1910. szeptember 22-én született Faludy György költő, író, műfordító. Amikor 2006. szeptember elsején meghalt, a honi közélet neves szereplői meleg szavakkal méltatták emberségét és munkásságát. Demszky Gábor szerint „nagy költőt veszítettünk el, egy nagy humanistát, akinek emlékét örökre megőrizzük”. Az akkori miniszterelnök így méltatta az elhunyt költőt: „Személye és személyisége nem pótolható, de régóta teljes életművén keresztül a tehetsége itt marad és hatni fog mindig, amíg lesz ember, aki magyarul ír és olvas.” Bódis Kriszta író így vallott: „Nekem ő egy előítélet-mentes, nyitott, élni tudó és élni akaró alkotó embert jelentett.” S végül Varnus Xavér orgonaművész véleménye: „Mindig odaállt, ahol a világ bejött a kulcslyukon. Ez volt Faludy György.”

Faludy valóban kulcslyukorientált volt. Nem számított, mi jött be azon a kulcslyukon, a költő élvezte a világot. Akár bolsevik világ tódult be azon a lyukon, akár kapitalista.

Amikor a Nemzeti alaptantervről szóló vita zajlott, az egyik jobbikos honatya nehezményezte, hogy Faludy György is szerepel a tervezetben. A képviselő úr sorolta az érveket, de engem nem győzött meg. Szerintem igenis tanítani kellene Faludy Györgyöt, mert életműve fontos tanulságokkal szolgálhat a jövendő generációknak.

Amikor nem oly rég Nyirő Józsefet támadta napi rendszerességgel a baloldali média, sűrűn idézték Radnóti Miklós híres, az erdélyi írót kritizáló naplóbejegyzését. Radnóti azonban nem csak Nyirőt nem kedvelte, az ellenszenvből másoknak is bőven jutott. 1942 januárjában a Vigilia című katolikus folyóiratban a kacskaringós pályát befutó Horváth Béla (mára már elfeledett költő) több zsidó költőt is megtámadott, köztük Faludy Györgyöt. A cikk miatt Radnóti levelet írt Sík Sándor piarista atyának (ez a levél Radnóti naplójában is olvasható), melyben Faludyt is név szerint említi, akit „mint irodalmi jelenséget én sem szívelhetek”, s aki az említett Horváth Bélával „rokon jelenség”. Mivel Radnóti azt írja Horváth Béláról, hogy „féregnek tartom”, s mivel vele rokon jelenségként említi Faludyt, ezért nehezen cáfolható, hogy a „féreg” minősítést többé-kevésbé Faludyra is érvényesnek tartotta.

A kulturális kormányzat által fenntartott Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) honlapján Faludy György is szerepel. A hivatalos életrajzból idézek néhány mondatot:

1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedett. 1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt. 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.

A külföldről hazatért Faludy tehát 1946-ban a Népszava munkatársa lett, majd 1950-ben letartóztatták, s Recskre deportálták. Hogy 1946 és 1950 között mit csinált a kulcslyukorientált ember, arról a DIA életrajza hallgat (a DIA Faludy-szakértője a honlap szerint Pomogáts Béla). Mit tehet ilyenkor az érdeklődő olvasó? Mit tehet például egy gimnazista, aki többet, sokkal többet akar megtudni az „előítélet-mentes”, a „nagy humanista” Faludy György életéről? Felüti vagy a DIA honlapján digitalizált formában elolvassa a költő több kiadásban is megjelent híres önéletrajzi könyvét, a Pokolbéli víg napjaim című izgalmas művet.

Mit művelt 1946 és 1950 között a Népszava munkatársaként Faludy György? Írt, természetesen. Cikket, verset egyaránt. S mi mindenről írt a költő? Ez már nehezebb kérdés, a Pokolbéli víg napjaim nem ad rá világos választ.

