A népnek újra döntenie kellett, kire szálljon a királyi örökség, ki vezesse ki őket abból a mocsárból, melybe korábbi vezetői juttatták. A vén despota király már 24 éve kimúlt, s azóta is a királyfiak vezetik az országot, hol az egyik, hol a másik. Vérükben hordják apjuk minden galádságát, és az országot még súlyosabb válságba döntötték, mint elődjeik. Hiszen a testvérek zsebét degeszre dagasztotta az alattvalóiktól összelopkodott pénz, melyből azonban négyévente mindig bőven tellett választási reklámra, s idegen kampánytanácsadókra.
A királyfiak negyed százada uralkodtak egymást váltogatva, és hol hazudtak, hol loptak, hol egyszerre mindkettőt. Irigylendő tehetség és példás szorgalom jellemezte őket e két tevékenységükben. Mert annál tovább tartható kifosztottságban és rabszolgasorban egy nemzet, minél hihetőbb az esti mese; ha sikerül belé delejezni a társadalomba, hogy nyomorúságos állapotának oka egy általános, bizonytalan eredetű, országunkba messziről begyűrűző gazdasági válság, mely ellen aligha lehet védekezni. Mindenkinek hozzá kell járulnia a közös sors megjavításához - mondták, és egyik markukat az adókért tartották, a másikkal észrevétlenül az emberek zsebeiben kotorásztak, a még megmaradt fillérek után. Közben pedig a helyzet javulását ígérték; és láss csodát, valóban mutattak fel eredményeket! Ugyanis a nemzet általuk elrablott vagyonának töredék részét kegyes, királyian leereszkedő gesztussal, a miattuk nyomorgó emberroncsok markába nyomták: - Ezt „rezsicsökkentésre” kapod tőlünk ajándékba! Ha megszavazod, hogy újabb négy évre mi legyünk a parancsnokod, jövőre megint fogsz kapni egy keveset!
A gonosz királyfiak ezen kívül igyekeztek biztosítani azt is, hogy soha senki ne dönthesse meg uralmukat. Hiszen ha egyszer valamely korábban elkövetett bűntényük véletlenül kiderül, könnyen fellázadhat a nép, s akkor vége az arany életnek! Ezért régi ügyleteiket „nemzetbiztonsági kockázatra” hivatkozva titkosították, s a nem létező, nemzetközi „terrorveszélyt” emlegetve terrorelhárító elit kommandókat hoztak létre egy esetleges népfelkelés leverésére. Egyikük már – felmenőihez hasonlóan – lövetett a békés tüntetőkre, a másik királyfi később, saját kormányzása idején mégsem volt hajlandó bátyja felelősségvonására, sőt további gyanús fegyverkezésbe kezdett.
Az ország élősködőit anyagilag támogatták, hogy az emiatt – köztük és a nép között – keletkező belső feszültségek megakadályozzák a kizsákmányolás elleni, nemzeti összefogást. Bár az így kialakuló belső feszültségek már-már polgárháborúhoz vezettek, a kormányzó királyfiak a népet meggátolták abban, hogy önként megszervezze saját rendteremtő alakulatait. A másik élősködő réteg – állítólagos egykori szenvedéseire hivatkozva, kárpótlásképpen kapott – folyamatos adományok ellenértékeként állandóan biztosította a kölcsönösen gyümölcsöző nemzetközi maffiakapcsolatokat.
Persze a két királyfinak más módszerekkel is be kellett biztosítania uralmának hosszú távú bebetonozását. Épp ezért szövetkezett a nemzetközi politikai maffia vezetőivel. Ők biztosították rabszolgatartó hatalma nemzetközi elismerését és anyagi támogatását. Cserébe azonban zsákmányrészesedést kellett fizetnie nekik, sőt beengednie az országba pénzkipumpáló multinacionális vállalataikat, és lehetővé tennie a termőföldek általuk történő felvásárlását is. A külföldi rabszolgatartók megjelenése következtében még több ember munkalehetősége szűnt meg, hiszen minél nagyobb és modernebb egy cég, annál kevesebb munkásra van szüksége. Így a munkanélküli tömegek nyomorszint alá zuhantak, vagy kétségbeesésükben elmenekültek hazájukból.
