A jámbor olvasók többségéhez hasonlóan magam is klímaberendezés nélküli lakásban tengetem napjaimat. Ez a tény – különös tekintettel a nyári kánikulára, hőségriasztásra – meglehetősen negatívan befolyásolja a komfortérzetemet. Tehát sürgősen tenni kell ellene valamit, hiszen ez mégsem állapot!

Megtehetném – noha van saját lakásom –, hogy olyan rokonhoz vagy ismerőshöz költözöm legalább a nagy melegek idejére, aki klimatizált lakásban lakik. Itt nem volna problémám a közösségbe való beilleszkedéssel, nem volnék idegen, hiszen egy család vagyunk, egy nyelvet beszélünk, közös élményeink, őseink, hagyományaink vannak. Viszont az is előfordulhat, hogy módosabb rokonaim esetleg úgy néznének rám, mint dubaji – szaúdi, katari stb. – olajsejk a szíriai (palesztin, afgán stb.) menekültre és elhajtanak a búsba... Más megoldást kell találnom.

Természetesen nem arra gondolok, hogy mégiscsak otthon maradok és kivárom az enyhülést. Vagy esetleg kinyitom az ablakot. Nem, erről szó sem lehet. Miért is vesződnék magam a problémáim megoldásával? Inkább – tanulva a kapuinkat döngető, avagy azok mellett egyszerűen elsétáló nagy formátumú vendégeink példájából (hiszen az eltérő kultúrától nem szégyen ám tanulni, sőt!) – egyszerűen beköltözöm Gyurcsány Ferenchez, hiszen ő köztudottan szereti a hívatlan vendégeket, így nekem kiváltképp örülne, ha mondjuk összefutnánk egy reggel kellemesen hűs otthonában.

Egy holdvilágos éjen tehát felpakoltam a legszükségesebb holmikat (pl. okostelefon - hogy tudjak Fletóval szelfizni), szánalmat keltő kacatokat kapkodtam magamra (Nike-cipő, Levi's-farmer, aranylánc stb.), hogy kellőképpen hangsúlyozzam menekült státuszomat, majd útra keltem a Szemlőhegyi útra. Nem számít, milyen messze van (egyszer élünk. és taxi is van a világon!), ahogy az sem, hogy rokonaim – ahová esetleg mehetnék –, itt laknak néhány utcányira. Nekem Fletó kell, és kész!

A villa elé érve egy elegáns mozdulattal átdobtam mind a 110 kilóm a kerítésen (az a kirekesztő portás úgysem engedne be), és – Allahnak hála – máris az áhított Gyurcsány-villa gyepén üldögéltem (ez már egy szelfit megér). A biztonsági emberek - akik a még mindig méltán népszerű egykori kormányfőt máig népes rajongótábora túláradó szeretetétől igyekszenek megóvni – persze azonnal a helyszínen teremtek, de én nem jöttem zavarba, hiszen nekem jogaim vannak! Hát így kell fogadni valakit, aki a halál torkából jött rohanvást?! Se kaja, se tisztasági csomag, se költőpénz? Csak falak és szögesdrótok, mint Auschwitzban?!

Öntudatos, bátor kiállásom – és hogy szemlátomást tisztában vagyok a jogaimmal – láttán Gyurcsány testőrei megszeppentek. Egy demokratikus párt elnökének emberei mégsem viselkedhetnek ilyen kirekesztő módon. Bocsánatot kértek, hogy megzavartak a migrációban, majd a portásfülkéhez kísértek, ahol felvették az adataimat. Dolguk végeztével elengedtek, de udvariasan megkértek, hogy – ügyem elbírálásig – lehetőleg maradjak a fülke közelében, ne zavarjam a család nyugalmát. Ahogy az őrök eltávoztak a kerítés irányába újabb esetleges vendégeket keresni, én máris a villa felé vettem az irányt, hiszen ezért jöttem. Mert nekem az jár.

