Valószínűleg a ma már közigazgatásilag Sopronhoz tartozó sopronbánfalvi Sarutlan Karmelita Nővérek egykori hegyi kolostorának templomában megtekinthető, írásom tárgyaként szolgáló kép egyedülálló és páratlan a világon: ugyanis az alkotó, Básti Zoltán felvidéki festőművész a gonosz figuráját nem másról, mint a világtörténelem leggonoszabb, dobogós második helyezett tömeggyilkosáról, Sztálinról mintázta meg (az aranyérmes Mao Ce-tung).
A községben 1441-ben építettek templomot Szent Farkas tiszteletére. A templomot egy pálos remete gondozta, és pár év múlva megtelepedtek itt a rendtársai is. Sopron város 1482-ben adta át a templomot a pálos rendnek. A pálos rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend a világon. Orbán győri püspök 1483-ban megengedte, hogy kolostorrá alakíthassák át a templomot. Ettől az időtől kezdve búcsújáró helyként szerepel a falu temploma. 1529-ben a Bécs ellen vonuló törökök feldúlták a templomot és a kolostort. A pálosok Bécsújhelyre menekültek, és onnan látogattak időnként haza Bánfalvára. A sopronbánfalvi pálos templom legféltettebb kincse, a Fekete Mária kegykép már a 16. században a pálosok tulajdonában volt. A becses ereklyét Hyngeller János pálos művész készítette díszesen faragott rokokó keretben. Ez a mű az amúgy szintén a pálos rendhez köthető czestochowai kegykép egyik legkorábbi hazai másolata. A pálosok 1614-ben végleg visszatértek, majd a zárda és a templom építésére alamizsnát gyűjtöttek. Ebben az évben elkezdődhetett az újjáépítés. A költségeket az Esterházy, a Széchényi, a Csáky és a Nádasdy családok viselték. A rend visszatérésétől kezdve Mária ünnepein tömegesen keresték fel Nyugat-Magyarország lakosai a kegyképet. A pálos kolostorokra jellemző volt a Mária-tisztelet. Fekete Mária a pálos szerzetesek patrónája. A kegykép másolatát lehetőleg minden pálos rendi templomban elhelyezték. A másolatok nem szolgai kópiák, hanem sajátos, egyéni karakterjegyeket mutató átköltések voltak. Több uralkodó, így II. Ferdinánd és I. Lipót is meglátogatta a sopronbánfalvi Mária-kegyképet. Amikor II. József 1786-ban feloszlatta a pálos rendet, a kolostorépületeket kiárusították, s közel fél évszázadig világi célokra hasznosították. A templom épületét 1827-ben a község katolikus hívei vásárolták meg az egyházalaptól, majd helyrehozták és berendezték. A kolostort Zalka János győri püspök vette meg 1892-ben, és átadta a mayerlingi karmelita nővéreknek.
A második világháborút követően, amikor Magyarországon hatalomra jutottak a kommunisták, ateizmusuk és egyházellenességük okán Rákosiék 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket, így a karmelitákét is. Talán éppen ezért festette ebben az évben Básti Zoltán azt a szekkót, amelyen az ördögöt Sztálin képében ábrázolja. A templomban a szűk, kanyargós csigalépcsőről feljutva a karzatra, tárul elénk a kép: Szent Mihály arkangyal letiporja trónjáról a sátánt. A katolikus hagyomány szerint Szent Mihály egyike a 7 arkangyalnak, ő a mennyei hadak fővezére és győztes harcosa. Ünnepnapja szeptember 29-e, amelyről a 6. század óta emlékezik meg a katolikus egyház. Jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, mint ahogyan ő maga is. Isten iránti hűsége megingathatatlan. A többi főangyalhoz hasonlóan a képzőművészeti alkotásokban általában szárnnyal van ábrázolva, egyházi ruhában vagy harci öltözékben, lábánál a legyőzött sárkánnyal. Gyakran mérleggel a kezében látható, mint a jó és a rossz eldöntésére hivatott személy, a lelkek mérlegelője.
Básti Zoltán festményén a küzdelemben a gonosz teljes erővel kapaszkodik a sziklába, izmai megfeszülnek, karmai szinte a kőbe vájnak. Szarvai égnek meredeznek, szemöldöke ráncolt, bajusza ismerős. Mint ahogy a figura is, de nem a megszokott bibliai témájú képekről, sokkal inkább a történelemkönyvek lapjairól és a filmhíradók szalagjairól. A sátán ihletője ugyanis nem más, mint a népek nagy tanítómestere, a tévedhetetlen, bölcs Sztálin elvtárs.
A festmény keletkezésének körülményeiről a templom plébánosa, Német Attila a következőket nyilatkozta 2008-ban a Kisalföld.hu hírportálnak: „Básti Zoltán 1950-ben festette meg a templom falait. Óriási lélekjelenlétről vall tette, ezek az esztendők a Rákosi-éra legkeményebb évei voltak. Arról nem szólva, hogy Sztálin ekkor még élt, s vezette hatalmas birodalmát” – kezdte a sopronbánfalvi plébános. Básti Zoltán természetes halállal hunyt el, nem várt rá kivégzés vagy gulág. Az, hogy nem került nyilvánosságra a „Sopronbánfalvi Sátán” – kis túlzással – a csodával egyenlő. Okát csak találgatni tudjuk. A szocialista országokra rákényszerített ateista szemlélet minden bizonnyal szerepet játszott ebben, hisz Istenben hinni, templomba járni megbocsáthatatlan bűnnek számított akkoriban. A párt tagjainak messziről el kellett kerülni Isten házát, legfeljebb a besúgók jártak misét hallgatni, s persze legfőképp információt gyűjteni.
„Fiatal diák voltam, mégis erősen emlékszem arra, hogy a templomokban egy-egy pap bibliai idézetek mögé bújva bírálta a Szovjetuniót. Az ominózus szekkó a karzaton található, ide szinte kizárólag csak a pár tagot számláló kórus járt fel. Ők gyakran szemtől szembe néztek a sátánt megformáló Sztálin elvtárssal, de beszélni nem mertek róla, féltek. A szekkók Nagy István plébános megrendelésére készültek. Ő mindenképp tudott a sztálini ördögről, nem véletlenül nem festette át a falat később sem” – folytatta a plébános.
A festmény keletkezésének idejében mindennapos volt a nélkülözés és a szegénység. Hogyan festhetett Básti Zoltán mégis ilyen monumentális alkotást? Már az anyagköltség is óriási pénzeket emésztett fel, de a bőkezű mecénás valószínűleg örökre a történelem homályába merült.
Ettől függetlenül a szekkó létezése tény, és Sopronbánfalván a mai napig megtekinthető az „ominózus” műalkotás. A művész rendkívüli intuíciójáról és jövőbe látásáról tanúskodik mindazonáltal az a körülmény, miszerint a gonosz arcának bizonyos karakterjegyei egy mai vezető politikus vonásaira is emlékeztetnek. Bár ez nyilvánvalóan a véletlen műve. Amennyiben bárki is a sopronbánfalvi festmény ördögfigurája és a jelenlegi házelnök, Kövér László bajusza között a legcsekélyebb hasonlóságot véli felfedezni, az nyilvánvalóan érzékcsalódásban szenved.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