A Faludy iránt érdeklődő képzeletbeli gimnazista ilyesmiket olvashat az említett önéletírásban például a Rajk-perről, amely 1949 szeptemberében zajlott:

"A vádiratot primitív, megvetendően szegényes fantázia termékének tekintettem. Tudtam, mint szinte mindenki más, hogy az ország minden fontos emberét, így nem utolsó sorban a belügyminisztert, éjjel-nappal legalább két titkosrendőr őrzi, kíséri és ellenőrzi. Így nehezen képzelhető, hogyan tudott titkon találkozni a csőszkunyhóban Jugoszlávia belügyminiszterével. Azt sem tudtam elhinni, hogyan jött át Rankovics a legalább húszezer katona őrizte magyar határon, melyet már egy esztendeje hermetikusan lezártak? És ha mégis sikerült titkon találkozniuk, úgy Rajk miért vallotta be ezt? Vajon azért-e, hogy minden bizonnyal felakasszák? És ha annak idején a titkosrendőrség tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, úgy miért nem tartóztatták le Rankovicsot, ami nem kis diadalt jelentett volna számukra? Vagy legalább Rajkot, akinek újabb esztendőt adtak, hogy összeesküvést szervezzen, és fegyveres felkelést készítsen elő? És ha igaz, amit a Szabad Nép állít, hogy Rákosi Mátyás leplezte le az összeesküvést álmatlan éjszakáin, mint jön ez a csőszkunyhóhoz? Ha az államvédelmi hatóság tudott Rajk és Rankovics találkozásáról, mi szükség Rákosi éberségére? Ha pedig nem tudott, úgy hogyan eszelte ki mindezt Rákosi éjszaka? Látomása volt?

Mindezt annyira hihetetlennek gondoltam, hogy sorra kérdeztem mások véleményét. Költőtársam, Benjámin Laci néhány óvatos utalásomra kipirult arccal Rajkot fasiszta gyilkosnak nevezte, és kérve kért: szokott szelídségemmel ne álljak ki védőügyvédnek ilyen bandita mellé. Zelk Zoltánnak még óvatosabban kezdtem feszegetni a kérdést. Zelk azt felelte: ő pártos költő. Szerinte a kommunista pártnak mindig igaza van, akkor is, ha véletlenül nincsen. Engem pedig barátilag figyelmeztet: vigyázzak magamra. A Rajk-ügy próbakő, és aki a próbát nem állja, maga is Rajk sorsára jut. Még egy tucat barátom, ismerősöm hasonló véleményt vallott.

(…)

Mikor Magyarországra hazatértem és megtudtam, hogy Erdei Ferenc után ő (értsd: Rajk László – a szerk.) lett a belügyminiszter, nem éreztem meglepetést. Semmit sem kerestem kevésbé, mint társaságát. Rákosi jobbkezének tartották és energikus, fenyegető, közhelyes beszédeit sem tartottam vonzóbbnak, mint a párizsi kávéházban elhangzott szavait. Amikor azonban a vádiratban vallomását olvastam, mely szerint kora fiatalságától fogva Horthy rendőrkéme volt, és a Horthy-féle rendőrség megbízásából ment Spanyolországba, hogy a köztársasági fronton a magyar vezérkarnak kémkedjék, és a lojalistákat demoralizálja, végigfutott hátamon a hideg. A vád minden kétséget kizáróan koholt, hazug és alávaló. Sajnálni kezdtem Rajkot, akinek nyakára az a Rákosi hurkolja a kötelet, akit oly kíméletlen hűséggel szolgált."

Faludy György tehát azt állítja, tisztán látott ebben az ügyben, egy percig sem hitt Rajk László bűnösségében. Bezzeg Benjámin László és Zelk Zoltán! Ha tehát hihetünk az önéletírásnak, Faludy egyetlen gyalázkodó sort sem írt le Rajkról és társairól, a „trockista kémbandáról”, ahogy akkor divat volt emlegetni őket.

Képzeletbeli gimnazistánkat bizonyára az is érdekli, miként vélekedett például a Mindszenty-ügyről a „nagy humanista”. Faludy a bíboros elleni vádakat is kétkedve fogadta:

"A Mindszenty-per idején súlyos isiásszal feküdtem a Lukácsban, bár, ha nem vagyok beteg, sem engednek a tárgyalásra: ekkora jó viszonyt a rendszerrel nem tartottam fenn. A hivatalosan közölt anyagból csak annyit tudtam meg, hogy a fő vádak aligha helytállóak, és hogy a kardinális viselkedése merőben idegen lényétől."