Néhány perc, és máris a házban voltam. A lábtörlőn egy hófehér kan pitbull aludt, meghitten összebújva egy fekete kandúrral. Mellettük apró, macskafejű, pitbull-testű pepita lények: a kölykeik. Jó helyen járok: itt még az állatok is végtelenül toleránsak, haladók és demokratikusak, itt már megvalósult a szép új világ. A jólesően hűs nappaliban lehuppantam egy bőrgarnitúrára, s álomba merültem. Nem tudom, mennyit alhattam, amikor hirtelen egy neszre riadtam fel. Épp hajnalodott. A kelő Nap sugarai aranyba öltöztették a szobát, így először volt módom alaposabban szemügyre venni, hová is csöppentem. Kicsit visszahőköltem, amikor észrevettem, hogy fekhelyem fölött egy festményen Apró Piroska mosolyog. Sokat nem mélázhattam, mert az ajtóban egy magas, vékony, szemüveges alakot vettem észre. Csendben állt, kezében a jelképpé nemesedett avasi piros bögre, amelyben a reggeli kávé gőzölgött. A bögre olyan katartikus hatással volt rám, mint az emmauszi tanítványokra a kenyértörés. Nyomban megnyílt a szemem: ő áll előttem, maga Gyurcsány Ferenc!

Nem szólt semmit, csak állt, s a kávéját kevergette lassú, komótos mozdulatokkal, mintha ott sem lennék. Nem tudom, hány végtelennek tűnő pillanatig tarthatott ez a feszült csend. Ébredező agyamban a legkülönfélébb gondolatok kergették egymást. Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm? Ezt elkúrtam: nem is kicsit, hanem nagyon? Lehet, hogy böszmeséget csináltam, s most el lehet innen menni? A szívem már a torkomban dobogott, amikor a hajnali jelenés egyenesen rám nézett: „Egy kávét esetleg?"

– Hát nem toloncoltat vissza arra az élhetetlen, pokoli helyre, ahol se klíma, se bőrgarnitúra, sem LCD-TV nincs? – kérdeztem döbbenten.

– Lárifári! – csattant fel kissé izgatottan Fletó, hogy ilyet feltételeztem róla. – Ez nem Orbán Viktor háza!

A konyhába kísért, s néhány pillanat múlva én is egy bögre forró kávéval lettem gazdagabb. Reggeli közben elmeséltem neki menekülésem felkavaró történetét, amit ő nagy empátiával, feszülten figyelt. Hatásos képekkel szemléltettem azt a tomboló poklot, ahonnan mindenképpen el kellett jönnöm, ha élni akarok. Otthon én ellenálló voltam ám, akit demokratikus nézetei miatt üldöztek! Amikor be akartam lépni a DK-ba, akkor fogyott el körülöttem végleg a levegő, nem maradt más, mint menekülni. Megemlítettem a sunyi tekintetű, lelketlen taxist is, aki szorult helyzetemből hasznot húzva több ezer forintért csempészett át Pestről Budára, hogy aztán a számomra teljesen idegen világban egyszerűen kilökjön a Szemlőhegyi út sarkán.

– És a testőreim hogy bántak önnel, amikor átlépte a zöldhatárt? – kérdezte elcsukló hangon, bepárásodó szemüvege mögül alig kilátva.

– Zöldhatár?! – háborodtam fel. – Majd négy méteres falon és szögesdróton kellett átverekednem magam, hogy mentsem az életemet! Hogy képzeli, hogy ilyen erődöt emel a háza köré? Még csoda, hogy le nem lőttek, amikor átmásztam rajta!!! És a jogaim?!

Fletó őszintén megdöbbent azon, amit mondtam. Egy pillanatra – amíg zavartan törölgette imént bepárásodott szemüvegét – mintha vívódást láttam volna az arcán, mint Darth Vaderén, amikor döntenie kellett a fia és az uralkodó között. De ez csak egy múló pillanat volt, végül – a néhai Darth Vaderhez hasonlóan – helyes döntésre jutott, győzött a demokrácia és a humanizmus. A telefonért nyúlt. Arca eltökélt volt, hangja kemény és határozott: „Azonnal bontsák le azt az átkozott kerítést!”

