Az ikerfilmek ugyanis nem követik az évtizedek óta megszokott – megunt? – irányvonalakat, vagyis ezúttal nem olyan élményben lesz részünk, mintha egy abszurd módon a világháború befejeződését követően még hosszú évtizedekre kinyúló propaganda gépezet termékeit látnánk – lásd. Pl. csaknem az összes, a világégésről szóló amerikai filmet… -, hanem végre tisztán szembesülhetünk a múlttal, mindenféle szirupos pátosz, hazaimádó hősiesség, fanfárszó nélkül. Tabudöntögetés – végig ez a szó járt a fejemben, miközben egy ültő helyemben végignéztem Eastwood két háborús drámáját, és azt hiszem, tényleg ez a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit bő négy órában volt szerencsém végignézni. A Flags of Our Fathers-re különösképp jellemző a fenti megállapítások mindegyike, hiszen ez a film valóban olyan felfogásba tálalja elénk a történelmi eseményeket, amelyekben – megkockáztatom – még egyáltalán nem lehetett részünk, legalábbis amerikai produkcióban.
Eastwood megunta a banánt, kiröhögi Ryan közlegényt, és kamerájával egy egészen más dimenzióba téved: A történelmi tárgyilagosság érzelemmentes sivatagába, ahol végre helyükön vannak a színek, a gondolatok, az indíttatások, a cselekmények. Az amerikai katonákról, és a dicsőséges amerikai nemzetről alkotott mítosz úgy hull a porba, mint egy levágott fej, és Eastwood nem sokáig hagyja kétségek között a nézőt.
Már a film első szakaszában módfelett szokatlan képsorok tudatják velünk, hogy a háború az bizony semmi más, mint őrült trancsír, és nem valamiféle kiváló alkalom nemzet nagyjainak hősies helytállására. A vízbe eső katona itt bizony megdöglik, nem áll le a fél Csendes-óceáni flotta, hogy kimentsék a srácot, nincsenek vízbe ugráló bajtársak, csuromvizes ölelkezés a fedélzeten egy véletlenül a látótérbe tévedt csillagos lobogó alatt. Ebben a filmben a közkatona - mialatt a légierő vadászgépeinek önfeledt örömmel integet – befordul a fedélzetről a tengerbe, majd teljesen magára hagyatva, végképp kifáradva pusztul el, miközben még láthatja a tovahaladó flotta kéményfüstjeinek csíkjait a horizonton. Meghatározó jelenet, meghatározó szavakkal, és már ekkor tudjuk, hogy habár eleve arról a bizonyos zászlóállításról szól az egész film – látszólag -, itt nyoma nem lesz annak a jellegzetes amerikai patriotizmusnak, amely néha gyomorforgató töménységgel van jelen a háborús filmekben. A katonáink, a nemzet hős fiai kimondják az eddig valami okból kimondhatatlant: nem elsősorban a hazáért harcoltak, nem azért mentek Iwo Jimára, mert ellenállhatatlan késztetést éreztek megpusztulni Uncle Sam miatt, hanem azért, mert besorozták és oda vezényelték őket. Harcolni pedig elsősorban saját életben maradásuk, másodsorban pedig bajtársaik védelme okán harcoltak. Nem valami eszményért, nem a demokrácia diadaláért. Magukért. Azért, mert tudták, hogy ha nem ők gyilkolnak, akkor őket fogják elpusztítani. Ráadásul nem ez az egyetlen ledöntött tabu.
A Flags of Our Fathers nagyon töményen zúdítja ránk a piszkos kis játszmákat. Amelyeket a hátérben folytattak az igen tisztelt háborúcsináló urak, akik a mai menedzsereket megszégyenítő hatásfokkal voltak képesek kihasználni minden háborús momentumot arra, hogy fanatizálják a népet, és rábírják őket arra, hogy fiaik, apáik elvesztése után a pénztárcájuk tartalmát is beáldozzák a minél előbbi győzelem reményében. A szándék nem elítélendő, félreértés ne essék, az eszköz azonban annál gusztustalanabb. Hőskreálás minden áron, majd e hősök turnéztatása a nagyvárosokban. A hősök utazóügynökökké lettek, akik az állam számára koldulnak a néptől még több tankra, ágyúra, és persze atombombára. És a hősök csak addig hősök, amíg hasznot hoznak – a háború is csak üzlet, semmi más. Amint nincs szükség pénzbehajtó szolgálataikra, máris ejtve vannak, mehetnek, ahová akarnak, és onnantól kezdve az élet a legkülönbözőbb módokat felhasználva szégyeníti, nyomorítja meg őket a társadalmi érzéketlenség és az össznépi felejtés képében.
