, akinek országában reménytelen, sötét és sivár a gyerekek sorsa éppúgy, mint a fiataloké, a felnőtteké. Hogy a mi hazánk szabad ország maradjon, független ország, hazája, tulajdona azoknak, akik érte dolgoznak.

Péter felébredt és kiabálni kezdett. - Mama, mama…. Péter olyan világban született, ahol a maga hazája építésén dolgozhat az anyja, meg az apja. Péter vidám, jókedvű kis kölyök, olyan, mint többi kortársa akárhol a világon. De az ő homlokát nem vonja majd ráncba a gond soha. Az ő életébe nem szól majd bele játékot elrontani, keserűséget és bánatot hozni a válság, a kapitalista világ változhatatlannak tartott törvénye. Péter most tizenöt hónapos. Mire először iskolába megy, körülötte felnőnek öt év alatt az új városok és falvak, az új iskolák. Jövőre már valamelyik új játszótéren hintázik boldogan s valamelyik új óvodában tanulja a versikéket.

Mire Péter felnő s iskolába megy, befejeződött az első ötéves terv. Új ország épül: hazánk, a szocialista Magyarország. Péter majd megismeri tájait, a kékeszöld Balatont, a ködsipkájú Mátrát, a Duna partját és a Mecseket, eljut majd az új Mohácsra s nemcsak tanul róluk, meg is látja, akárcsak mindannyian, az új gyárak ezreit, az új házak derűsszínű falát és ifjú társa lesz az új embereknek, akiket az építőmunka, a kemény, de vidám, nehéz, de eredményeiben boldogító küzdelem nevel: az ötéves terv.

Péter mosolygott, kissé álmosan. Aludhat még egy órácskát s aludhat nyugodtan minden gyerek: az ő jövőjüket munkáljuk – az ország, mindannyiunk jövőjéért jegyzik szülei a kölcsönt, hogy szabad, boldog hazánk még erősebb, még gazdagabb legyen.

(Világosság 1949. szeptember 30., 4. o.)

A „szabad, boldog” hazában ekkor már tömve voltak a börtönök (és a rabtemetők), Magyarország szovjet gyarmattá süllyedt.

A hazaárulásban évtizedekig jeleskedő Gárdos Miklós cikkének egyetlen jóslata igaznak bizonyult: „De az ő homlokát nem vonja majd ráncba a gond soha” – írta 1949. szeptember végén fiáról az apa, aki éppen 95 évvel ezelőtt született (a száraz adatok: Hajdúnánás, 1920. október 21., anyja neve: Klein Vilma).

A kis Péter tehát akkor felébredt, kiabálni kezdett, aztán felcseperedett, s szorgos tanulással sikeres holokausztiparossá képezte magát, dolgozik mindannyiunk jövőjéért, hogy „szabad, boldog hazánk még erősebb, még gazdagabb legyen”.

Bistrán Demeter - Kuruc.info

Kapcsolódó:

- Jellemző: Gárdos ócska és röhejes holoponyvájával "mutatják be" hazánkat a Frankfurti Könyvvásáron