(A 2015-ös SZVT politikai zárónyilatkozata)

Megállapíthatjuk, hogy az immár 23 esztendős Szittya Világtalálkozók jelentősége egyre nő az összmagyarság körében. Nemcsak azért, mert számos új tudományos eredményt, adatot, cáfolhatatlan tényt adunk közre őstörténeti kutatásaink kapcsán, hanem azért is, mert a hazugság országában jószerivel az egyetlen olyan nyilvános fórumot biztosítjuk, ahol nincs cenzúra, ahol maradéktalanul érvényesülhet a leírt és kimondott gondolatok szabadsága. Befolyásunk, hírünk mind távolabbra terjed, s ma már komoly elismerést, rangot jelent egy itteni előadásra szóló felkérés. Éppen emiatt mindig akadnak olyan háttérben bujkáló, vagy nyíltabban föllépő sötét erők, melyek időről időre megpróbálnak minket valamilyen ürüggyel lejáratni vagy elnémítani.

1000 éve (István király óta) vívjuk élethalálharcunkat a Kárpát-medencében. Mohácsig meglehetősen sok, azóta egyre kevesebb sikerrel. Az egykor legyőzhetetlennek tartott, mindenütt respektált magyarságból így lett apró, egyre viharvertebb nemzet. Idegen saruk, bocskorok és csizmák taposták földünket, idegen nyilak, kardok, ágyúk és tankok ontották vérünket. De jöttek ide „békés” bevándorlók, messzi vidékekről elűzött menekültek is. Akiket mi sajnos válogatás és minden nemzetiségi, faji, vallási megkülönböztetés nélkül befogadtunk, s akik akadálytalanul növekedtek, lombosodtak a mi rovásunkra. Akik csak otthont, jólétet kerestek nálunk, de hazájuknak sohasem vallották ezt a tündöklő országot. Akik némi buzdításra többször is föllázadtak ellenünk (pl. 1848-49-ben és 1918-20-ban), s éhes fenevadként haraptak a testünkbe. Étvágyuk azóta is csillapíthatatlan: ha tehetnék, teljesen szétkergetnék, kifosztanák és fölzabálnák népünket. Tragikus, hogy a nyugati államok is folyamatosan támadnak bennünket. A „keresztény” Európának tett jószolgálatainkat gyalázkodással, háborúkkal, hideg közönnyel, gyarmatosítással viszonozták. Elképzeléseikbe sehogy sem illik egy tekintélyes, velük egyenrangú, önálló Magyarország. Ezért most is a pusztulásunkra törőket támogatják, külső ellenségeinket és belső árulóinkat pártfogolják.

Ez a példátlan genocídium, ez a fizikai és kulturális népirtás a mai „egységes” Európa s az egész globalizált világ legnagyobb szégyene. Trianon csak a kezdeti lépés volt. Azóta gúnyhatárainkon kívül és belül gyilkolnak bennünket fegyverrel, gazdasági, politikai, szellemi és morális eszközökkel. Marxizmussal, internacionalizmussal, ateista álliberalizmussal és kozmopolitizmussal, adósságcsapdával, nyelvtörvénnyel, történelemhamisítással, prostituálódott sajtóval és oktatással, romboló szektákkal, kultúrmoslékkal, abortusszal, szennyezett élelmiszerekkel. Nem válogatnak különösebben: minden jó, amivel a vesztünket okozhatják. Egyedül vagyunk, ellenséges országok szűkebb és tágabb gyűrűjében. Rohamosan fogyunk, sorvadunk, mérgeződünk. Fél lábbal a sírban, a pokolban élünk. És még tudomást sem veszünk, vehetünk róla, mert esetleg mások „érzékenységét” sértené.

