130 évvel ezelőtt, 1883. július 29-én született Benito Mussolini, a 20. század egyik legkiemelkedőbb politikusa. A második világháború befejezése óta kígyót-békát kiabáltak rá úgy a „demokratikus” Nyugaton, mint a kommunista világban. Az 1990 óta kiépülő globális világrendben is ördögi színekben festik le őt a tömegtájékoztatásban, az oktatásban és a történettudományban.
Benito Mussolini az észak-olaszországi Emília tartomány egyik kis falujában, Predappióban született. Szegény családból származott. Apja Alessandro Mussolini kovácsmester, anyja Rosa Maltoni tanítónő. 1901-ben tanítói oklevelet szerzett, a háború előtti években azonban főképpen újságírással kereste a kenyerét. A politika egészen fiatal kora óta szenvedélyesen érdekelte. 1900-tól tagja lett a szocialista pártnak, fiatalabb korában a marxista szocializmus meggyőződéses híve volt. A háború alatt két évig a fronton szolgált, ahol súlyos sebesüléseket szerzett. Idővel fokozatosan eltávolodott a marxizmustól, mert felismerte, hogy ez az ideológia nem teremti meg a nemzeti egységet, sőt kifejezetten veszedelmes Itália jövőjére nézve.
Olaszország ugyan a győztesek oldalán fejezte be az első világháborút, ennek ellenére a béke beköszöntével súlyos belső válságba zuhant. A munkanélküliség egyre nagyobb méreteket öltött, az árak folyamatosan emelkedtek, mindennapossá váltak a sztrájkok és tüntetések. Az egymást váltó korrupt kormányok képtelennek bizonyultak a rend helyreállítására. Az ország kormányozhatatlanná vált. Mindennek tetejében a győztes antant hatalmak Olaszország területi követeléseinek egy részét nem voltak hajlandók teljesíteni. Mindeközben félelmetesen erősödött a marxista baloldal, és felrémlett a csupán fél évszázaddal korábban létrejött egységes Itália felbomlásának, sőt egy kommunista hatalomátvételnek a veszélye is.
Mussolini kezdeményezésére 1919-ben megalakult a Fascio di Combattimento elnevezésű szervezet, mely az összefogást szimbolizáló fascest választotta jelvényének. (A fasces etruszk eredetű, de Rómában is használt hatalmi jelkép: piros bőrszíjakkal összekötött vesszőnyaláb, melybe egy bárdot tűznek. Az ókori Rómában a lictorok hordozták a magas rangú tisztségviselők előtt, kifejezve a nép egységét, valamint a törvényesség és a rend fenntartásának igényét.) Az 1919-es választásokon az új hazafias mozgalom nem tudott egyetlen képviselőt sem a parlamentbe küldeni, azonban 1921-ben a jobboldali erőket tömörítő Nemzeti Blokk keretei között induló párt 35 mandátumot szerzett. Az 1921 novemberében rendezett kongresszuson vette fel a folyamatosan erősödő mozgalom a Nemzeti Fasiszta Párt nevet.
A párt taglétszáma az esztendő végén elérte a 320 ezret, a következő év júliusában pedig a 700 ezret. Az orosz forradalom nyomán radikalizálódó szocialisták fegyveres osztagai erőszakkal igyekeztek megakadályozni a fasiszta mozgalom erősödését. Egyre gyakrabban csaptak össze az utcán a marxisták és a hazafiak. 1921-ben az orosz bolsevisták ösztönzésére a szocialista pártból kivált radikális „forradalmárok” megalakították az Olasz Kommunista Pártot. Itáliát a teljes összeomlás, a marxista hatalomátvétel és a polgárháború réme fenyegette.
