Jézus Krisztus születésének napjára ősi katolikus hagyomány alapján a családi otthonokat örökzöld növényekkel díszítették fel, amelyből a későbbiekben a fenyőfaállítás szokása állandósult. A magyarságnál karácsony dologtiltó nap volt, azaz csupán a ház körül lehetett serénykedni, az asszonyok süthettek-főzhettek és takaríthattak, a férfiak pedig a portán tettek rendet. Ezen túlmenően Krisztus születésének ünnepéhez számos népi hagyomány, szokás és konvenció kapcsolódott.

Karácsonykor nem volt szabad semmit sem kölcsönadni, sőt a kölcsönadott dolgokat vissza kellett kérni, hogy a házigazda a következő évben nyereséges legyen. Az ünnepi asztal is jelképes jellegű, a bőséges lakoma, a finom ételek azt jelzik a ház lakói számára, hogy a következő évben jómódban, bőségben fognak élni. Néhol az elhunytak részére is szokás volt megteríteni. Az ünnepi abroszterítőnek is megvan a maga szimbolikus jelentősége, különösen, ha a piros szín uralkodik rajta. Ez ugyanis az öröm színe. Az ünnepi terítők varázserővel is bírtak, ezért használták ezeket egyes vidékeken a gabona vetésénél, illetve ezekkel takarták le a betegeket a gyógyulás reményében.

Elterjedt szokás szenteste ünnepi lencselevest és mákos gubát, mákos és diós bejglit enni, hogy sok pénze legyen az embernek. Sok háznál esznek halászlevet, kalácsot, mézet, néhol az ünnepi vacsora előtt fokhagymát fogyasztanak, hogy egész évben egészségesek maradjanak. Karácsony első napján dívik a pulykasült, másnap pedig a baromfi és a rétes. Illetlenség és rosszat jelent az ünnepi asztal mellől felállni, még a gazdasszonynak sem volt szabad, mert aki ezt megteszi, annak kotlósai nem keltik ki a tojásokból a kiscsibéket, vagy elpusztulnak a csirkéi. Ha a gazda áll fel, akkor a méhei elszállnak.

A szentestei vacsora után elterjedt az almaevés és a diótörés szokása, akinek a diója egészséges, az a következő évben nem lesz beteg, viszont a rossz dió gyengélkedést, betegséget jelez. Az ünnepi abrosz kenyérmorzsáit a szőlőtőkékre szórták, hogy sok bor legyen, a palócok pedig rontás elleni védekezésként, a zacskóba összegyűjtött morzsákat felakasztották az istállóban. Több vidéken a karácsonyi morzsákat megőrizték, hogy betegség elleni orvosságként használják. A karácsonyi gyertyáknak szentestétől karácsony reggelig kellett égniük.

Másutt a betlehemi jászolra emlékezve és emlékeztetve a karácsonyi asztal alá szalmát szórtak, de tettek oda búzát, ásót, kapát és gereblyét a bőséges termés reményében, s hogy egészségesek maradjanak a háziállatok. Az ünnepi asztalra azért is került széna vagy szalma, hogy ott szülessen újra a kis Jézus. A jószágok, hogy jól szaporodjanak, eledelként lencsét kaptak. A szenteste éneklő gyerekek ugyancsak jó termést kívántak. Ha az éjféli mise idején szép csillagos volt az ég, úgy a következő évben sok kukoricatermés várható. Az éjféli misére vitt Luca-székre állva meglátták a falu boszorkányait. Parádon az éjféli mise ideje alatt az istállókban felvillanó fény jelezte, hogy megszületett a kis Jézus. A göcseji néphit szerint az állatok szenteste emberi hangon beszélgetnek, és kitárgyalják a ház népének viselt dolgait.

A fentieken túl a magyar népi hiedelemvilágban számos halálra, szerelemre, időjárásra, termékenységre vonatkozó jóslat alakult ki. Például rossz ómen karácsony és újév között mosni, mert akinek a ruhája a padláson szárad, hamarosan meghal. Az sem jó, ha a kimosott ruhát rúdon szárítják, mert az állatok közül elpusztul egy szarvasmarha. Az a lány, aki egy kakast hall kukorékolni, hamarosan megházasodik, viszont pártában marad, aki egy tyúk kotkodácsolását hallja. Karácsony ünnepén rossz előjelnek számított: kivinni a házból a szemetet, mert a szeméttel együtt a szerencsét is kidobják; a karácsonyi betlehemeseket üres kézzel elengedni, még ha hamisan is énekelnek. Vannak azonban jócskán szerencsét hozó karácsonyi műveletek, előjelek is: ha zoknikat akasztanak a ház kéményei mellé, bőséges újesztendő ígérkezik; fagyöngy alatt csókolózni szerelmet jelez előre. Az időjóslások legismertebbje pedig a „fekete karácsony, fehér húsvét” prognózisa, azaz ha karácsonykor nem esik a hó, húsvétkor fog havazni.

Ami a fenyőfaállítás motívumát illeti, itt is egy ősi szokásról van szó. A téli örökzöld ágak ősidőktől az élet örök körforgását, a folytonos újjászületést reprezentálták. Ezen kívül úgy tartották, hogy azok elűzik a boszorkányokat, a szellemeket, a gonosz lelkeket és távol tartják a betegségeket. Mindezek már a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúra hagyományvilágában is ismertek voltak. A mai karácsonyfa-állítás szokása Németországból terjedt el, régebben a téli napforduló alkalmából állítottak fákat. Eredetileg a fenyőfa az édenkerti fát jelképezte, amelyet Ádám és Éva ünnepén, december 24-én piros almákkal, ostyákkal, süteményekkel és gyertyákkal díszítettek fel. Elterjedt hagyomány volt német földön a karácsonyi gúla állítása is. A gúlát örökzöldekkel, gyertyákkal, csillaggal díszítették fel, és karácsonyi szobrokat helyeztek rá. Valószínűleg Luther Márton volt az első, aki égő gyertyákkal díszített fel karácsonyfát. A német reformátor éppen hazafelé tartott egy téli estén, mikor az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes; Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy mikor hazaért, mindenáron be akart számolni családjának a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá. A karácsonyi gúlát és a paradicsomi fát a 16. században egyesítették karácsonyfává, s két évszázad elteltével vált közismertté, majd szokássá feldíszítése Európa-szerte. Ami a karácsonyfa szimbolikáját illeti, a fenyőre aggatott gyümölcsök bő termést ígérnek, illetve nap-, hold- és csillagszimbólumok, a csillogó papírláncok, fémgyöngyök pedig az édeni kígyót jelképezik.

A fenyőfaállítás és díszítés szokása Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is dívott a szokás. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezerédy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1860-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először. Végül, a 20. század első évtizedeitől a karácsonyfa állításának és díszítésének szokása meghonosodott az alsóbb néposztályok körében is és általánossá vált. Ezt még a kommunista időszakban sem tudták megszüntetni, bár hadat üzentek a kereszténységnek, az egyháznak és a keresztény ünnepeknek egyaránt. Rosenfeldék és Csermanekék kísérlete azonban korántsem volt teljesen eredménytelen, hiszen – szerencsére elhalófélben – még olykor ma is hallunk „fenyőünnepről” és „kellemes” karácsonyról, noha mint a Megváltó Krisztus születésének szent ünnepe, az csak áldott és kegyelemteljes lehet.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info