Ebben az idézetben van egy fontos megállapítás: „ekkora jó viszonyt a rendszerrel nem tartottam fenn”. Érdekes megállapítás: a Népszava a Mindszenty-per idején (1949. február) már rég a magyar szakszervezetek központi lapja volt, pártirányítás alatt állt, de egyik munkatársa, egy bizonyos Faludy György nevű ember nem tart fenn igazán jó viszont a lapgazdával, tehát magával a rendszerrel. Ezeket olvasván képzeletbeli gimnazistánkat bizonyára nagyon érdekli, mi mindent írhatott a Népszavába ez a derék, mindig tisztán látó ember. Az önéletírásban konkrétumok ugyan nem szerepelnek (egyetlen korabeli cikkét sem közli Faludy), de néhány mondat mégis felkelti a gimnazista érdeklődését:

"A materialista filozófiát, kivált úgy, ahogy vulgarizálói értelmezték – beleértve Lukács György nyakatekert, hegelianizmussal elcsavart és mégis primitív demagógiáját – lomtári kacatnak tekintettem.

(…)

Aránylag jól fizetett pozíciómban kivételezett embernek számítottam. Foglalkozásommal járt, hogy az igazat le nem írhattam. Cikkeim témáját, amennyire lehetséges volt, a történelemből és az irodalom múltjából választottam. A jelen elől, ha csak tudtam, kitértem. De nem mindig tudtam. Ha valamelyik ostoba propagandaszínmű bemutatóján az első sorban ültem, vörösre pirultam a szégyentől. Előző évben részt vettem a májusi felvonuláson, és Rákosi Mátyás egyik legjobban utált emberének képét vittem hosszú póznán végig a városon. A megaláztatástól rosszul lettem, annyira, hogy a felvonulás végén a Városligetben félájultan fektettek a fűbe. Mindegy; én ültem a propagandadaraboknál az első sorban, és Farkas Mihály képét én hurcoltam végig a városon. A látszólagos szálakat, amelyek mindehhez fűztek, elvágni nem tudtam.

(…)

Igyekeztem az adott körülmények közt tisztességesen, vagy legalább nem becstelenül viselkedni. Mégis: írásban, cikkeimben nemegyszer hazudtam, vagy legalább kerültem az igazságot. Közben egy-egy ritka, de nagyon csendes kiállással vigasztalgattam magamat igazságérzetem füstölgő romjai közt. A. H., egy magas rangú tisztviselőnő a népművelődési minisztériumból, meglátogatott a szerkesztőségben. Elmondta: részt vett Rákosi születésnapjának ünneplésén. Rákosi a tiszteletére írt verseket olvasta, megjegyezte, hogy silányak, majd így szólt: – „Faludyról azt pletykálják, hogy imperialista ügynök. Könnyen bebizonyíthatja, hogy nem az. Ha verset ír hozzám.” A. H. (…) megkért: vállaljam a feladatot, már csak azért is, hogy elkerüljem a börtönt. Rögtön nemet mondtam. Nem bátorságból. Egyszerűen azért, mert erről az emberről szép dicshimnuszt zengeni nem tudok. Csak nagyon rosszat, amiből rájön, hogy utálom, és lecsukat. Ha tehát mindenképpen börtönbe kerülök, úgy kerüljek ide dicshimnusz nélkül."

Faludy tehát a materialista filozófiát elvetette már akkor is, amikor a hivatalos ideológia éppen a marxizmus-leninizmusnak nevezett lomtári kacat volt. Micsoda bátorság, micsoda tisztánlátás! S ami igazán fontos: bár néhány írásában hazudott (illetve kerülte az igazságot, ez a hazugság „mollban”), igyekezett tisztességesen viselkedni. Például nem írt Rákosihoz ódát, mint Zelk Zoltán vagy Benjámin László. (Valóban nem írt. Írt viszont olyan verset, amilyent egyetlen honi sztálinista költőnek sem sikerült elkövetnie, s ezzel örökre bevéste nevét a magyar irodalom történetébe.)