Amikor a Luigi Facta vezette kormány a szocialistákra támaszkodva kívánta Itáliát kivezetni a súlyos válságból, Mussolini világosan felismerte: elérkezett a megfelelő pillanat a cselekvésre. Nem keresett kifogásokat, nem hivatkozott arra, hogy pártjának a parlamentben nincs többsége, és nem ijedt meg a hatalom, illetve a marxista baloldal fenyegetőzéseitől sem. Saját politikai karrierjét, sőt életét is kockáztatva cselekedett. Mussolini világosan felismerte: amennyiben a „demokratikus elvekre” hivatkozva, vagy egyszerűen csak gyávaságuk miatt a hazafiak passzívak maradnak, a kormány rövidesen a marxisták befolyása alá kerül, Olaszország pedig teljes belső káoszba süllyed, vagy pedig egy bolsevik típusú diktatúra alakul ki. 1922. október 24-én a Nápolyban rendezett pártkongresszuson Mussolini kijelentette: „A programunk egyszerű: kormányozni akarjuk Itáliát!” Október 28-án Olaszország különböző pontjairól több tízezer fasiszta „gárdista” indult el Róma irányába. Kezdetét vette a fasiszta forradalom, vagy, ahogyan gyakran nevezik: a „Marcu su Roma”.
A király először alkudozni akart a fasisztákkal, és bársonyszéket ajánlott fel az október 29-én Rómába érkező Mussolininek. Ő azonban nem volt hajlandó engedményeket tenni, hanem vakmerően a kormányfői tisztséget követelte. Luigi Facta miniszterelnök rendkívüli állapot kihirdetését és a hadsereg egységeinek bevetését követelte. Az uralkodó azonban megrettent, a fővárosba érkező hozzávetőleg 10 ezer fasiszta elszántságát és bátorságát látva. Attól tartott, hogy ha nem enged a hazafiak követeléseinek, polgárháború törhet ki. Így végül kinevezte Mussolinit miniszterelnöknek.
A fasiszták teljesen világosan látták, hogy az úgynevezett „demokrácia” körülményei között nem lesz lehetséges talpra állítani Olaszországot. A Mussolini irányítása alatt kiépülő új rendszernek köszönhetően sikerült az országot megóvni a polgárháború, illetve a bolsevista hatalomátvétel rémétől. A fasiszta kormányzat rövid idő alatt felszámolta az anarchiát, helyreállította a belső rendet, és sikerrel emelte ki Itáliát a gazdasági válság örvényéből is. Olaszország a '30-as évekre immár erős, egységes, magabiztos államként jelent meg a nemzetközi politika porondján. A fasizmus rendszerére szerte Európában, sőt a világ más tájain is követendő példaként tekintettek.
Az akkoriban a nemzetközi életben is elismertségnek örvendő Mussolini távlatosan gondolkodó államférfi volt, aki a nagyhatalmak sorába kívánta emelni hazáját. Ha ez „bűn” volt, akkor bűnösök voltak Nagy-Britannia, az USA, Franciaország, Belgium, Oroszország, Japán, valamint a nemzetközi zsidóság vezetői is. A Duce számára egyértelmű volt, hogy mivel az olasz hatalmi törekvések elsősorban a Földközi-tenger és Észak-Afrika térsége felé irányulnak, ezért előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz az összeütközés Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Másképpen megfogalmazva: várható volt, hogy a Földközi-tenger, Észak-Afrika és a Közel-Kelet felett hegemóniát gyakorló két nagyhatalom akár háború árán is megakadályozza Olaszországot befolyásának kiterjesztésében a szóban forgó régióban. Ezzel szemben viszont - apróbb érdekütközésektől eltekintve (elsősorban Ausztria és Dél-Tirol ügyében) – a magára találó Itália harmonikusan tudott együttműködni az Európa sorsát újjárendezni kívánó nemzetiszocialista Németországgal. Számítani lehetett arra, hogy az olasz-német szövetséggel szembesülve a brit és francia világhódítóknak is hajlandók lesznek a komoly párbeszédre és a kiegyezésre.
Teljesen logikus tehát, hogy a '30-as években létrejött az olasz-német tengely, mely – a hozzá csatlakozó más államokkal, köztük Magyarországgal együtt – képesnek látszott igazságosan újjárendezni Európát, és egy másfajta hatalmi struktúrát létrehozni a világban. Mussolini számos alkalommal adta értésre a világpolitika szereplőinek, hogy békés úton szeretné megteremteni az igazságosabb új európai és világrendet – melyben természetesen hazájának nagyhatalmi szerepet szánt. Ezen a ponton felmerül a súlyos kérdés: mi akadályozta meg a nagyhatalmak békés megállapodását a '30-as évek végén? Másképpen megfogalmazva: miért nem lehetett megakadályozni a második világháborút?