Ilyen baljós körülmények között csakis a nemzet egyesítése lehet napirenden, hogy végre rendelkezhessen önmaga felett, és ne idegen, magyargyűlölő „elitek” elnyomása alatt vergődjön fajtánk. Eddig egyetlen vezetés sem a nemzettől kapott felhatalmazást, hanem egy képmutató, paktumos, kerekasztalos választási törvényből eredően, amelyet soha nem ismerhetünk el. Magyarországon valódi rendszerváltás a nemzet megkerülésével nem hajtható végre, beleértve elcsatolt véreinket és az emigrációs szórványmagyarságot is. Eltökélten követeljük a tömegtájékoztatás, a honvédség és az iskolai oktatás nemzeti szelleművé tételét, mert ez nem pénzkérdés, csupán szándék dolga. Meg kell tisztítanunk a közéletet az önző, élősködő, korrupt gazemberektől! Követeljük az 1956 óta halmozott adósságként fennálló, mindenre kiterjedő igazságtételt, elszámoltatást a bolsevista és áldemokrata bűnözőkkel szemben. Nincs megbékélés az idegenszívű vámpírokkal, az ávós és pufajkás hóhérokkal! Kíváncsian várjuk, hogy a mindenkori rezsim milyen nemzetmentő stratégiát dolgoz ki, s kiket von be a tárgyalásokba. (Reméljük, nem a Mazsihiszt!) Olyan alkotmányt, törvényeket és választási rendszert akarunk, melyek az egyetemes nemzeti igényeket kielégítik, s megfelelő garanciákkal biztosítják a magyarság esélyegyenlőségét, létfeltételeinek és sorsának javulását, ugyanakkor egyetlen tisztességes honfitársunkat sem rekesztik ki a fölemelkedésből.

Kijelentjük továbbá, hogy az ún. keresztény-nemzeti pártok és szervezetek is általános csalódást keltettek. Ezért csak felében-harmadában hibáztatható az elvetemült, bármely értéket megrohasztó sajtó s a mindenhova beépült ügynökök aknamunkája, legalább ilyen mértékben vétkes és felelős maga a nemzeti oldal is. Részben nagyravágyásból, részben a megértés és együttműködés teljes hiánya miatt képtelen volt a legcsekélyebb összefogásra és közös munkálkodásra. Még az alapvető, könnyen elfogadható és megvalósítható célok kitűzése is elmaradt. Ám annál jellemzőbb volt a fölösleges csatározás, egymás kölcsönös marcangolása és lejáratása. Mindez amúgy sem rózsás helyzetünket tovább nehezítette, s végső soron kitűnően szervezett, halálos ellenségeink malmára hajtotta a vizet. A mostani parlamenttől sem remélhetünk semmit, csupán megalkuvást, harácsolást és fejetlenséget. A példátlanul kegyetlen és gátlástalan MSZP-SZDSZ banditák 4 + 8 éves rémuralma után az ország gazdasági-szociális állapota, közbiztonsága, önvédelme oly mélyre süllyedt, hogy a hatékony módszereket, a sarkos fordulatokat s a nélkülözhetetlen kádercseréket eleve elvető, a Deákné vásznánál nem sokkal különb Fidesz-kormány – a számára is kötelezően kijelölt cionista euroatlanti úton haladva – legfeljebb a problémák szőnyeg alá söprésére vállalkozhat, de a totális válság megoldására semmiképp, így bukása elkerülhetetlen. (Persze ha „ügyesen” lavírozik, alkalmazkodva a barbár, „profitorientált” bankárkaszt s a multi-cégek elvárásaihoz, kitöltheti hivatali idejét.)

A kiüresedett baloldal s az ultralibertinus, egyben neoko(H)nzervatív terrordemokrácia egyszer s mindenkorra eljátszotta történelmi szerepét. Most – a sírgödör szélén – itt az utolsó alkalom, hogy a radikális nemzeti jobboldal (főként a Jobbikot értsük alatta) végre szövetkezzen, s keményen föllépjen, ill. a közeljövőre nézve kormányképes irányító erővé váljon. Jottányit sem szabad hátrálnunk, vagy elképzeléseinkből bármit is föladnunk. Mivel a hatalomból még teljesen ki vagyunk rekesztve, anyagi eszközeink és egyéb lehetőségeink minimálisak, pillanatnyilag az egészséges nemzettudatot helyreállító felvilágosítást ítéljük a legfontosabbnak. Az itthoni és határon túli magyarság széles tömegeivel kell kapcsolatot teremtenünk, s őket a népszolgálatra megnyernünk. Bármi áron meg kell állítanunk a magyarság rohamos fogyását, ki kell vívnunk a nemzet szabadságát, függetlenségét, semlegességét és tulajdonhoz juttatását, ki kell dolgoznunk egy hosszú távú programot a munkanélküliség, az elszegényedés, a kulturális züllés, a testi-lelki romlás és a tűrhetetlen (főként értelmiségi) elvándorlás fölszámolására.