Ken Watanabe, ismert japán sztár is felbukkan
Eastwood közli velünk, hogy márpedig hősök nincsenek. Vannak bátor emberek, akik a tőlük függetlenül alakuló helyzetekben állják a sarat ugyan, ám nagyon fontos tudni, hogy ezeknek az embereknek ilyenkor csak egyetlen dolog járt a félelemtől izzó agyukban: Túlélni, túlélni minden áron! Ahogy az egyik főszereplő kimondja: Ezek az emberek egyáltalán nem büszkék azokra, a tetteikre, amelyek miatt később Uncle Sam meghatározott időre és önös érdekektől vezérelve az egekbe emelte őket, majd mikor már kezdett karcos lenni a fanfárharsogós lemez, kőkeményen csapta őket a porba. Leszámolhatunk tehát egy illúzióval. Amerika csak addig ünnepli hőseit, amíg abból a nagykutyák tovább hízhatnak, ez mindig is így volt, és így is lesz. Legyenek akár háborús hősök, akik szerintem igenis olyan tetteket hajtottak végre a világégés során, amelyekre a legtöbben talán nem lennénk képesek ugyanazokban a helyzetekben.
Mégis vannak hősök? Hogyne lennének. Ám az biztos, hogy a rendezőnek abban igaza van, hogy a hősiesség nem valamiféle csillagos-sávos lobogós, demokratikus eszményektől túlcsordult, nemes érzelmektől túlfűtött cselekedetben nyilvánul meg. Sokkal inkább a hős személyétől függetlenül kialakult helyzettől, a túlélni akarás ösztönétől, és igen, szükséges hozzá a nem mindennapi bátorság. De eszményeknek, hazaszeretetnek azokban a pillanatokban nyoma nincs. (Add ide azt a szart – mondja az egyik katona az összehajtogatott USA zászlóra mutatva…)
A Flags of Our Fathers ezt kellő őszinteséggel, mellbevágó és meglepő nyíltsággal mutatja be – noha én úgy érzem, hogy néha mintha átbillenne ez a gondolati mag a túlzás oldalára. És ezzel el is érkeztünk a film hibáinak ecseteléséhez, mert bizony akadnak, még ha oly szokatlan is ez az alkotás. Eastwood mintha kissé elbizonytalanodott volna.
A rendezés nem mondható rossznak, de nem is nevezném kiemelkedőnek – márpedig a téma megkívánja a mestermunkát, és habár bőven az élvezhetőségen túlra helyezem a film nézhetőségét, valahogy nem érzem azt, hogy a mondandója kivételével egy maradandó alkotást láttam volna. Úgy gondolom, Eastwood és stábja nem kapott kellő ihletet, lendületet, és a rendezést tekintve a mozi éppen csak kicsivel lett több, mint egy nagyon becsületes iparos munka, ami azonban hiányolja a csak magára jellemző apróságokat, megoldásokat. Nem kötelező minden filmnek technikai értelemben valamiúujat adnia, ezt én meg is értem, de tartom azt a véleményemet, hogy éppen a téma és a mondandó miatt talán egy kicsivel több kreativitással akár klasszikust is alkothattak volna a művész urak. Így csak egy nagyon jó filmre tellett. Érdemes megfigyelni a jelenetek közötti átmeneti-próbálkozásokat, néha egészen erőltetettek, máskor pedig kimondottan rosszul sikerültek lettek.
A hibák mellett azonban egy kiváló momentumra hívnám fel az esősorban vizuális ingerekre kíváncsi nagyérdemű figyelmét: ez pedig a vadászgépek szemszögéből felvett néhány jelenet, amelyek viszont fantasztikusra sikeredtek. Eastwood filmje tehát közel sem hibátlan, szándéka azonban vitán felül nemes és üdvözölendő. A világháború történéseinek ennyire őszinte tolmácsolása tisztelendő. Kár, hogy a film technikai kivitelezése nagy részben nem volt képes felvenni a kesztyűt hasonló, ám jóval elfogultabb alkotásokkal szemben, és nagy kár az is, hogy az a bizonyos tanúság, a lényeg túlságosan szájbarágósra és túlzottra sikeredett.
Nem tehetem, de a Flags of Our Fathers megtekintését mindenkinek nagyon ajánlom.
Értékelés:
Végre egy amerikai film, amely nem a megszokott klisékben mesél a világháborúról! A rendezés ugyanakkor kissé bátortalan: 8/10
Citizen