Mussolini hosszú ideig hitt abban, hogy mivel a szemben álló táborok hozzávetőleg egyforma erejűek, és egy újabb véres háború senkinek sem érdeke, ezért előbb-utóbb meg fog születni a nagyhatalmak közötti megegyezés egy igazságos új világrendről. (A Ducének kulcsszerepe volt például a háború veszélyét akkor elhárító 1938-as müncheni értekezlet előkészítésében, sőt még a Lengyelország ellen intézett német támadást követően is tett erőfeszítéseket a fenyegető katasztrófa elhárítása érdekében.) Adolf Hitler azonban ebben a kérdésben világosabban látott Mussolininél. A Führer ugyanis megértette: Németország nagyhatalommá válása, és ezzel együtt az Olaszországra nézve is előnyös új világrend létrehozása a saját világuralmának kialakításán fáradozó nemzetközi zsidóság heves ellenállásába ütközik. Az olasz fasiszta vezér csak későn ismerte fel (holott Adolf Hitler számtalan alkalommal igyekezett elmagyarázni neki): nem lehet immár pusztán a hagyományos nagyhatalmak viszonylatában gondolkodni, mivel egy új szereplő jelent meg a nemzetközi porondon - a „nemzetközileg szervezett zsidóság” -, amely számára élet-halál kérdés a tengelyhatalmak legyőzése. A hagyományos egyensúlypolitika elvei mentén talán kialakítható lett volna egy történelmi megegyezés a nagyhatalmak között. (Habár ebben sem lehetünk biztosak, mivel felmerült volna a Szovjetunió bevonásának kérdése az új világrendszerbe, ami súlyos vitákat eredményezett volna. A legjobb megoldás persze az lett volna, ami Adolf Hitler elképzelése is volt: a bolsevik terrorállamot ki kell zárni a nemzetközi együttműködés rendszeréből, és blokád alá kell venni.) A nemzetközi zsidó oligarchia számára azonban a hagyományos nagyhatalmak közötti történelmi megegyezés világuralmi ábrándjainak végét jelentette volna.
Az egész nyugati világ feletti uralmat megszerezni kívánó zsidó pénzmágnások – és a befolyásuk alá került amerikai és brit politikusok - ugyanis a „mindent vagy semmit” politikáját követve nem kívántak egyezkedni a Harmadik Birodalommal. (Részben azért sem, mivel – lélektani okok és történelmük bizonyos sajátosságai folytán – a zsidók kizárólag a teljhatalom birtokában érzik magukat „biztonságban”. A zsidóság úgy ítélte meg, hogy a kompromisszum az ő szempontjukból egyenlő a teljes vereséggel, ezért a „nagy háború” elkerülhetetlenné vált. (Maga Hitler az európai fronton aratott látványos győzelmeit követően egy ideig hitegette magát a békés rendezés lehetőségét illetően, amit bizonyítanak a Londonnak címzett ismételt békeajánlatai, majd az USA-nak a háborútól történő távol tartására irányuló hiábavaló törekvései. Illúziói alighanem 1941 őszén foszlottak szét végleg.)
A háború kitörését követően a nagyhatalmi szerepre törekvő Olaszország számára természetesen nem maradt más út, mint hogy szövetségben harcoljon Németországgal. Akkoriban a németek gyakran az olaszok szemére hányták, hogy téves döntéseik és az észak-afrikai és balkáni frontom mutatott gyenge harctéri teljesítményük következtében valójában inkább akadályozták Németország erőfeszítéseit, mintsem segítették volna. Az olasz hadsereg tényleg elszenvedett váratlan és kínos vereségeket – habár nem egy példa akad az olasz katonák hősies, római elődeikhez méltó helytállására is. A háború a tengelyhatalmak számára azonban nem Itália miatt veszett el. Sőt, ha nincs a nagy nemzeti célokat maga elé tűző fasiszta Olaszország, akkor talán Németország talpra állása sem következett volna be. A nemzetiszocialisták számára az olasz fasizmus - és Benito Mussolini személye és politikája - mindvégig példa és ösztönző erő volt.
Perge Ottó