A Jobbik szimpatizánsainak most, a választások előtt aligha van okuk szomorkodni: egyrészt a párt napról napra erősödik, és az előrejelzések alapján kiválóan fog szerepelni, másrészt pedig a magát baloldalinak hazudó bűnbanda pofára esése is valószínűsíthető. Ugyanakkor a voksolás eredményétől függetlenül a viharfelhők egyre csak gyülekeznek a horizonton.

Három olyan kulcskérdése van a magyar életnek, melyeknek megoldásától függ nemzetünk jövője: hazánk cionista gyarmati sorba süllyedése, a cigányság szaporodása, és népünk kétségbeejtő elöregedése, illetve fogyása. A választási kampány során erről a három, a magyarság sorsát alapvetően meghatározó sorskérdésről szinte egyáltalán nem esett szó – holott egyébként a demokrácia „nagy könyve” szerint a versengő jelölteknek és pártoknak éppen a „nemzeti sorskérdéseket” kellene megvitatniuk. „A dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk” – álmodozott egykor az igazi demokráciáról József Attila. Ehhez képest a magyarság végzetét könnyen beteljesítő folyamatokról őszinte eszmecserét folytatni a nyilvánosság fórumain sem a választás előtt, sem azután nemigen lehetséges. A Jobbik próbálkozik ugyan a három létfontosságú téma napirendre vételével, a magyarellenes pártok azonban rendre az ismert nácizással térnek ki a vita elől. Márpedig ha nem lehet még szóba hozni sem azokat a kérdéseket, melyek a magyarság léte szempontjából a leglényegesebbek, akkor a megoldásukra sincsen semmi esély.

Manapság Magyarországon ott tartunk, hogy „szélsőségesnek”, „rasszistának” , „nácinak” bélyegzik, és ezzel a nyilvánosság fórumairól is kirekesztenék azt a politikai erőt, amely kendőzetlenül rámutat a magyar nemzetre leselkedő veszedelmekre. Olyan helyzetben vagyunk, mintha mondjuk Mohács előtt tilos lett volna még csak beszélni is arról, hogy hazánk felé közeledik egy hatalmas török hadsereg. Az időnk pedig vészesen fogy: még egy-két évtized, és olyan borzalmas állapotok alakulnak ki ebben az országban, melyekhez képest a mostani viszonyok egyfajta aranykornak fognak látszani. A nemzeti önrendelkezés minden elemétől megfosztott, a hatalmas létszámú idős korú népesség ellátására képtelen, a bűnöző cigányok terrorjától szenvedő, nyomorba és túlmunkába hajszolt, szétesett, etnikailag kevert, erőteljes cionista agymosásnak alávetett társadalom elborzasztó képe sejlik fel a nem is oly távoli jövőben.

Széchenyi Istvánnal ellentétben Kossuth Lajos meg volt győződve arról, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom keretei között egészen biztosan nem lesz képes megoldani a magyarság sorskérdéseit, és ezzel megmenteni népünket a nemzethaláltól. Ezért tartották Kossuth követői és a pesti radikális ifjak elengedhetetlennek hazánk függetlenségének kivívását. (Legalább perszonáluniós alapon.) Lehet azon vitatkozni, hogy Kossuthnak igaza volt-e vagy sem, annál is inkább, mivel a Habsburg Birodalomtól történő elszakadásunk esetén teljesen védtelenek maradtunk volna a történelmi Magyarország szétbomlasztására irányuló nemzetiségi, illetve pánszláv törekvésekkel szemben. Hasonló dilemmával állunk szemben napjainkban is: egyfelől jól látható, hogy a globális birodalom keretei között a magyarság napjai meg vannak számlálva, másfelől viszont egy függetlenné váló Magyarország a brutális cionista világhatalom célkeresztjébe kerülne. Mi hát a megoldás?

Kínálkozna természetesen a deáki út, ahhoz azonban arra lenne szükség, hogy a magyar tartomány élére végre valóban a nemzet érdekeit képviselő politikai garnitúra kerüljön. De még ebben az esetben is kétséges lenne, hogy az egyelőre még nyomasztó erejű háttérhatalom alkudozásokba bocsátkozna-e egyik önrendelkezésétől (hadseregétől, iparától, bankjaitól, értelmiségétől stb.) megfosztott, mindenéből kiforgatott tartományának vezetőivel. (Ausztria és Magyarország között az 1867-es kiegyezés idején korántsem volt jelentős erőkülönbség, főleg azután, hogy két elvesztett háborút követően nyilvánvalóvá váltak Ausztria belső gyengeségei.) De miként 1848-ban a világhelyzet váratlanul kedvezően alakult Magyarország számára, és a megroppant Habsburg Birodalommal szemben ki tudtuk vívni a függetlenséget (ha rövid időre is), úgy napjainkban is reménykedhetünk abban, hogy a cionista birodalom elhúzódó válsága, netán szétbomlása megnyitja előttünk a magyarság talpra állásának esélyét.

A magyar feltámadásnak tehát két előfeltétele van: az egyik, hogy a magyar érdekeket képviselő kormány kerüljön hatalomra, a másik pedig, hogy a globális világbirodalom összeomoljon. Az első feltétel teljesülése érdekében most vasárnap a Jobbikra kell szavaznunk. A második feltétel megvalósulásáért pedig elsősorban annyit tehetünk, hogy a birodalmat éltető és fönntartó mítoszok és eszmék – holomítosz, liberalizmus, cionizmus – ellen lankadatlan küzdelmet folytatunk. És ha mindezt megcselekedtük, akkor a költővel együtt elmondhatjuk: „Köszönjük, élet, áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfimunka volt.”