Ám egyszer egy ifjú szegény legény nem bírta tétlenül nézni tovább népének szenvedéseit. Elhatározta, hogy hallgat hivatástudatára, mely szerint népét neki kell kivezetnie az ingoványból, és újra emberhez méltó körülmények közé juttatnia. Ha harcról lenne szó, maradnék a Dávid kontra Góliát példánál, de csak választási kampányról beszélünk, s a genetikai adottságok is épp fordított példa után kiáltanak. Hiszen mindjárt két Dávid-csillagos Góliáttal került szembe a szegény legény. A tékozló királyfiak természetesen teljességgel éretlennek és alkalmatlannak tartották őt a királyságra. S az erőviszonyok kétségtelenül nem voltak egyenlők.
A királyfiak uralták a médiát, melyet megtöltöttek egymás csepülésével: a szegény legény ott alig kapott lehetőséget rá, hogy kifejthesse a népnek, mit, miért, és hogyan változtatna meg, hogy az ország sorsát jobbá tegye. Ha néha mégis meghívták a televízióba vagy a rádióba, akkor általában csak azért, hogy kétségbeesetten próbáljon védekezni a királyfiak róla terjesztett rágalmai ellen. Ezek szerint azért akarja az országot vezetni, hogy kiélhesse szadista hajlamait, és kiirtsa az ország barna bőrű és horgas orrú kisebbségeit. Tehát potenciális terrorista, kinek helye nem a kormányrúdnál, hanem inkább a börtönben lenne.
De a választásokat illetően sem voltak egyenlő esélyek, a plakátok tekintetében sem. A királyfiakkal ellentétben a szegény legénynek nem volt összelopkodott pénze sok nagy plakátot bérelni; a plakátos cégeket pedig megvesztegették a királyfiak, hogy ne is álljanak szóba a szegény legénnyel. Néhány óriásplakátot mégis sikerült felállítania, csakhogy a királyfiak suhancokat béreltek fel, hogy a szegény legénynek éjszakánként Hitler-bajuszt fessenek, és horogkereszteket mázoljanak a feje köré.
A szegény legény undorodott az ilyen eszközöktől, de még ha törleszteni akart volna is, akkor sem lett volna egyenlő esélye. A királyfiaknak – a lopott pénz révén – túl sok plakátjuk volt, egyikük mindjárt három vezetőt is feltett plakátjaira, ezekhez óriási Sztálin-bajusz illett volna, ennyi fekete festékre aligha lett volna pénze a szegény legénynek. Ezek kívül külön kellett volna még vörös és sárga festéket is vennie a ranghoz illő csillagfestések miatt. Örömmel lemondott tehát a piktori bosszú lehetőségéről. Tépkedni sem szerette mások plakátjait, noha az övéit rendszeresen letépkedték a királyfiak fanatikus csatlósai.
Mindezek helyett barátaival együtt, fáradhatatlanul járták az országot, elbeszélgettek az emberekkel, meghallgatták panaszaikat, segítették és vigasztalták őket, és megígérték, hogy ha kormányzási lehetőséghez juttatják őket, segíteni fognak bajaikon. Elmondták azt is, hogyan lehetséges mindez, mit kell tenni ahhoz, hogy újra élhető legyen a haza. Nagyon sok volt a tennivaló, de a szegény legény barátai buzgón felfedték az emberek előtt, melyek a legfontosabb és legsürgősebb feladatok, hogy a nemzet végleg el ne vesszen: először is el kell számoltatni a tékozló királyfiakat a királyi örökség, a 24 év alatt összeharácsolt, lopott javai felől. Egyben felül kell vizsgálni az ország kapcsolatait a nemzetközi bűnözőmaffiákkal. A nemzetellenes politikai bűntények elkövetőit el kell ítélni, börtönmunkára kötelezni, s vagyonukat a nép számára le kell foglalni. Másodszor, az élősködő nemzetközi cégeket el kell zavarni az országból, hogy a rabszolgaságból felszabaduló embereknek becsületes munkalehetőséget lehessen teremteni. Éhbérért, külföldi autóalkatrészek helyett inkább jó minőségű, hazai gabonát kéne termelni, amit eddig más országokból, mérgezve hoztak nekünk drága áron. Harmadszor, az élősködő, bűnöző rétegeket tisztességes együttélésre és munkára szorítani, hiszen a rend a békés, boldog munkásélet feltétele.
De – mint említettem – a kampány során nem voltak egyenlőek az erőviszonyok: az egyik oldalon állt a nyomorult, szánalmas hazugság-sorozat, a másik oldalon az isteni Igazság, mely tudvalevőleg szabaddá tesz!
Tarnóczy Szabolcs