Mintegy száz évvel ezelőtt, 1914 decemberében a nyugati fronton olyan eseménysorozat történt, melyről a ma embere nemigen hallott: két héten keresztül a lövészárkokban szembenálló katonák egy jó része nemhogy lőni nem volt hajlandó a másikra, hanem a karácsony szellemében közös ünnepségeket, focimeccseket és egyéb összejöveteleket tartott a felső katonai, politikai és gazdasági vezetés nem kis bosszúságára.

Nézzük meg, hogy hogyan is zajlott ez a spontán módon induló, teljesen alulról jött kezdeményezés!

A spontán tűzszünet oka és kezdete

Eltérően a belgáktól és a franciáktól, a brit és a német katonák kevés értelmét látták a háborúnak.

Egyrészről mind Nagy-Britannia királya, mind Németország császára Viktória királynő unokái voltak.

Másodrészről becslések szerint több mint nyolcvanezer fiatal német ment Angliába a háború előtt, hogy pincérként, szakácsként, vagy konflishajtóként dolgozzon, és közülük sokan jól beszéltek angolul.

Harmadrészről a karácsony kulturális összekötő kapocs volt.

Negyedrészről a háború augusztusi kitörése óta katonák százezrei haltak vagy sebesültek meg. Mindkét oldal katonái veszítettek el barátokat.

Amint karácsony este az éj leszállt, a brit katonák észrevették, hogy a németek kis karácsonyfákat tesznek fel a gyertyák mellett az árkaik tetejére, és sokan angolul kezdtek kiabálni: “Mi nem lőni, ha ti nem lőni.” A tüzelés az árkok mentén abbamaradt, és a britek észrevették, hogy a németek előjönnek. A britek is előjöttek, hogy találkozzanak a németekkel. Összekeveredtek és vegyültek a senki földjén, és hamarosan elkezdtek csokoládét szivarra és mindenféle háborús újságcikkre cserélni, ami az adott szülőföld propagandáját tartalmazta. Mindkét oldalon a tisztek közül sokan megkísérelték megakadályozni, hogy az esemény megtörténjen, de a katonák ügyet sem vetettek arra a kockázatra, hogy hadbíróság elé állítják és agyonlövik őket.

A barátkozás tömeges mértéke, vagy talán csak a karácsony szelleme végül visszarettentette a tiszteket attól, hogy cselekedjenek, és közülük sokan kimentek a senki földjére, és karácsonyi üdvözletet váltottak a szembenálló tisztekkel. Mindkét oldal segített a halottaik eltemetésében és a sebesültek elszállításában. A katonák karácsony reggel újra feltűntek és elkezdtek karácsonyi énekeket énekelni, különösen a Csendes éjt. Együtt szavalták a 23. zsoltárt, és fociztak. Újfent ajándékokat cseréltek, és közösen főztek a nyílt színen. Az egyik katona így emlékezett az eseményről: „Soha… nem voltam olyan élesen tudatában a háború esztelenségének”.

1930. március 31-én a House of Commons (a brit parlament alsóháza) egy vitája során Sir H. Kinglsey Wood, aki őrnagyként szolgált a frontárokban 1914 karácsonyán, felidézte a spontán tűzszünetet:

“Az árkok elé mentünk, és német ellenségeink közül sokakkal kezet ráztunk. Az emberek közül számosan (mostanság) azt hiszik, hogy mi olyasmit tettünk, ami lealacsonyító volt. A tény az, hogy megtettük, és azután arra a következtetésre jutottam, amit azóta is nagyon szilárdan tartok, hogy ha magunkra hagytak volna minket, akkor soha többet nem dördült volna lövés. Két héten keresztül folyt a tűzszünet. A legbarátibb viszonyban voltunk, és csak az a tény, hogy mások irányítása alatt voltunk, tette szükségessé számunkra, hogy újra elkezdjük megpróbálni egymást lőni.”

A háborús propaganda és pszichózis megrendülése

Az érintkezés sok katonában kétséget ébresztett, hogy azok a beszámolók, melyeket saját újságjaikban olvastak, igazak voltak-e. Egy brit tiszt, akinek a levelét december 30-án a The Daily News, majd december 31-én a The New York Times hozta le – ne feledjünk, az USA ekkor még semleges volt -, így írt:

„A velünk szemben lévő németek borzasztóan rendes fickók – szászok, intelligensek, tisztességes kinézetű emberek. Egészen tisztességes beszélgetést folytattam hárommal vagy néggyel, és noteszemben megvan két név és cím. Beszélgetésünk után tényleg úgy gondolom, hogy újságjaink beszámolói közül sok bizonyára borzalmasan eltúlzott.”

Ezek voltak a karácsonyi tűzszünet első beszámolói, mert a híreket mint “nemzetbiztonsági fenyegetést” elfojtották.

A. P. Sinkinson angol hadnagy még kritikusabb volt saját kormányzatával szemben. Így írt:

„Amint lassan a saját árkaink felé sétáltam, Mr. Asquith (brit miniszterelnök) mondatára gondoltam, hogy a kard nem kerül vissza a hüvelybe, ameddig az ellenséget véglegesen össze nem zúzzuk. Az otthon kényelmesen élő angol emberek számára szép és jó, hogy dagályos fordulatokban beszéljenek, de ha az ember odakint van, akkor elkezdi felismerni, hogy az állandóan fenntartott gyűlölet lehetetlenség.”