Ki kell zárnunk a magyarság köréből mindazokat, akik szóval és tettel a nemzet leépítésén „fáradoznak”! Környezetünkkel szemben szigorúan a magyar prioritásoknak elkötelezett politikát kell folytatnunk, ami eleve kizárja, hogy olyan nemzetközi gittegyletek tagjai legyünk (pl. NATO, EU, IMF, Világbank stb.), melyek a kárunkat okozzák. A gazdaság, a pénz- és hitelrendszer s a szociális problémák rendbetétele igen fontos, de sokkal előbbre való a puszta élet megmentése, a magyar kultúrfölény és erkölcsi tartás megőrzése a mindent letaroló sáskarajok áradatában. Közel 500 éves hódoltság után egy valóban önérdekű, méltányos, emberi légkört kell teremtenünk. Vissza kell szereznünk önbecsülésünket, eltiport jogainkat az egész Kárpát-medencében. Ehhez viszont egy éber, fegyelmezett és aktív magyarság szükséges; olyan hivatástudattal, bölcsességgel és hősiességgel fölvértezett vezérekkel az élen, amilyen Atilla király és Árpád fejedelem volt. A nemzeti megújításhoz, a sürgető honvisszafoglaláshoz csak sziklaszilárd magyar hittel, lebírhatatlan történelmi és nemzettudattal foghatunk hozzá.

A Kárpát-medence a mi hazánk, sok évezredes életterünk, ezért tűrhetetlen mózesi „körülmetélése”, idegen kézre juttatása; az uralkodó, őslakos magyarság pedig soha nem alázható nincstelen bennszülötté és más etnikumok jobbágyává! Addig nem nyugodhatunk meg, amíg nemzetünket bárhonnan veszély fenyegeti, amíg megmaradásunk, fölvirágzásunk nincs visszavonhatatlanul biztosítva. E célért az összes nélkülözést és nehézséget vállalnunk kell, beleértve életünk kockáztatását is. A gyávákat, haszonlesőket, kollaboránsokat elsöpri az idő. Csak a dicsőséges elődeink cselekedeteit követő, végsőkig elszánt mai vitézek hűsége, becsületes és bátor küzdelme vezethet győzelemre. Aki magyar, velünk tart! Aki ellenünk van, az hazaáruló, s nem méltó a magyar névre! A mindenható Isten áldjon meg és segítsen bennünket, hogy áldozatos kitartásunk diadalra jusson!

(Budapest, Magyarok Háza, 2015. május 31-én)

Megjegyzések: 1.) A résztvevők a zárónyilatkozatot nagy többséggel (1 ellenszavazattal és 4 tartózkodással) elfogadták.
2.) A megnyitó előadásomat (címe: A globalista világterrort csak a szkíta-magyar tisztaság győzheti le) ezúttal nem írtam le, csupán élőszóban mondtam el.

A 2015-ös Szittya Világtalálkozón elhangzott versek (24 db, válogatta Siklósi A.)

Siklósi András: Akkor is mondd…

(Nagy Lászlónak)

mondd a költőnek: ne írjon
anya fiáért ne sírjon
szólj a gitárnak: ne pengjen
kovácsüllőnek: ne csengjen
kivágott fának: ne dőljön
büszke szarvasnak: ne bőgjön
mondd a madárnak: ne szálljon
lándzsának kardnak: ne vágjon
virágos rétnek: ne nyíljon
pöffeszkedőnek: ne bízzon
bőszült tengernek: ne rengjen
tüzes vulkánnak: ne zengjen
jeges árvíznek: apadjon
bukott komcsinak: szaladjon
kiáltsd a napnak: ne süssön
verőlegénynek: ne üssön
mennykőcsapásnak: ne ártson
eltipródat kérd: ne bántson
mondd az árvának: nevessen
sarki ringyónak: szeressen
papnak és szentnek: ne higgyen
mondd a zsidónak: adj ingyen
vedd rá a foglyot: ne szökjön
súgd a gyilkosnak: ne öljön
mondd a pestisnek: ne sújtson
atombombának: ne gyújtson
mondd a halottnak: ébredjen
bíztasd a halált: tévedjen

mondd a némáknak: szóljanak
nézz a vakokra: lássanak
üzend a pártnak: itt a vég
nincs több türelem haladék
mondd a zsarnoknak: sápadjon
beteg népednek: lázadjon
csonka hazádnak: reméljen
ellenségek közt se féljen

mondd ha gúnyolnak leráznak
küzdj bár megvernek bezárnak
bármi lesz sorsod ne csüggedj
álmos közönybe ne süppedj
ne kérdezd hol hogyan minek
akkor is mondd ha nincs kinek
ha a világ embertelen
te légy a fény a lelkeken
röptesd a zászlót magasra
költözz az örök tavaszba
költő vagy vágyad a minden
bölcsen szólj akár az Isten

Júlia szép leány
(A mennybe vitt lány – népballada)

Júlia szép leány egykoron kimöne
Búzavirág-szödni a búzamezőbe,
Búzavirág-szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.

