"Idegen faj idegen fajon nem uralkodhatik"

Tisztelt Főpolgármester Úr!

2013. május 29-én a fővárosi közgyűlés döntött arról, hogy a jövőben Tormay Cécile írónő nevét viseli egy II. kerületi, kicsiny méretű közterület. A döntés ellen azonnal tiltakozott a Mazsihisz, majd külön levélben emelte föl szavát az említett zsidó szervezet leendő elnöke, Horovitz Tamás úr, a debreceni zsidó hitközség elnöke. E sorok írása közben értesültem arról, hogy már a Zsidó Világkongresszus (WJC) is foglalkozik az üggyel: Ronald S. Lauder WJC-elnök (s világszerte ismert Tormay-kutató) megdöbbenve értesült az Ön által vezetett testület döntéséről.

A tiltakozás hatására Főpolgármester Úr csütörtökön bejelentette, hogy a szerdai döntés felülvizsgálatát kezdeményezi, s állásfoglalást kér a Magyar Tudományos Akadémiától. Mivel öntudatos magyar állampolgárként én is felelősséget érzek hazánk jelenéért és jövőjéért, mivel határozott álláspontom szerint a múlt bűneivel való fáradhatatlan szembenézés reggeltől estig kötelező parancs minden magyar ember számára, ezért azt kérem Öntől: a fővárosi közgyűlés vizsgálja felül valamennyi közterület, közintézmény stb. elnevezését. Köztudott ugyanis, hogy több meggyőződéses antiszemitáról és rasszistáról neveztek el utcákat, tereket - a szobrokról vagy a Liszt Ferenc Repülőtérről nem is beszélve. A korábbi, sötét, intoleráns századokban ugyanis nagyjaink elsöprő többsége valamilyen számomra felfoghatatlan okból kifolyólag egyáltalán nem volt jó véleménnyel a derék zsidóságról, sőt ennek még tapintatlanul úton-útfélen hangot is adott...

Jelen levelemben mindössze Móricz Zsigmondra szeretném felhívni főpolgármester úr figyelmét. Ez a rasszista, antiszemita író sajnos még ma is közmegbecsülésnek örvend szerte az országban. Budapest egyik legforgalmasabb tere az ő nevét viseli, sőt iskolát is elneveztek róla. Tűrhetetlennek tartom, hogy a Holokauszt Emlékév küszöbén ennek az antiszemita írónak a nyomait még nem tüntették el Budapestről. Itt az idő!

Móricz és Csibe Leányfalun

Tormay Cécile 1918-19-es naplója miatt került a szégyenpadra. Bizonyára tudja, Móricz Zsigmond is írt naplót. A Tanácsköztársaság idején, 1919. július 27-én többek között az alábbi döbbenetes sorokat jegyezte fel füzetébe:

Két zsidó ül a hajón velem szemben. Valami rákényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket.

Az egyik lehet 62 éves, a másik 36. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni ker. családtagok közt.

Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad; olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól s mivel ösztönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért: de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus tapadást ígér, s ez homosexuális iszonyt kelt.

Szemük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej.

/…/

Nem éreztem soha külön szagát a zsidónak, de nem hiszem, hogy ne volna szaguk: faji szag, ami nekik nyilván izgató s kellemes, és más fajra izgatóan félelmes. Bűzös jelenség ez a két test. Kell, hogy valami penetráns szag jöjjön ki belőlük. Másképp nem érteni azt a gyorsan előálló fizikai rosszullétet, ami elfog a zsidók közt. Mikor a Szovjetházban voltam, ugyanolyan émelyítő hányásinger fogott el, mint mikor egyszer-kétszer a zsinagógában néztem őket, vagy egyáltalán nagy tömeg zsidót éreztem meg egy tömegben magam körül.

/…/

A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar. Várakozás nélkül, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, mindenki rovására, tele akarja szívni magát, felfúvódni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányásig zabálni és felpuffadásig uralkodni.

/…/

Azt mondta egy csaknem százéves paraszt nekem a millenium évében: „aki nem tud tűrni, nem fog uralkodni”.

A zsidóság, míg tűrni meg nem tanul ideálokért, távoli célért: addig nem fog az idegen fajú néptömegen uralkodni.

A zsidóság a saját faji céljaiért igen, azért tudott tűrni. Csaknem két teljes ezredévet élt át idegen fajok közt szétszórva, és nem olvadt be, nem tűnt el: fenntartotta magát a jövőre, az egész világon, a világ minden népén való uralkodásra.

Ma úgy látszik, mintha megjött volna az alkalom, az ezredéves álom beteljesedésére: s mikor megjött az idő, kitűnik a cél hiábavalósága. Idegen faj idegen fajon nem uralkodhatik. Azt leigázhatja, lenyűgözheti, kiszipolyozhatja, de nem lesz vezetője.”

(Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Bp, 2006., 177-186. o.)

Ilyen s ehhez hasonló szörnyű szavakat, mondatokat írt le 1919-ben Móricz Zsigmond, akinek az életműve ma is tananyag a magyar iskolákban. „Nem lehet számunkra példakép, és nem viselheti közterület sem a nevét annak, aki műveiben zsidózik, uszít és a fasizmus ideológiáját népszerűsíti” – fogalmazott levelében Horovitz Tamás hitközségi elnök úr. A fent idézett sorok bizonyára Önt is meggyőzik arról, hogy nem állhatunk meg félúton: Móricz és a többi antiszemita szerző sem lehet példakép, nevüket nem viselheti közterület.

Végezetül engedje meg, hogy még egy apró részletet idézzek Móricz Zsigmond rasszista bejegyzésektől hemzsegő naplójából:

„A szatmári állomáson elkezd kiabálni valaki, hogy Schvarz, Svarc! Egy zsidó kidugja a fejét, s abban a pillanatban rémes pofont kap. Elkezd lamentálni, hogy ő hogy jut ehhez a pofonhoz. Bepöröli az illetőt. A bíró azt kérdi: Maga Schvartz? Nem, mér volnék én Swarz? – Úgy, ha maga nem Svarc, akkor mér dugta ki a fejét? Elmehet.”

(187. o.)

E sorok olvastán ugyancsak méltán pirulhat orcánk. Hála Istennek, ma már nincsenek ilyen felelőtlen bírók és egyéb közszolgák. Igenis ki kell dugni a fejünket, akár Schvartz, akár Tarlós a nevünk.

Bölcs döntésében bízva maradok tisztelettel:

Bistrán Demeter

(Kuruc.info)

Kapcsolódó:

- Reformkori antiszemita kiskáté – Miként vélekedtek dicső eleink a zsidóságról?

- Zsidó nemzetkarakterológia egy szellemóriás virtuóz klaviatúra-háttérjátékával

- Miképp invitálták a korabeli liberálisok a galíciánereket Új-Kánaán földjére?