A zsidók Nelson Mandelához fűződő viszonya meglehetősen ellentmondásos. Egyesek közülük az egekig magasztalják őt, mások azonban kritikusabbak vele szemben. Holott általában a zsidók meglehetősen pontosan tudják, ki a barát és ki az ellenség. A nagy nyilvánosság előtt azonban aligha fog sok szó esni az elhunyt politikusnak a palesztinok melletti kiállásáról és Izraelt bíráló kijelentéseiről.
A Forward című zsidó lapban ez év július 8-án Dana Evan Kaplan rabbi bírálta Dél-Afrika első fekete elnökét. Az apartheid bukását követően Dél-Afrikában tevékenykedő rabbi „Nelson Mandela két oldala” című cikkében rámutatott, hogy noha Nelson Mandela kétségkívül nagyszerű ember volt, és „példakép” lehet mindenki számára, ugyanakkor volt egy másik arca is. Számos esetben tett ugyanis „rossz emlékeket” felidéző megjegyzéseket a fehérekre és Izraelre is – véli a szerző. Kaplan szerint miután Mandela 1997. december 16-án lemondott az Afrikai Nemzeti Kongresszus elnöki posztjáról, számos kifejezetten „fehérellenesnek” tekinthető kijelentést engedett meg magának. A rabbi a feledékeny olvasók emlékezetébe idézi, hogy korábban Mandelát Izraelben, Európában és Amerikában is terroristának tartották.
Természetesen Kaplant legfőképpen az izgatja, hogy miképpen viszonyult Mandela a zsidókhoz. A rabbi utal a börtönből kiszabaduló fekete polgárjogi harcos legelső találkozására Jasszer Arafattal, a PFSZ akkori elnökével. 1990. február 28-án Zambia fővárosában, Lusakában Mandela - Arafat jelenlétében - egyenlőségjelet tett a palesztinok és a dél-afrikai feketék polgárjogi harca között. Márpedig ilyesfajta kijelentés maga a tömény gyűlöletkeltés és antiszemitizmus egy cionista számára.
Igen ám, csakhogy a cionista propagandisták manapság szeretik elhallgatni a tényt: Izrael az 1960-as, 70-es és 80-as években - miközben a ma oly ájult tisztelettel ünnepelt Mandela börtönben sínylődött - igencsak szoros politikai, gazdasági, sőt katonai kapcsolatokat épített ki a korábbi dél-afrikai fehér kormányzattal. Izrael a fehérek irányítása alatt álló rezsim egyik legfőbb fegyverszállítója volt. Mi több, amikor a nemzetközi blokád következtében Dél-Afrika teljesen elszigetelődött a nemzetközi porondon, Izrael továbbra is fenntartotta az együttműködést a pretóriai fehér kormányzattal.
A cionista zsidóknak természetesen az sem tetszett, hogy Mandela szoros kapcsolatot épített ki a cionista birodalom közismert ellenfeleivel, így például Fidel Castroval, Hugo Chavezzel, a palesztinok elleni izraeli terrort gyakran bíráló Desmond Tutu püspökkel, sőt még Mahmúd Ahmadinezsáddal és Moamer Kadhafival is. (A kubai és a líbiai diktátor komoly segítséget is nyújtott a dél-afrikai fekete mozgalom számára.) 2007-ben Mandela kezdeményezte a The Elders elnevezésű emberjogi szervezet létrehozását, amely több alkalommal is éles bírálattal illette az izraeli fajüldöző rendszer jogsértéseit. Mandela és az Afrikai Nemzeti Kongresszus úgy az apartheid-rendszer idején, mint a fekete hatalomátvételt követően szorosan együttműködött a napjainkban félmilliós lélekszámú dél-afrikai muzulmán közösséggel. Mandela 1992-ben látogatást tett Teheránban, ahol is megkoszorúzta Khomeini ajatollah sírját. Az iszlám köztársaság megszületése óta támogatta az Afrikai Nemzeti Kongresszus törekvéseit. Irán elnöke, Rafszandzsáni 1998-ban vendégeskedett Pretóriában. Haszán Róháni iráni elnök is meleg szavakkal emlékezett meg az egykori dél-afrikai államfő haláláról.