Átlapozván a terjedelmes önéletírást, képzeletbeli gimnazistánk megnyugszik: Faludy György nem adta el a lelkét, néha ugyan egy-egy írásában füllentett (illetve kerülte az igazságot), de senkinek nem ártott. Nem véletlenül kötött ki hát Recsken, hiszen a rendszernek tényleg ellenlábasa, s „nagy humanista” volt.

Gimnazistánk mindezt megbeszéli irodalmat okító tanárával, aki hümmögve hallgatja a beszámolót, s elhatározza, hogy a következő órán majd az önéletírás műfajáról beszél a diákoknak. Mert el kell mondani a tanulóknak, hogy az önéletírás bizony nem a leltározott valóság. Az önéletírás is fikció, mert az önéletírás szerzője például válogat a tények között, bizonyos történéseket elhallgat, másokat reflektorfénybe helyez. Az önéletírás éppen ezért furcsa műfaj, megkettőzi a főhős személyiségét. Jelen esetben arról van szó, hogy a Pokolbéli víg napjaim egy olyan Faludy Györgyöt rajzol elénk, aki a valóságban talán soha nem létezett. Elképzelhető tehát, hogy van a valóságban létező Faludy György, s létezik egy másik, az önéletírás révén megteremtett Faludy György. Hogy erről bizonyosságot szerezzünk, vissza kell mennünk az elsődleges forrásokhoz, magyarázza a tanár. S azt a feladatot kapják a diákok, hogy dolgozzák fel a Népszava 1946 és 1950 közötti évfolyamait, keressék meg, másolják ki és értékeljék Faludy György korabeli írásait, végül vessék össze az eredményt az önéletírás idézett állításaival.

Tegyük fel, hogy én is diák vagyok. Méghozzá a buzgóbb fajtából, s egymagam végignézem a Népszava 1949-es évfolyamát. Hogy miért pont ezt az évet választottam? Azért, mert 1949-ben ítélték el Mindszenty Józsefet és Rajk Lászlót is, s kíváncsi vagyok, írt-e róluk valamit a „nagy humanista”.

1949. január negyedikén, kedden a Népszava negyedik oldalán találkozunk Faludy György nevével. Írásának címe: „Először rabbá, aztán koldussá”. Az alcím: „Néhány vonás Mindszenty portréjához”. Tudjuk, néhány nappal korábban, karácsony másnapján tartóztatták le a bíborost, s Faludy ezt a törvénysértő eseményt használta fel arra, hogy beszálljon a Mindszentyt gyalázó kórusba. Mivel a cikk másolata nem jó minőségű (mikrofilmről készült, tehát a másolat másolata), ezért teljes egészében közlöm Faludy cikkét:

„Először rabbá, aztán koldussá” - Néhány vonás Mindszenty portréjához

Első látszatra talán lényegtelennek tűnik, ha idejegyezzük, hogy Mindszenty mindmáig sem tanult meg magyarul. A kormányhoz intézett beadványaiban, miket első dühében ő maga vetett papírra, csak úgy halmozza az íráshibákat. De hemzsegtek a magyartalanságok locska beszédeiben is, hol a logika bukfenceit és ténybeli ferdítéseit ködösítette így jó hasznát véve a bujtogatáshoz, mely szónoklatai egyedüli célja volt. Ez a magyarul-nemtudás a magyar nép, a jelenkor meg nem értésével párosul nála. Egy ország ügyébe akart beleszólni, melynek népéről semmit sem tudott, melynek történelmét elmulasztotta felmérni, melynek igazi hőseit megvetette.

