„Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrény mellett...“ - mondja Erdélyi József, aki bűnvádi feljelentést tett a rágalmazó baloldali sajtó ellen
Erdélyi József, a legmagyarabb költő pár héttel ezelőtt verset írt Solymosi Eszterről. Gyönyörű szép verset. Olyant, amilyent csak igazi költők írnak. A vers nyomán óriási felháborodás keletkezett a balodalon, mert Erdélyi József versében „politizálni" mert, márpedig a költőnek nem szabad politizálni, különösen akkor nem, ha a politikai kiruccanás őszinte igazságokat tartalmaz, mely igazságok kellemetlenül érintik a magyarországi zsidóságot. Erdélyi Józsefet – 1937-ben Magyarországon – Solymosi Eszter című verséért kitagadták, sőt, mint azt az Összetartásban is megírtuk, egy Rónai Mihály András nevű ismeretlen intellektuel vezércikknek is beillő fulmináns írásban kíméletlenül eltemette. Kijelentette, hogy Erdélyi József halott, és, bár versei hét éven keresztül jelentek meg a liberális Pesti Naplóban, azt írta, hogy Erdélyi József sohasem volt költő, mert az igazi költőnek nem szabad foglalkozni a zsidókérdéssel, és még kevesebbé szabad foglalkoznia az ezer sebből vérző magyarság fájdalmainak igazi okaival. Erdélyi Józsefre kimondták a nagy átkot, és a Conti utcától a legpolgáribb napilapig olyan temetést rendeztek, hogy óvatosabb költőink valószínűleg meggondolják a jövőben, hogy milyen sorokat vethetnek papírra, ha el akarják kerülni az Erdélyi Józsefek sorsát.
Most itt ül előttem Erdélyi József. Vékony, megkínzott arcú ember. Szemében a költők tüze lobog, és az igazságtalanul meghurcolt ember kétségbeesett vádjával a hangjában, lassan beszélni kezd.
– Bűnöm – mondja Erdélyi József, – hogy megírtam a Solymosi Eszter című versemet. Hát megírtam! Hét évig írtam. Hét hosszú esztendeig érett bennem ez a vers. Már bennem volt akkor is, mikor még a liberális lapokban jelentek meg a verseim. Akkor érett meg igazán bennem, amikor közöttük voltam. De kijelentem, hogy semmi sértő szándék nem vezetett. Költő vagyok – remélem, ezt odaát is elismerik –, és ezúttal is csak azt írtam, amit a vérem diktált.
Rövid pillanatig maga elé néz, majd hirtelen felcsattan a hangja.
– A liberális sajtó elfelejti, hogy az írónak is vannak polgári jogai. Zsolt Béla talán azt hiszi, hogy tőle kaptam az érettségit? De elfelejti, hogy jogász is voltam, és hogy tartalékos hadnagy is vagyok. Úgy írt rólam, mint ahogy neveletlen, utcagyerekekről szokás írni. Azt is írta ez a Zsolt Béla, hogy neveletlen pásztorgyerek vagyok még most is. Ez elvégre nem szégyen, hiszen Dávid is pásztor volt. És ha őriztem is disznót – amire büszke vagyok –, nem az ő apjáét őriztem. Az én hitelemet ne rontsák, mert amellett, hogy költő vagyok, ember is vagyok, és nekem is megvannak a magam polgári jogai.
– Minden baloldali lap ellen polgári pert indítok becsületsértés miatt, hadd tanulják meg, hogy a magyar költő se mindenki kutyája. De ezen kívül pert indítok három liberális újság ellen, azaz – ekkor már szinte harsog Erdélyi József hangja – három zsidó lap ellen, amely engedelmem nélkül közölte verseimet. Beperelem őket szerzői jogbitorlás és becsületsértés miatt, de kártérítési pert is indítok ellenük...
– Ők azt hitték, hogy örökre legyőztek, pedig csak húsz esztendeig tűrtem gazságaikat. Oh, én már ismerem őket, de azért mégis csodálkoztam vakmerőségükön. 1924-ben az Athenaeum kiadta Világ végén című verseskötetemet. De úgy eldugták a világ elől, hogy magam sem tudtam megszerezni ezt a könyvemet. Mikor pár héttel a megjelenés után bementem az Athenaeumhoz, és kértem egy verseskötetet, azt mondották, hogy nem tudnak adni.
— Miért? Mivel indokolták?
— Azt felelték, hogy könyveimen iskolakönyvek feküsznek, és nem áll módjukban előkaparni a raktárból.
— De hiszen üzleti szempontból így nem volt jövedelmező verseinek kiadása – vetem közbe.
— Oh, uram, Shylock az lírikus természetű, önzetlen. Pártfogolja a magyar írókat, hogy az ő utasítása alapján dolgozzanak, és eszébe ne jusson a tehetségnek máshol keresni boldogulását. Mellettünk – magyar költők mellett – azonban óriási reklámot csapnak az ő költőiknek. Meghamisítják a magyar irodalmat és elsikkasztják az igaz gondolatokat. Nekik csak pap, hejehujázó huszártiszt és mágnás kell. Amolyan úri-muri. Álnépiesség és körútról irányított magyar népvédelem.
– Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrényük mellett, de otthagytam őket. Olyan szerződést kötöttem velük, mint a mesebeli Erős János: aki az erősebb, az marja a másikat, és aki birja, az szíjat hasít a másik hátából. Tizennyolc esztendő alatt csak én haragudtam – ők hasították a szíjat...