Ugyanakkor Mandela közvetlen környezetében már az apartheid elleni küzdelem idején is több zsidó tűnt fel (Joe Slovo, Ruth First, Ronnie Kasrils stb.), akik egyértelműen az apartheid-rendszer megszüntetése érdekében tevékenykedtek. Mandela szoros személyes kapcsolatban állt Dél-Afrika vezető rabbijával, Cyril Harris-szal is. Miután pedig az apartheid-rendszer összeomlott, a nemzetközi zsidó pénzügyi körök érdekeltségeit semmiféle sérelem nem érte. Nem csoda ezért, ha napjainkban erősebben hallható azoknak a zsidó politikusoknak és értelmiségieknek a hangja, akik valóságos istenként tekintenek Mandelára.
Mandela és Joe Slovo
Így például Avi Rabin, a Chabad Lubavicsi szektához tartozó dél-afrikai születésű rabbi sem fukarkodott a Mandelát illető dicséretekkel. A Jewish Journal című lapban 2013. június 28-án megjelent cikkében az alábbi mondatokat vetette papírra: „Mint az USA-ban élő dél-afrikai, mély hálát érzek Mandela iránt, és imádkozom az egészségéért és Dél-Afrika jövőjéért. Mint rabbi és egy közösség vezetője, ő példakép a számomra, és életútja arra ösztönöz, hogy még többet tegyek, és mindenkit tiszteljek és szeressek. A zsidó dél-afrikaiak szorosan kötődnek Mandelához, és köszönettel tartoznak neki, amiért átalakította országunkat, és megszabadította az apartheidtől.”
Rob Eshman, a Jewish Journal főszerkesztője 2013. június 26-án vezércikkben magasztalta Nelson Mandelát, és egyenesen „korunk Mózesének” nevezte őt. „Mandela a bibliai Mózeshez hasonlítható, és ekként fogunk rá tekinteni a jövőben” – fogalmazta meg a most zajló megemlékezéseknek is irányt mutató alapelvet Rob Eshman.
A dél-afrikai apartheid-rendszer esetében a zsidóság tehát kettős játékot játszott: Izrael kihasználta azokat az előnyöket, amelyek a két állam együttműködéséből adódtak, miközben a dél-afrikai és a nemzetközi zsidóság a pretóriai apartheid rezsim megdöntésén munkálkodó erőkkel szövetkezett. Amikor pedig Mandela kiállt a palesztinok igazságos harca mellett, illetve a cionista világhódítókkal szemben álló politikusokkal barátkozott, kígyót-békát kiabáltak rá, és felemlegették terrorista múltját.
Megismerve Nelson Mandelának ezt a bizonyos másik arcát, érdemes eltöprengeni az alábbi kérdésen: vajon a központilag irányított megemlékező kórushoz engedelmesen csatlakozó magyarországi politikusok tisztában vannak-e azzal, hogy amikor Nelson Mandelát magasztalják, akkor egy olyan emberről zengedeznek dicshimnuszokat, aki elítélte Izraelnek a palesztinok ellen elkövetett bűntetteit, Teheránba is ellátogatott és Kadhafival, valamint Ahmadinezsáddal barátkozott? A kérdés költői, mert valószínűleg nem ismerik Mandelának a másik arcát. De ha esetleg ismerik, az sem jelent sokat, mert arra vannak nevelve, hogy a kenyéradó gazdi elvárásainak megfelelően szeressenek vagy utálkozzanak.
Komoly veszélyt az idős politikus kijelentései persze nem jelentettek a cionista érdekekre nézve. A belső káoszba zuhanó Dél-Afrika elnöki székébe segített Mandela ikonikus figurának volt csak alkalmas, komoly világpolitikai tényezővé nem válhatott. Ezért könnyűszerrel bocsáthattak meg a „fogatlan oroszlánnak” a cionisták. „Ballépéseit” a nagy nyilvánosság előtt immár nemigen emlegetik, mert a világ sorsának intézői nem akarják, hogy ismerjük a multikulti szentjeinek sorába emelt Mandela "szebbik arcát".
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
- Videó: fehérek megöléséről énekel a Nobel-békedíjas Mandela
- Dél-Afrika a szétesés útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
- Mindenki mindenkivel - cigányos szappanopera a Mandela családban
- Obama a fehérgyűlölő Mandeláról: "Személyes hőseim egyike"