Alig egy esztendeje történt, mikor a centenáriumra való örömteli készülődéseink közepette Petőfire zúdította a maga mocskát. Azt a Petőfit merészelte felelőtlennek nevezni, aki népe akaratát, örömeit, bánatát, vágyát és reményeit fejezte ki; azt a Petőfit, aki felelőssége teljes tudatában vállalta feladatát – egészen addig, míg rangjelzéstelen honvédzubbonyában elesett a segesvári síkon. E támadás Mindszentynek nemcsak gyalázkodó magyar- és szabadságellenes felfogását jellemezte, hanem azt a mélységes űrt, mely őt e néptől, a jelentől, az egész valóságtól elválasztja. A földreform ellen acsarkodott, nyilas gyilkosokat mentegetett, egy felszabadult és törekvő nép hősies küzdelméhez csak ajakbiggyesztéssel és gánccsal tudott szolgálni. Át akarta venni a hatalmat, uralkodni szeretett volna azok felett, akikhez semmi köze nem volt. Hazaáruló irattárát a pincében rejtegette, mint a lovagregényekben szokás. Régi porosz címerekkel pöffeszkedett, melyekhez nem volt joga. Poros lim-lomok közt turkált, kétfejű sasokat akart sírjukból feltámasztani, míg ő maga sötét denevérként ülte meg a történelem óramutatóját, hogy visszaforgassa.

Ez volt működése lényege: a középkor, mely repülőgépre akar szállni, a múlt idők fanatikusa, aki rőzsecsomó helyett atómbomba (sic!) alá akart gyújtani szerény gyertyácskájával. Nem csoda, hogy minden nagyravágyás, mely apró és kicsinyes jellemmel párosult, a fanatizmussal leplezett korlátlan úrhatnámság, a pozícióhoz nem illő sunyi mohóság, hajótöréshez vezette.

Ha portréja hátterét tekintjük, rég letűnt időkre kell gondolnunk, nem utolsó sorban Kollonits alakjára, aki Magyarországot „először rabbá, aztán koldussá” akarta tenni és a nagy mészárlásban, birtokszerzésben elfeledkezett hivatásáról és az egyházról, amelynek szolgája volt. Más ismerős kísértetek is fölmerülnek Mindszenty nyomán, a habsburgi elnyomással összeölelkezett klerikális uralom korszakából. Száz évvel ezelőtti prímásunk, Hám János, aki a „főméltóságú Windisgraetz” hadának megjelentekor pásztorlevelet adott közzé, mely szerint a szabadság eltipróinak „behódolni vallásos kötelesség” és a császári hadaknak „üdvös céljaik kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk”. Tallózhatnánk még a háttérben. Az aradi tizenhármak gyilkosait áldó Scitovszky prímás körül, vagy Innitzer bécsi bíborosnál, aki a bevonuló Hitlernek kongatta meg a harangokat – de összehasonlításul talán ennyi is elég.

Talán sohasem került magyar főpap ilyen messze népétől, korától, kötelességétől, mint éppen Mindszenty. És nem volt az igazi, népéhez és egyházához hű magyar papokhoz senki méltatlanabb nála. Mert vajon hol maradt bátorsága Nagybotu Lőrinc pap, történelmi tudása Horváth csanádi érsek, magyarsága Pázmány Péter mögött? Neki jutott az a kétes dicsőség, hogy soha meddőbb küzdelmet, becstelenebb eszközökkel, súlytalanabb egyén nem vezetett főpapi palástban.

„A hivatalosan közölt anyagból csak annyit tudtam meg, hogy a fő vádak aligha helytállóak, és hogy a kardinális viselkedése merőben idegen lényétől” – írta önéletrajzi könyvében Faludy György. A bíborost összesen három bűncselekmény elkövetésével vádolták. Az első és legfontosabb vádpont „a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” volt, emellett hűtlenség és valuta-bűncselekmény (üzérkedés) is szerepelt a vádiratban. A két fő vádpontot 1949 elején Faludy helytállónak tartotta, hiszen cikke szerint Mindszenty „át akarta venni a hatalmat, uralkodni szeretett volna”, s ennek érdekében „sötét denevérként ülte meg a történelem óramutatóját”. Faludy cikkének legviccesebb eleme az az állítás, hogy Mindszenty nem tanult meg magyarul. A korabeli cikkek szinte soha nem mulasztották el, hogy nyíltan vagy burkoltan Mindszenty (eredeti nevén Pehm) József származására utaljanak, holott a bíboros német eredetű ősei már nagyon régen, „évszázadok óta éltek a színmagyar Hegyháton és Kemenesalján”, ahogy Mindszenty emlékirataiban olvassuk. A zsidószármazék Faludy tévedett, mert a német eredetű, már régen asszimilálódott család sarjaként született Mindszenty József (ellentétben például Rákosi Mátyással) választékos magyarsággal írt és beszélt, elég csak belepillantani valamelyik beszédébe. A cikk többi állítását nem kívánom kommentálni, csak arra a tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy az 1949-es Faludy György helytállónak tartotta a bíboros elleni vádakat, az emlékiratot író Faludy viszont nem.