Föl is föltekinte a magos egekbe,
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;

A fényös csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perec, aj, a két szarvába.
Aj, a két ódalán két szép égő gyertya,
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.

Szóval mondja neki fodor fejér bárány:
– Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!
Mert most esött héjja szüzek seröginek,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék veled azon kegyös rendi.
A mennyei kócsot adnám a kezedbe
Első kakasszókor jőnék nézésödre,
Másod kakasszókor tégöd megkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.

Az anyjához fordul Júlia szép leány,
Szóval mondja neki: – Anyám, édösanyám!
Én is csak kimönék búzavirág-szödni,
Búzavirág-szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamot mulatni.
Föl is föltekinték a magos egekbe,
Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perec, aj, a két szarvába.
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neköm fodor fejér bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!
Mert most esött héjja szüzek seröginek;
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mennyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mennyei kócsot a kezembe adja,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt megkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.

Sirass, anyám, sirass, éltömbe hadd halljam,
Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hóttomban!

– Leányom, leányom! Virágos kertömbe
Első raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viasza,
Sárog viaszának fődön futó füstje,
Fődön futó füstje s mennybe ható lángja!

A mennyei harang húzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyílék,
Jaj! az én leányom oda bévezeték.
(Udvarhelyszék)

Fegyvert s bátor szívet
(katonadal)

Fegyvert s bátor szívet kell annak szerezni,
Az ki hazájáért kész harcot próbálni,
Élet s halál között szerencsét keresni,
Kard, sűrű lövés közt nem kell semmit félni.

Világ előtt szégyen hazánk pusztulása,
Minden csata nélkül magyarnak romlása;
Nagyhírű nemzetnek prédára hullása,
Török dandároknak könnyen kóborlása.

Kevés békességhez, mellyel csak hiteget
A török bennünket, s magához édesget,
Ne bízzunk: mert mutat romlandó üveget,
Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget.

Zászlód alá, hazám, kérd, jöjjön magyar Márs,
Pusztító had ellen ki légyen veled társ;
Mert már hónyod alatt alig maradt az Ars,
Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs!

Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz,
Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz,
És bánatos ködből majd örömre mehetsz –
Feltött szándékodban kívánt véget érhetsz.

Ímhol sok bestia ellened kardot vont, –
De ha serénységed tunyaságot elront:
Sok zászlós kópiát holdjával öszveront,
Rendelt csoportokat szaggatva széjjelbont.

Virtus még közülünk szintén ki nem szakadt,
Noha sok muszurmány bátorságra fakadt:
Sokszor magyar miatt török hold megapadt –
Most is éles kardunk hüvelyben nem ragadt!

Zászlós magyar vitéz tőlünk ily jót kíván,
Induljunk meg immár kedves hazánk kárán;
Ne hagyjunk töltőzni pogányt magunk javán,
Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán.

Ha magyar kard pogány karddal öszvecserdül, –
Jól fordul az kocka: szerencsénk is perdül;
Bánatban bús elménk örömre fölzendül,
Vitézségünk miatt pogány füle csendül.

Így jön meg hazánknak régi szabadsága,
Bánat, siralomnak öröm lesz váltsága,
Elpusztult földünknek lehet orvossága –
Igaz magyarságnak csak ez kívánsága!

Mit búsulsz kenyeres
(kuruc kesergő)

Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid nincsen?
Jó az Isten, jót ád, légy jó remínségben.
Fölnyílik az idő majd az gyönge fűre,
Hova két szemünk lát, elbujdosunk ketten.

Oh, édes pajtásom, hogyne búsulkodnék,
Mikor az sok gondok rajtam uralkodnak,
Sok gondolkodások szüntelen fárosztnak,
Minden órán engem elmémben bágyosztnak.

Rongyos az dolmányom, kivan az oldalom,
Az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom,
Hátom lapockáját veri az kalpagom,
Zsírtul ködmenyem is igen megavult már.

