Tegnap volt harmincegy esztendeje, hogy 1976. június 4-én - szimbolikus napon - elment a Színészkirály, Latinovits Zoltán. Született, Isten áldotta színpadi zseni volt, de életét végig kísérte az Aczél által a magyar művészet nyakára ültetett hivatásos magyargyűlölők értetlenkedése és irigysége. Halálának évfordulóját - akárcsak a trianoni diktátumét - következetesen elhallgatja a közpénzből fizetett média.

Édesapja Latinovits Oszkár gazdálkodó volt – gyermeke születése után elhagyta családját –, édesanyja Gundel Katalin.

Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942) és Károly (1946). Előbbi Bujtor István néven színész, utóbbi Frenreisz Károly, zenész lett.

* 1937-től Latinovits Zoltán a Damjanich utcai elemibe járt.
* 1949-ben érettségizett – kitűnően – a budapesti Szent Imre Gimnáziumban, ezután asztalostanonc lett, majd hídépítő munkás.
* 1951-től már NBI-es (tartalék) játékos a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző.
* 1952-től a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, eközben öntevékeny színjátszókörben játszott.
* 1956-ban szerzett építészmérnöki diplomát.

Színészi pálya

Latinovits Zoltán diák- és amatőrszínjátszó körök után kezdi színészi pályafutását.

* 1956-1959. Debreceni Csokonai Színház. Első szerepe: Molnár Ferenc: [[Játék a kastélyban]].
* 1959-1961. Miskolci Nemzeti Színház.
* 1961-1962. Debreceni Csokonai Színház.
* 1962-1966. Vígszinház. Első ottani szerepe ismét a Játék a kastélyban. Legnagyobb sikere talán Shakespeare Rómeó és Júliája volt, melyet 1963 januárjában mutattak be. Júlia Ruttkai Éva volt.
* 1966-1968. Thália Színház. Benne: Örkény István: Tóték.
* 1969-1971. Vígszinház.

Ezután gyakorlatilag pesti bojkottra ítélték. Haláláig már csak vidéken játszhatott a Veszprémi Petőfi Színházban. Itt megvalósíthatta régi álmát: rendezhetett. Németh László Győzelem c. drámáját valósíthatta meg. Nagy vágya volt, hogy saját színházat alapíthasson, de Aczél cselédei között erre nem lehetett lehetősége.

A belpesti magyarellenes kritikusok, különösen a nemrég besúgóként lebukott Molnár-Gál Péter feneketlenül gyűlölték, s megvetésüknek minden lehetséges fórumon hangot is adtak. Latinovits nemzeti elkötelezettségét soha nem tagadta, rendszerellenes nézeteit a vakmerőségig bátran nyilvánította ki számos alkalommal.

Összegyűjtött írásainak 1985-ös kiadásában szereplő írásában (melyért ma valószínűleg "gyűlöletkeltés" miatt kellene felelnie Kurvaország bírósága előtt) orvosi pontosságú látleletét adja a magyar kultúra elkufárosodásának, idegen megszállásának:

"A kígyó-természet, lárva, valamely álcás féreg fondorlatos cselekkel a művészek közé fúrta galand-csápos fejét. Kufár a templomban, kereskedő a szentélyben. Sokszor csak a művész kivételes érzékenysége ismeri fel az álművészeket, egyedül csak ő tudhatja, mint válik el a sólyom a gémtől. Az álművészek: csuklyás besurranók, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel kormányozzák saját jólétüket, akik - mint a rák a sejteket - pusztítják az igazi művészt: a halhatatlant a halálba kergetik. Ezek kompromittálják a céheket, a munka szentségét, ezeket kell kiseprűzni a színházi életből. (...) Én a harcos humánum zászlaja alatt ezeknek teljes félreállítását, lokalizálását, kirekesztését követelem. Különben a művész pusztul bele, különben helyet kap a zavar, a káosz, a 'rendetlenség', pedig hivatásunk a Rend. Az álművésznek szüksége van a zavarra, hiszen csak a maga hatalmát és a maga önös, bűzös érdekeit tartja szem előtt."

(Wikipédia - Bekes)