Idéztem előbb, milyen rosszul érezte magát Faludy György május elsején, amikor valamelyik kommunista nagyság képével vonulgatott, majd szégyenében összerogyott. Érdemes tehát felidézni, milyen cikkel köszöntötte a szerző 1949. május elsejét. Mielőtt azonban ebből a cikkből idézek, egy fontos apróságra kell felhívnom a figyelmet. Cikkeinek a többségét Faludy nem teljes nevével, csupán szignóval jegyezte. Mielőtt tehát a „nagy humanista” cikkeinek összegyűjtésébe kezdtem, föllapoztam Sz. Debreczeni Kornélia nélkülözhetetlen kézikönyvét (Magyar írói álnév lexikon. Bp., 1992.). Faludy álnevei, szignói a Népszavában a következők voltak: F. Gy., (F. gy.), f. gy. (f. gy), yy, -y. –y. (i. m. 152. és 504. o.). Így már könnyebb, hatékonyabb volt a keresés.

1949. május elsején, a lap 9. oldalán jelent meg F. Gy. Harcos májusok diadalútja című ünnepi cikke. Két bekezdést idézek:

"Tekintsünk Moszkvára, ahol a dolgozók május elsején csillagalakban gyülekeznek a város minden részéből a Vörös tér felé, a szocializmus minden ellenségén diadalt aratott, verhetetlen Szovjet Hadsereg nyomán és vonulnak fel végtelen áradatban – egy sír mellett, melynek lakója Marx és Engels 1890 táján árulók, reformisták, jobboldaliak által meghamisított tanításait a maguk igazságában ismerte fel, fejlesztette tovább, hogy az elméletet a proletárforradalom győztes gyakorlatával kösse össze.

Menjünk a milliós menettel, amint elhaladnak Lenin legnagyobb tanítványa, Sztálin előtt, aki a forradalmat tovább vezette a szocializmusba, és szocializmustól a kommunizmus előfeltételeinek megteremtése felé vezeti most, és akit a világ minden dolgozója tanítómesterének és bölcs vezetőjének tekint."

A Pokolbéli víg napjaim című könyvből tudjuk, hogy Faludy ekkoriban már megírta gúnyversét Sztálinról. Vagyis versben gúnyolta, cikkben pedig kellő hódolattal méltatta a bajszos gazembert. Két Faludy van tehát, nem vitás. Megjegyzendő, hogy a gúnyvers megírására nincs bizonyíték, Sztálint dicsőítő Faludy-cikkeket viszont lehetne még idézni.

Még egy megjegyzés. Faludy azt írta Mindszentyről, hogy a bíboros nem tanult meg magyarul, de állítását nem támasztotta alá bizonyító erejű idézettel. Én most azt állítom, hogy Faludy György nem tanult meg rendesen magyarul. Ezt bizonyítja többek között a Harcos májusok diadalútja című, előbb idézett cikk is. Nézzük rögtön az első mondatot: a dolgozók a Vörös tér „felé” gyülekeznek (ráadásul a Vörös Hadsereg „nyomán”). Valami „felé” gyülekezni egy másvalami „nyomán” nem lehet (legalábbis a magyar nyelvben). A magyar dolgozók „valahol” szoktak gyülekezni (tehát egy adott helyen), s nem egy adott hely „felé” (s pláne nem „nyomán”).