Az köpönyegem is igen jó viselt már,
Az sok eső miatt vagyon benne sok kár,
Mind elrothasztotta az csizmámat nagy sár,
És nyereségemmel kerest pénz szűkön jár.

Nincsen abrak, széna, rút hitvány az lovam,
Rongyos az istállóm, igen puszta házam,
Mind eltöredezett szegen az nyeregfám,
Mind elkopott róla az sok szép nyert szerszám.

Kenyerem, pecsenyém igen szűkön vagyon,
Morzsalék sem hever mast az tarsolyomban,
Pénzem pedig nincsen mast az oldalamon,
Kiürült az gyűszűm, elkölt kóbollásom.

Az lovamrúl igen lekopott az patkó,
Az ki még rajta van, az is nem igen jó.
Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló,
Csak gyalog maradok, mint egy rút kóbolló.

Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
Pókháló palackom az szegen bélepte.
Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
Mert szurkos az üngöm, nincs ki fejérítse.

Kurva már az anyja! mint élhetek, élek,
Kivetem hasamat az szép verőfénynek,
Csak úgy dohányozok az midőn éhezek,
Így én is másokkal szépen eltengődök.

Édes hazám
(bujdosó ének)

Édes hazám, szánjad válásom,
Messze földre van indulásom,
Úgy fordulhat, világból is lesz kimúlásom.

Most bocsátod el hív szolgádot,
Nem szánod-e szegény árvádot,
Tőled szintén eltávozni kedves fiadot?

Nem lészen-e nehézségedre,
Nem fordul-e nagy sérelmedre,
Hogy úgy viselsz gondot reám, mint idegenre?

Az kisdedek anyjok tejétől,
Az szoptatók anyjok mellyétől,
Még az madár sem távozik messze fészkétől.

Más nemzetségek országára,
Idegen föld tartományára.
Hát én szegény hogy induljak más határára?

Föld idegen, valahol járok,
Csak kegyelmet hejában várok,
Ember kegyetlensége velem határos.

Jaj! hol lészen megmaradásom?
Hegyek-völgyek közt bujdosásom!
Mely nehéz volt kicsinységtől fogva lakásom!

Hol lészen éjjel lefekvésem?
Vad gyomrában lesz temetésem!
Édes hazám, most hallgasd meg az én kérésem!

Veszedelmes tenger örvénye!
Beteg ember keserves élte!
Bizonytalan az idegen ország ösvénye!

Ím, az égi háborúk ellen,
Az ellenség rajtunk kegyetlen!
Hová hajtsam te kívüled magam hirtelen?

Ne hadd hejában könnyhullásom,
Nem sok tőled én kévánságom:
Csak, hogy szánjad, édes hazám, tőled válásom!

Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához

Mely magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakadt testes derekad tövétől.
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, és nem tudván rövid életekről
Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vajon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvük étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed,
S titkos elejtőd.

Ím, egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elvett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – Hazánk! szelíd ég!
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol untalan. –
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Még is megcsalál.

Kertem nárciszokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Oh! csak Lillát hagytad volna,
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, oh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgy is eltemet.
Érzem, e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dült. –
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolcz századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd; undok vipera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán xerxesi tábora,
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja, s titkos gyilkosaid keze:
A szent rokon vérben füresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt végfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harczai közt, midőn
A fél világgal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ilion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke

Te lásd meg, oh sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedül,
Hatalmas, oh légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl.

Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Ön népe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körüle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, oh sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, ön gyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ül,
Ah tartsd meg őt, a hív anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körül.

Törvényem él. Hazád őr csillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblű nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

Kisfaludy Károly: Szülőföldem szép határa

Szülőföldem szép határa!
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még, szülőföldem!
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a suttogó szellőktül.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak;
Árván élek bús szívemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem!
Távol estem mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.

Vörösmarty Mihály: Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember, mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött.
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordult a természet, ami
Szép és jeles volt benne megjelent.

Öröm- s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje;
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszűnt forogni egy pillantatig.
Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Lélegzetétől meghervadt az élet,
Emberszívekben dúltak lábai.
A szellemek világa kialudt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sóhajtanak fel csonthalmok közől,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az Isten,
Ki megteremtvén a világot, embert
A félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üveg szemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jó kedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Petőfi Sándor: A hazáról

Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörűségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!

Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.

Hazám dicső, nagy ősei,
Ti földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.

Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében hunyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire oda ér.

Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme, most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból,
És mindörökre elnyelé a föld.

Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával újra
Lássák fényét a népek s rettegjék?

Arany János: Epilógus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon...
Legföllebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam, s bevert sárral;
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hírnév, mint az érdem:
Nagyra vágyva,
Betelt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...

Az életet már megjártam:
Mit szívembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám’ el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én, és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Tompa Mihály: Isten akaratja

Elhervad a virág, kidől a büszke cser,
Mélység lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szül, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. –
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul...
És mindez, oh uram! a te akaratod.

A te akaratod! s midőn a fájdalom
Tőrével a szíven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon,
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat: az úr tetszése ez...
Kemény hideg kőszirt – és nem mehet tovább.

Járván a temetőn tanutlan éjeken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem fanyar leckén tanít az ész...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyű érteni;
Azon megnyugodni nehéz, nagyon nehéz.

Ha feljajdul a húr, midőn kettészakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek, ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme a szívnek ez, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret...
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Míg a hívatlan könny szeméből megered,
S nyílt árulást tesz a kebel küzdelmirűl!?

Ah! én is érzem a rejtett vihar dühét,
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem, aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait,
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod!...
Ezernyi könny s nyomor mégis honnét van itt...!?
– Uram nem érthetem a te akaratod! –

Mégis bár utaid titkát feszengetem,
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj, oh Uram haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por... a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám,
Keresve enyhülést fájdalmam közepett.
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyíthat meg más, mint ki megsebhedett.

S míg minden tél után kizöldül a kopár:
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is a keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segíts, hogy elbírjam viselni, ami ért!
S bármit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az, s ne kérdezzem miért? –

Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, –
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugtatva homlokom,
Higgyek, reméljek, s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd megtalálom ott...!
Legyen meg hát uram, te szent akaratod!!

Eötvös József: Végrendelet

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
S hová fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:

Márványszobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha,
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könnyet, mert szeretett.

Tóth Kálmán: Ki volt nagyobb?

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az-e, aki bedöngette
Keleten a nagy érckaput.

Az-e, aki hét vezérrel
Döntő karján sebet vágott,
Hogy halálig védelmezik
Ezt a dicső, szép országot.

Az-e, aki réges régen
Olyan nehéz halált tűrt el,
Hanem akkor is még egyet
Leütött a táborkürttel.

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Talán az a híres László,
Aki kivált seregéből
Oly magasan, mint egy zászló;

S mikor királynál is nagyobb
Úrrá akarták őt tenni,
El nem ment egy tapodtat sem,
Mert csak magyar akart lenni.

Vagy az, aki isten után
A legnagyobb csodát tette,
Mikor Nándorfehérvárnál
Reá rohant Mahometre.

Avagy az, ki a zászlóval,
Mellyen volt a szent szűz képe,
Hogy ne jusson más kezébe,
Úgy ugrott le a mélységbe.

Vagy az, aki Buda-várban
Vérhalálát úgy fogadta,
Hédervári öreg apám
Valamelyik öregapja.

Avagy az-e, ki fél kézzel
Malomkövet hengergetett,
Két nagy karddal verekedett,
Holtak hátán ivott, evett.

Vagy az volt-e a legdicsőbb,
Hősebb, nagyobb mindannyinál,
Az a nemes fiúból lett
Világverő hollós király,

Vagy az, aki várfalánál
Karjaiban jobban bízván,
Szigetvárnál kirohant, és
Úgy halt meg a holtak hídján,

Vagy az, aki... Sokan voltak!
Nem tudom, hogy ki volt nagyobb,
Csak áldom az istenemet,
Amért én is magyar vagyok.

Vajda János: A virrasztók

Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.

A sírásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon,
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,
De hát – ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség
Ha sírunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.
„Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Hajrá étel, dal, ital!”

Ilyen szelet hallunk is már,
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak, s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi – álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,

Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag;
Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen, földön semmi nesz...

Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden –
Mozdulhat a tetszhalott!...

Vargha Gyula: Szélmalom

Hej halom, hej halom, kis kávai halom,
Mikor még tetődön ott állt a szélmalom!
Mátra felől mérges szél kapott alája,
S forgott, forgott, forgott széles vitorlája.

Rakott szekér oda ritkán szokott állni,
Csak a szegénység járt őrölni, darálni;
Síró taligáját, darabocska zsákkal,
Egy-egy zsellérasszony tolta fáradsággal.