A kerítés néhány nap alatt nyomtalanul eltűnt, ahogy a portásfülke is, az őrség mehetett amerre látott. Egyre többen érkeztek a külvárosból, Pest pereméről, sőt az Avasról is... Kezdtük magunkat otthon érezni. A Gyurcsány család fokozatosan felszorult az emeletre, míg végül egyetlen szobába voltak kénytelenek meghúzni magukat, de demokratikus elveikből akkor sem engedtek, mindenben alkalmazkodtak hozzánk. Viszont a család hölgy tagjai – noha mindvégig kedvesek és előzékenyek voltak velünk –, mintha bizonyos távolságot tartottak volna velünk. Ez a felháborító és megengedhetetlen intolerancia arra késztetett néhányunkat, hogy komolyan – mint férfi a férfival – elbeszélgessünk a ház urával a befogadásról.

– Megjöttek a fiatalok – kezdtük a felvilágosítást –, tombol bennük a tesztoszteron, végre nyugodt körülmények közé jutnak, ugyanakkor még az integráció – különösen az első időkben, amikor nem beszélik a budai nyelvet –, annyira nem megy, hogy például... Ööö...

– Csak folytassa bátran, ne jöjjön zavarba! – biztatta a megakadt szónokot megértően Fletó.

– Szóval - bátorodott fel ifjú sorstársam –, hogy például be tudnánk fűzni egy lányt, nőt.

– És kit akarnak befűzni fiúk? – áradt szét a cinkos mosoly a házigazda arcán.

– Természetesen Klárikát! – vágtuk rá egyszerre kéjes vigyorral.

Fletóval ekkor egy pillanatra megfordult a világ. Lehet, hogy mégis inkább a Fideszbe kellett volna belépnie, akkor mindezt nem kéne most elviselnie, és esetleg egy szép stadion is állna a háza előtt? Miért is nem hallgatott annak idején a többi KISZ-esre, akik oda mentek?

– Ezt hogyan képzelték? – hebegte felindultan - Egy felvilágosult, emancipált európai nőt nem lehet csak úgy, akarata ellenére „befűzni”!

– A magunk normái szerint – válaszolta, aki eddig is vitte szót, s az ehhez szükséges érettségivel is rendelkezett – ilyenkor sokszor nincsen más választás, minthogy akkor jöjjön az erőszak...

Fletó lefagyott, mint a Windows. Tudta, mit kell tennie, hogy ne térjen le az egyedül helyes marcusei útról, de ott és akkor nem tudta megtenni. Nem volt hozzá ereje. Mennyivel könnyebb és felemelőbb a Pride-on, rendőrsorfal mögött menetelni - idézte fel legszebb emlékeit, hogy erőt meríthessen belőlük. Tisztában volt vele, hogy a házasság csak egy papír, idejétmúlt, antidemokratikus dolog, a sötét, patriarchális múlt borús öröksége (de természetesen a melegeknek azért joguk van hozzá – mi az, hogy! nagyon is!), mégis habozott. Mi egy ideig még csendben néztük összeomlott vendéglátónkat, majd magára hagytuk, hiszen még el kellett adnunk a tőle kapott tartós élelmiszereket, ruhákat. Teltek múltak a napok, s a témát egyikünk sem feszegette, de a feszültség azért ott vibrált a levegőben.

Alig egy hét múltán, egy szép, nem túl meleg nyári estén éppen elalváshoz készülődtem, amikor kinyílt a szobaajtó. Egy női árnyék suhant be rajta, csendesen becsukta maga után, majd bizonytalan léptekkel az ágyam felé indult. Ahogy beljebb ért, az ablakon besütő holdfény megvilágította az arcát. Gyurcsányné volt az. Arcán erőltetett mosoly és félelem. Lépésről lépésre közeledett felém, aztán...

... a saját szobámban találtam magam, és izzadságban úszva, üvöltve felébredtem. Talán ideje volna mindenkinek felébredni, mielőtt erre ébredünk!

Endre János bin Domokos - Kitartás.net