A hadvezetés ellenlépései

Mindkét hadvezetés felismerte ennek a furcsa eseménynek a katonai rendre irányuló veszélyét. 1914. december 5-én Sir Horace Smith-Dorren brit tábornok figyelmeztetést küldött minden hadosztályparancsnoknak:

„Ennek és minden más háborúnak a tapasztalata kétségtelenül bizonyítja, hogy az ellenséghez szoros közelségben lévő árkokban lévő csapatok nagyon könnyen - ha megengedik, hogy így cselekedjenek - az „élni és élni hagyni” életfelfogásba siklanak át (…) baráti érintkezés az ellenséggel, nem hivatalos tűzszünetek, bármennyire csábítóak és szórakoztatóak is lennének, abszolút tiltottak.”

Mire karácsony este elérkezett, oly sok érintkezés történt a britek és a németek között, hogy G.T. Forrestier-Walker brit dandártábornok hivatalosan megtiltotta a barátkozást.

„Mivelhogy elbátortalanítja a kezdeményezést a parancsnokokban, és megsemmisíti a támadó szellemet az összes rendfokozati szinten… Baráti érintkezés az ellenséggel, nem hivatalos tűzszünet, dohány és más élvezeti cikkek cseréje, bármennyire is csábító és alkalomadtán szórakoztató is lenne, abszolút tilos.”

Becslések szerint spontán tűzszünetre a brit-német frontvonalak felében sor került.

Barátkozás ezután is történt, azonban csökkenő mértékben, mert a főparancsnokok most már átható mértékben tisztában voltak a helyzettel, és fegyelmi eljárásokkal fenyegetőztek. A háborúnak mennie kellett, hiszen anélkül a hadibeszállítók és a bankárok nem tehettek volna zsebre több száz százalékos hasznot, ahogyan azt Smedley Butler amerikai tábornok „A háború egy svindli” c. könyvében megírta.

Mindkét oldal milliói veszítettek, míg egy szűk kör dőzsölt

Wilfred Owen brit katona alig hét nappal azelőtt esett el, hogy a hadi cselekményeket lezáró végső tűzszünetet 1918. november 11-én aláírták. “Dulce et Decorum Est” költeménye utolsó sorai a gáztámadásról így hangzanak (prózai fordítás):

“Ha valami ködfátyolos álomban beléphetnél
a kocsi mögé, amibe behajítottuk őt,
És látnád a fehér szemeket az arcában gyötrődni,
Lefittyedő arcát, mintha az ördögnek is csömöre lenne a bűntől;
Ha hallhatnád minden egyes döccenésnél, a vért
a habtól roncsolt tüdőből gurgulázva kijönni,
Visszataszító mint a rák, keserű mint a bűn
Felkérődzése, gyógyíthatatlan sebek az ártatlan nyelveken—
Barátom, nem mondanád olyan nagy lelkesedéssel
A gyerekeknek, akik buzgók némi kétségbeesett dicsőségre,
A régi Hazugságot: Dulce et decorum est
Pro patria mori.”*

*Édes és helyes a hazáért meghalni.

“If in some smothering dreams you could pace
Behind the wagon that we flung him in,
And watch the white eyes writhing in his face,
His hanging face, like a devil’s sick of sin;
If you could hear, at every jolt, the blood
Come gargling from the froth-corrupted lungs,
Obscene as cancer, bitter as the cud
of vile, incurable sores on innocent tongues—
My friend, you would not tell with such high zest
To children ardent for some desperate glory
The old Lie: Dulce et decorum est
Pro patria mori.”

A másik oldalon Erich M. Remarque német katona megírta a „Nyugaton a helyzet változatlan” című regényét:

„Látunk embereket szétrobbantott koponyával élni; látunk katonákat úgy szaladni, hogy mindkét lábfejüket lekaszálták; szilánkos csonkjaikon tántorognak be a következő gránáttölcsérbe; egy őrvezető másfél mérföldet kúszik a kezein, maga után húzva szétzúzott térdét; egy másik a kötözőhelyre megy, és összekulcsolt kezei felett, kidüllednek a belei; látunk embereket száj nélkül, állkapocs nélkül, arc nélkül; egy olyan emberre találunk, aki karjának artériáját a fogaival tartotta két óráig azért, hogy el ne vérezzen.”

Mi lett volna…

Mi lett volna, ha a háború 1914. decemberben tűzszünettel, majd békekötéssel véget ért volna?

Nem esett volna el 10 millió ember.
Nem lett volna oroszországi bolsevik forradalom; nem lett volna Lenin és Sztálin.
Nem lettek volna Versailles környéki békék, melyek megvetették a következő konfliktus alapját: nem lett volna II. világháború.
Nem lett volna 1917-ben amerikai hadbalépés, hogy Wilson elnök szavaival élve, „Biztonságosabbá tegyük a világot a demokrácia számára.” Ha pedig nincs demokráciaexport, és az USA az alapító atyák szellemében élt volna tovább, azaz nem avatkozott volna be mások dolgába, számos napjainkig is elhúzódott probléma nem létezne.

Adózzunk tehát azon I. világháborús frontkatonák emlékének, akik ha csak két hétre is, de felül tudtak emelkedni a hadi és a politikai vezetés, valamint az őket a zsebükben tartó háttérhatalom mesterkedésein.

Hidra

Forrás:

The Christmas Truce of World War I
Recalling the time, 100 years ago, when soldiers refused to fight each other (Wendy McElroy)

John V. Denson: A Century of War
188 - 191. oldal

Chris Baker: The Christmas Truce of 1914