De azért a rozzant, rozoga malomban
Mégsem telt az idő álmos unalomban;
Pergett a sok szomszéd- s komaasszony nyelve,
S járt a garat folyvást, vígan kelepelve.

Járt, amikor szél fújt; de gyakorta nyáron
Egy levél se mozdult az egész határon.
S állt a malom búsan, ajtaja bezárva,
Hetekig sem lendült leeresztett szárnya...

Ahogy’ alácsüngött nagy szárnya erőtlen,
Mintha ma is tisztán itt állna előttem.
Körül a kerek ég egy ragyogó ráma,
S a fénysugaras táj színes panoráma.

Malom közelében legeltet a csordás,
S széles, poros úton épp most foly’ a hordás;
Magasan megrakott kocsik sorát látom
Lefelé sietni a napos dombháton.

Üres kocsik szemben hordásra szerelve,
Futtatnak az úton, repülő port verve,
Áll a kocsis hetyke, lobogó gatyával,
Néha egyet-egyet csördít ostorával.

Szélmalom lábánál, napnyugatnak dőlő
Oldalán a dombnak hogy’ zöldell a szőlő.
Lángol a nap, lángol, pörzsölve, aszalva,
Lombos venyigék közt sietek az aljba...

Selymes, puha fűben jó itt heverészni,
S a ragyogó mennybolt kék magasát nézni.
De mi ez?... Szememre mintha homály szállna,
Tovatűnik a kép, múltam derűs álma...

Csak a malmot látom. Mintha nőttön-nőne,
Nagy, sötét, morajló felhőkre vetődve;
Az éjbe bukó nap vörösen süt rája,
S forog, forog, forog véres vitorlája.
(1917)

Ady Endre: A Hortobágy poétája

Kunfajta, nagy szemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja,
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll,
és nem kap a virágok szirma ráncot,
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot,
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül,
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe, van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted;
csupa szépség közt és gyönyörben járván,
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván,
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván;
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, a bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő sziszifuszi kő?
miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad,
miért szárad le, hogyha újra nő?

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt,
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott, és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’,
a múltba’ sem, és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(1935)

Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld ízét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
csak megnézném, hogy kék-e még az ég,
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik-e,
S álmában megcsókolni a szívét,
S érezni, most is rám gondol szíve:
Szeretnék néha visszajönni még!
(1923)

Illyés Gyula: Haza a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a múlt időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útjaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messze hangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Így maradok meg hírvivőnek,
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbe menekszik.

Siklósi András: Harc

Lehetnék vidám büszke is talán
mert ilyen áldott csodás a hazám
Enyém Budapest enyém a Tisza
minden árva rög falu és tanya
a sok tarka rét erdő és berek
templomok gyárak barlangok vizek
kincses Erdély s a zordon Felvidék
ahol még zengnek bús magyar igék
Hazám szívébe tart minden utam
mérem az időt s nézem hogy rohan
Nincsen bár semmim mégis úr vagyok
százszor gazdagabb mint a gazdagok
Lelkemben zsongnak porló őseim
vezetnek óvnak s írják verseim
Játszom a széllel csillagot szedek
körültáncolnak baráti szívek
A lenti sárból fölfelé török
csupán a fény vonz csak ami örök

Így élek néha máskor bús vagyok
mert szenvedő népemre gondolok
Fojtogat mar a tömérdek panasz
s érzem hogy nincs rá semmilyen vigasz
Minden nap új veszedelmet hoz ránk
kínlódik nyög egész Magyarország
Fejünk fölül eladják a házat
kiröhögnek durván megaláznak
A világban hitelünket rontják
bemocskolnak jövőnket rabolják
Nem sajnálnak nem kímélnek senkit
szeretnének legyűrni mindenkit
Ki próbálnak semmizni bennünket
el óhajtják foglalni földünket
Nemzetközivé kívánnak tenni
ki akarnak hazánkból kergetni

Így tervezik ám aligha jó így
Ez a vidék mindig magyar lesz itt
Bármit tesznek bárhogy mesterkednek
sose tudnak eltiporni minket
Fölkészülünk minden vad veszélyre
nem esünk a gazok előtt térdre
Nem hátrálunk Fölvesszük a harcot
Nem viselünk el már több kudarcot
Isten velünk van Együtt küzd velünk

Legyőzöttekből győztesek leszünk