Idéztem korábban, hogy Faludynak 1949-ben mi volt a véleménye Rákosi Mátyásról. „(…) erről az emberről szép dicshimnuszt zengeni nem tudok. Csak nagyon rosszat, amiből rájön, hogy utálom, és lecsukat” – írta önéletrajzi könyvében. Nézzük meg, mennyire utálta a magyar nép szeretett vezérét a „nagy humanista”!

1949. május 5-én jelent meg a Népszava 4. oldalán F. Gy. kritikája az Építjük a nép országát című Rákosi-könyvről. Idézek egy rövid bekezdést:

"Rákosi beszédei és cikkei, melyekben a leírt vagy kimondott szó és a cselekvés egységet alkot, oktatói, tájékoztatói, irányítói és lelkesítői a magyar népnek. Nem volt magyar államférfi, aki a világ legnagyobb tömegmozgalmát, az emberiség leghaladóbb társadalmi programját és filozófiáját, erkölcsileg legnemesebb céljait – az elnyomottak felszabadítását és a szocializmus békés és boldog társadalmának elérését – a marxizmus-leninizmus ilyen szellemi felkészültségével, a tapasztalatok ekkora bőségével képviselte volna."

Faludy szerint Rákosi új könyve nem mérföldkő, messze több annál. A „nagy humanista” szerint Rákosi nemcsak a legfontosabb problémákat tárja elénk, hanem „hallgatóit érzelmileg is magával ragadja. Innét a magyar dolgozók arcán az a meghatott ünnepiesség, valahányszor Rákosi hangját hallják.” Így írt Rákosiról az a Faludy György, aki önéletírása szerint az idézett cikk megírásakor már nagyon utálta Rákosit.

Faludy György különösen vonzódott a szovjet vezetőkhöz. Amikor magyarul is megjelent J. German Történetek Dzserzsinszkij életéről című könyve, Faludy azonnal tollat ragadott. A Népszava 1949. július másodiki számának 4. oldalán találjuk Faludy cikkét. Mielőtt idéznék az írásból, a fiatalabbak kedvéért megjegyzem, hogy F. E. Dzserzsinszkij a szovjet állambiztonsági szerv, a Cseka (későbbi nevén GPU, OGPU, MGB, KGB stb.) megszervezője, alapító atyja, első főnöke volt. Nem kell tehát különösebben bizonygatni, mennyi vér tapad annak az embernek a kezéhez, aki a vörös terrort irányította. S most nézzük, miként vélekedett Dzserzsinszkijről a „nagy humanista”:

"Az októberi forradalom után Lenin őt tette meg a Csé-Ká elnökévé, hogy a fiatal Szovjetuniót szabotőröktől, imperialista ügynököktől, trockista banditáktól és az emberiség söpredékétől megtisztítsa. Dzserzsinszkij feladatát fáradhatatlan eréllyel oldotta meg és ezért az egész haladó emberiség háláját érdemelte ki."

Így méltatta tehát a Cseka első elnökét Faludy György, aki szerint Dzserzsinszkij „az önfegyelem, becsület és bátorság nagy bolsevik hőse” volt. (Külön szeretném felhívni a figyelmet az „emberiség söpredéke” kitételre. A szövegkörnyezetből egyértelműen kiderül, hogy Faludy szerint ebbe a kategóriába tartoznak mindazok, akik NEM bolsevikok.)

Faludy ebben a cikkében írja le először ezt a két szót: „trockista banditák”. 1949. június 16-án jelent meg a Rajk-féle „trockista kémbanda” leleplezéséről szóló pártközlemény, s az elkövetkező hónapokban ez a két szó nagy karriert futott be a kommunista sajtóban. Faludy is követi a divatot, bár tudjuk jól (hiszen idéztem az önéletírásából), hogy az önéletrajzi könyvet író Faludy egy percig sem hitt a Rajk elleni vádakban. De vajon mit hitt az 1949-es Faludy György? Erről is szó lesz a folytatásban.

Bistrán Demeter - Kuruc.info

(Folytatjuk)