– És azt hiszik, hogy írók – pedig még olvasni sem tudnak. Én minden írásomban betartottam a szabályt, amit a polgári kör megenged, ők azonban a diszkosz útjába álltak. Mit tehetett mást a repülő diszkosz, homlokon találta őket.
Ennél a mondatnál felemelkedik az eddig csendes és békés hangú Erdélyi József, apró léptekkel rójja a szobát és érzem a hangján, hogy sokszor meghányta-vetette magában ezeket a mondatokat. Már csak magának beszél, elfelejti, hogy szerkesztőségi szobában van, leomlanak körülötte a szűk falak, és szinte árad belőle a szó.
– Azt írják, hogy én pogromra uszítottam, pedig csak az ártatlanul omló magyar vért akartam megvédelmezni. És ezt akkor is megteszem, ha ez előttük tilos. Különösen őelőttük, akik Adyból és belőlem lopták minden tudásukat, belőlünk lopták a lírát, belőlünk élnek és a mi vérünkből gyűjtik aranyaikat. Ezek az emberek ne tanítsanak engem verset írni. Vagy kezdték volna régebben. Rónai Mihály meg Ignotus azt írják, hogy meghaltam. Ezt esztendő előtt is megírhatták volna rólam, de mivel írástudatlanok, így nem értették meg azt a versemet, amelyet a múlt esztendőben közölt tőlem a Válasz.
Közel hajol az asztalomhoz és úgy diktálja a Válaszban megjelent versét.
— Írja, csak írja, ha a Válaszban jöhetett, maguk is megírhatják, mert így szól a vers:
Hogy mosolyognak, amikor belépek,
Milyen egyetértően és gyilkosan,
És gúnyosan hogy pillantanak össze.
Milyen egyetértően és cinkosan:
Hát ez meg él? Nem tudja, hogy rég meghalt?
Hogy megöltük s eltemettük. Bolond.
S én lekenek nekik úgy gondolatban
Erről, arról egy jó csárdáspofont.
És a másik versem. Úgy látszik azt is elfelejtették. Pedig én írtam és nekik írtam, a vakoknak, a Zsolt Béláknak:
Hogy néz rám, hogyha szemmel ölni tudna
Megölne rögtön. Magában megölt.
Lesújtott régesrég, mint Káin Ábelt,
Sötét dühe zuhog rám, mint a föld
a sírgöröngy a koporsó fedelére.
Halott vagyok előtte, járó hulla,
Temetetlen kísértet, levegő
Senki, semmi, nem ember, zéró, nulla...
– Ezt írtam akkor. Ezeket a sorokat. Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb nekemrontanak. De akkor nem vették komolyan. Nem hitték, és nem látták a portrét, amit előre megrajzoltam.
Pillanatnyi csend ül a szobára, aztán a meghurcolt magyar Erdélyi József ismét a Solymosi-versre fordítja a beszédet.
— Találkoztam zsidókkal, akik először azt mondották, hogy gyönyörű szép a Solymosi Eszterről szóló versem. De aztán észbekaptak és hirtelen hátat fordítottak. Megtagadták a költészetet, mint ahogy megtették mindig, ha a faji érdek ezt követelte tőlük. Elfelejtették, hogy ami szép, az nem lehet rossz, és ami szép, az nem lehet hazug a művészetben. Elfelejtették, hogy az igazság csak szép lehet, és aki az igazság ellen hadakozik, az igazságtalan és hazug.
Aztán már nem is panaszkodik, már csak nevet, mikor nemcsak a költő, de az ember ellen indított hajszáról beszél.
– Hogy hazudnak uram, a bitangok. Ezt csak én tudom, aki hosszú éveket töltöttem velük együtt. Kihasználtak és megzsaroltak. Húsz esztendő alatt egy íróasztalt nem kaptam tőlük. És most – azt hiszik, megásták a sírgödrömet. Hazudnak és ferdítenek. Az egyik baloldali hetilap azt írta pár nappal ezelőtt, hogy kipofoztak a kávéházból. Valójában pedig csak az történt, hogy vitába ereszkedtem Nagy Lajos kedves, régi barátommal, és a vitába beleszólt felesége is. Az asszony – aki zsidó. Erre mondtam, hogy ne szóljon bele, nagyságos asszony, mert érdekelt. A végén nem tehettem mást, igenis mondottam, hogy a nagyságos asszony hazudik. Aztán felkeltem, és megindultam a kijárat felé. Ekkor szólt utánam Nagy Lajos, amit később megbánt. Pár nap múlva sírva jött hozzám, és bocsánatot kért. Rendben van – mondottam, magyarok vagyunk, aztán el is felejtettem az egészet.
Már búcsúzunk, mikor az agyonhazudott és agyonkergetett Erdélyi József még egyszer felveti a fejét. Csillogó két szeme szinte belém fúródik, mikor mondja:
– Én szegény ember vagyok, mindenem a költészet, számomra a hallgatás nem ér semmit, és akinek az én hallgatásom kell, aki el akar némítani, az vigyázzon.
Azt gondolják odaát, hogy eltemettek, pedig csak új erőre kaptam...
Fiala Ferenc
(Összetartás, 1937. augusztus 29.)
Kapcsolódó: