Alább olvasható a Népszabadság cikke az agyhalott németek legújabb tragikomikus vergődéséről. Úgy látszik, ott még nem jöttek rá, hogy nem a cigány szóval van a baj, hanem azokkal, akiket jelöl, s hiába nevezi magát "szintónak" vagy denevérnek, a viselkedése és az "eltérő kultúrája" ugyanaz marad - tehát az új szó is "szitokszó" lesz rövid időn belül.
A cigány már szitokszó a németeknél
Berlinben végre átadták a holokauszt roma áldozatainak emléket állító alkotást. Nem volt könnyű az út idáig.
Nem csak nekünk vannak restanciáink, legalábbis ami az emlékezéskultúránkat illeti: a nemzetiszocializmusban és a 20. század más diktatúráiban kisemmizettek, megkínzottak és meggyilkoltak el nem felejtését. Németország 2005-re a fővárosa közepére építtetett ugyan egy 19 ezer négyzetmétert elfoglaló építményt a nácizmusban elpusztított európai zsidók emlékére, 2008 óta pedig a homoszexuális áldozatokra is méltóképp emlékezik a berlini Tiergartenben felavatott emlékművel. Ám a népirtás roma és szinti áldozatainak emlékhelyét csak szerdán adták át a fővárosban, holott húsz évvel ezelőtt elhatározták.
Az ügy egyik legelhivatottabb képviselője mindvégig az a polgári jogi aktivista, Romani Rose volt, akit Orbán Viktor két héttel ezelőtti berlini látogatásakor tüntetett ki a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével.
A Német Romák és Szintik Központi Tanácsának elnöke, Rose szintén szintónak vallja magát, amely kifejezést idehaza jóval ritkábban hallani a cigánynál vagy a románál. Az eredetileg embertársat, sorstársat vagy útitársat jelentő szintó (többes számban szinti) szó az európai cigányok egyik legnagyobb, főként Európa nyugati felén élő csoportját jelenti.
– Ezt azért hasznos megjegyezni, mert Németországban a cigány kifejezés ma már egyáltalán nem szalonképes, sőt inkább szitokszónak nevezném – magyarázza a nácizmus európai áldozatainak három berlini emlékművét gondozó intézmény, a Stiftung Denkmal munkatársa.
Kerpel-Fronius Ádám részben a kényes fogalmakkal magyarázza, miért váratott magára két évtizedig a berlini roma emlékmű. – Egyrészt sok technikai akadályt kellett elhárítani: a művész sokáig nem volt elégedett a kivitelezők munkájával. Másrészt jókora társadalmi vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy milyen formában kellene emlékezni a meggyilkolt romákra és szintikre. Mit véssenek az emlékhely falára? Odakerülhet-e a holokauszt kifejezés? Mert az sokak szerint a zsidó nép maradéktalan kiirtására irányuló törekvést jelentette, ezért nem is említik más áldozati csoportokkal kapcsolatban.
Aztán kérdés volt „cigány” szó használata is. Mert az egyrészt, mint mondtam, rendkívül pejoratív már Németországban. Azt a több százezer embert viszont, akikre ezzel a művel emlékezni szeretnénk, mégiscsak cigányként pusztították el. Úgyhogy a konszenzus az lett, hogy ha ma ezekről az áldozatokról beszélünk, akkor „cigányként üldözötteket” emlegetünk – mondja.
Az üldöztetés történetéről a Dani Karavan tervezte emlékművet szegélyező falon lehet olvasni. Az izraeli szobrászművész a tér közepére vízzel teli tartályt tervezett, hatalmas kelyhet, ahogy recenzensei írják: a könnyeknek. A 81 éves Karavan koncepciójában a „beláthatatlanul mély” fekete meder az átélt szörnyűségeket jelképezi, a közepén szárazon maradó szürke kőháromszög – amely naponta lesüllyed, és friss virággal a tetején kiemelkedik a sötét vízből – az életet. A tartály köré letett kövek a túlélőket.
Ez a szokatlan kút, mint szinte minden ilyen témájú mű, máris megosztja a közvéleményt. A berlini Freie Universität történésze, Wolfgang Wippermann szerint a legfőbb hibája az, hogy hatvan évet késett. A kutató az információs falon feltüntetett számokat is kifogásolja, szerinte ugyanis jóval több roma és szinti halt meg a nemzetiszocializmusban.
Tény, hogy a történettudományban (dokumentáció hiányában) a mai napig nincs egységes álláspont arról, hogy az 1940-es évek kétmilliós európai cigányságából hányan estek áldozatul a nácizmusnak. Van, aki 200 ezer emberről beszél – más 500, sőt 600 ezerről. A szerencsétlen „számháborút” az utóbbi években némiképp háttérbe szorította az a szemlélet, amely szerint a túlélőknek és a jövő generációinak is jobb, ha az emlékezést nem terhelik túl a statisztikák. Így a társadalom nem esik abba a hibába, hogy a különböző áldozati csoportok ellen elkövetett bűntetteket és magukat a traumákat is versenyeztetni kezdi egymással. Pláne nem számok tükrében.
Mellesleg Wolfgang Wippermann az új emlékmű társadalmi hatását illetően is szkeptikus: szerinte az nem lesz képes csökkenteni a német polgárok romák és szintik iránti előítéletességét. Más a véleménye a budapesti Romédia Alapítványt vezető Bársony Katalinnak, aki a munkatársaival és európai partnereikkel együtt hisz abban: az Auschwitz Rekviem című kulturális programsorozat megváltoztathat valamit a fejekben. Két Hollandiában élő szintó közéleti személyiség, a zeneszerző Roger Moreno Rathgeb és a holokauszt-túlélő Zoni Weisz – az ugyancsak hollandiai Alfa Alapítvánnyal szövetkezve – indították el a több országon végigvonuló rendezvénysorozatot. A céljuk, hogy némi reflektorfényt irányítsanak a náci népirtás roma áldozataira.
A reflektort itt szó szerint kell érteni, mert a figyelemfelhívás terepei koncerttermek, kiállítóterek és mozik lesznek. Az ötletgazdák feltehetően azért választották magyarországi partnernek a Romédia Alapítványt, mert ez a szervezet húsz éve kutatja a pharrajimost, vagyis a romák szenvedéstörténetét a nácizmus idején – ahogy Bársony Katalin fogalmaz. A legújabb kutatásaik egyébként célzottan szemtanú-túlélőkre irányulnak, például olyanokra, akik kénytelenek voltak végignézni az auschwitzi cigányláger 1944. augusztus 2-i megsemmisítését.
Ennek a szemtanúk interjúin alapuló, úgynevezett oral history módszernek már jó néhány online elérhető, személyes történetet köszönhetnek az Auschwitz Rekviem szervezői: ezekből született Az elfeledett népirtás című digitális kiállítás (www.romasinti.eu).
Holnap kezdődik a Rekviem Dokumentumfilm Fesztivál is az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol az október 28-ig tartó ingyenes vetítések a 20. század népirtásainak eddig kevéssé ismert nézőpontjaiból mutatnak néhányat. Például egy filmet a ruandai tömegmészárlásról, egy eléggé provokatív mozit az antiszemitizmusról és egy másikat arról a katolikus papról, aki felnőttként tudta meg, hogy zsidó szülei az örökbeadásával mentették meg az életét a II. világháborúban.
Lesz tárlat a budapesti Francia Intézetben: november 5–23-ig a nácik tiltólistáján szerepelt német expresszionista művész, Otto Pankok portréit, fa- és rézmetszeteit állítják ki, amelyek többségén üldözött roma és szinti családokkal kell szembenéznünk. Ezzel az anyaggal együtt szerepelnek az Ausztriában alkotó roma holokauszt-túlélő Ceija Stojka festményei is, az Auschwitz Rekviem központi programja azonban mégiscsak a november 6-i MŰPA-beli koncert lesz. A hangversenyen az autodidakta szintó muzsikus, Roger Moreno Rathgeb művét játssza a Frankfurti Roma és Szintó Filharmonikus Zenekar. A Szent Efrém Kórus mellett négy magyar szólista: Polyák Valéria, Rajk Judit, Megyesi Zoltán és Rácz István is fellép majd. A Riccardo M. Sahiti vezényelte Rekviemet – mielőtt továbbutazna Amszterdamba, Frankfurtba, Prágába, Varsóba és Bukarestbe – a Krétakör projektvezető-ügyvezető-rendezője, Gulyás Márton állítja a Művészetek Palotája színpadára.