A "rendszerváltást" követően, a szovjet hadsereg kivonulása után - csakúgy mint egész Európában - a magyar honvédségnél is elindult egy lassú és fájdalmas leépülés, melynek egy része a nemzetközi leszereléssel köthető össze. A varsói szerződés felbomlása után hazánk éves katonai kiadásai nem érték el már azt a szintet és nem kapták meg azokat a technikákat és "támogatásokat" sem, amiket annak idején.
Az 1994 márciusában megjelent Népszava hasábjain az akkori politikai elit a következővel magyarázta a létszámleépítéseket és kivonásokat:
"A keleti blokkról való leszakadásunkat követően megszűnt az ellenségképünk, ezért indokolt a hadsereg jelentős létszámcsökkentése, ahogy az elavultnak számító technikák kivonása is."
Később, a '90-es évek második felében a NATO-ba való belépést előkészítendő, számos, akkor még kevés üzemórával rendelkező szovjet gyártású helikoptert és vadászgépet vontak ki, sőt volt olyan is, hogy több, teljes felújítás után lévő Szu-22-es vadászbombázót hatástalanítottak abban az időben, százmilliós kárt okozva a honvédségnek, ami máig beszédtéma az egykori katonák között.
Az egyik legnagyobb ilyen jellegű roncstemetőt, hivatalos nevén inkurrenciaraktárt (használhatatlanná minősített haditechnikai eszközök) a Mezőfalva melletti laktanyában jelölték ki. Ebből a teljesen egyedi építésű és egyedülálló légvédelmi technikával felszerelt laktanyából mindössze 8 db volt az egykori Varsói Szerződés területén.
Folytatás a Szellemvárosok Magyarországon blogon.